A klubvezetőség hagyta széthullani az álomcsapatot a hatodik trófea után

Az 1996-os bajnoki címmel a Chicago Bulls megtette az első lépést a triplázás felé. Hajszálon múlt azonban, hogy a nagy menetelés nem ért véget már a negyedik bajnoki diadalt követően. Michael Jordan 1996 nyarán szabadügynökké vált, s úgy érezte, ideje lenne, ha a fizetése igazodna a ligában betöltött szerepéhez. A kilencvenes évekre a játékosok bére az egekbe szökött, az NBA ikonja azonban kénytelen volt beérni évi 4 millió dollárral. Nem mintha filléres gondjai lettek volna. Csak az 1995–1996-os idényben 40 millió dollár folyt be a számlájára az „egyéb” bevételeiből. Ő volt a Nike arca, az emberek megőrültek, hogy Air Jordan cipőt viselhessenek. Nem sajnálták a pénzt a 23-as számú Bulls-mezre, s ugyanúgy Gatorade-et akartak inni, McDonald's sült krumplit enni, Hanes alsóneműt viselni, mint bálványuk. Jordan lett az NBA aranytojást tojó tyúkja: 1984-es színre lépésekor a liga éves bevétele 150 millió dollár volt, ami a kilencvenes évek közepére évi kétmilliárd dollárra nőtt.

Néhány nappal a negyedik bajnoki cím megünneplése után elkezdődtek az egyeztetések Jordan új szerződéséről, de közben az ügynöke felvette a kapcsolatot a New Yorkkal is, amely az 1995–1996-os idényre 18 millió dolláros rekordfizetést adott Michael jó barátjának, a center Patrick Ewingnak. A Knicks döntős álmait a Bulls foszlatta szét; ez volt egymás után a második évad, amelyben a New York a Keleti főcsoport elődöntőjében bukott el. Az áttöréshez nagy szükség lett volna Jordanre. A kérdésre, képes lenne-e elhagyni a Knicks kedvéért a Bullst, Michael a lehető legtömörebben felelt: „Igen.”

Sohasem derült ki, blöffölt-e.

A New York-i ajánlat fölöttébb csábító volt. A klub 12 millió dollárt dobott be, az ITT/Sheraton Hotels 15 milliót áldozott volna az álomüzletre. A váltásra végül nem került sor, igaz, ehhez Jordannek ultimátumot kellett adnia Jerry Reinsdorfnak. Egy órát hagyott a klubtulajdonosnak, hogy döntsön a kéréséről: egyéves hosszabbítás 30 millió dollárért. Reinsdorf végül beadta a derekát, de keserű szájízzel tette. A chicagói menedzsment filozófiája az volt, hogy minden szerződtetési tárgyalásból „győztesen” kell kijönni, s a Jordan-megállapodás „vereség” volt a két Jerry, Reinsdorf és az általános menedzser, Krause szemében.

Az 1996–1997-es bajnokság előszezonjában a Bulls Las Vegasban játszott edzőmeccset, s ez újra alkalmat adott rá, hogy a sajtó felmelegítse a Jordan szerencsejáték-szenvedélyéről szóló sztorikat. Dennis Rodman is állandó témát kínált a bulvárlapoknak: New Yorkban menyasszonyi ruhát öltve saját magát vette feleségül, hogy népszerűsítse Bad as I Wanna Be című önéletrajzi könyvét. De a Bulls a pályán is lehengerlő volt, mindössze eggyel több vereséget könyvelt el az alapszakaszban, mint az előző idényben (69–13). Jordan elképesztő formában kosarazott: decemberben 30 pontot dobott a megfiatalított Lakersnek, majd február közepéig 45 pontot szórt a Clevelandnek, 51-et a New Yorknak, 45-öt a Seattle-nek és 47-et a Denvernek. Az alapszakaszt 29.6-os átlaggal zárta, kilencedszer lett pontkirály. Az 1997-es All Star-hétvégén beválasztották az 50. születésnapját ünneplő NBA történetének ötven legjobb kosarasa közé. A Bulls két meccset vesztett a playoffban, s újra döntőbe jutott. Jordan azt remélte, a Nyugati ágról a Houston jut a fináléba, s végre szembekerülhet Hakeem Olajuwonnal, akit előtte draftoltak 1984-ben, és aki Michael baseballkalandja idején kétszer is bajnoki címre vezette a Rockets gárdáját. A „rakétákat” azonban a Utah hatástalanította, s a Jazz a fináléban is szívósan küzdött: négy mérkőzés után 2–2-re állt a csata.

Az ötödik összecsapás The Flu Game néven került be a történelemkönyvbe. A Salt Lake City-i mérkőzés előtti éjjel Jordan pizzát rendelt, amelyet egymaga be is falt, majd nem sokkal később a padlón fetrengett a fájdalomtól. Ételmérgezés. Teljesen legyengült (a sajtó influenzát tippelt), másnap mégis 44 percet játszott, és 38 pontot szerezve vezette győzelemre a Bullst. A hatodik összecsapásra visszaköltöztek Chicagóba, s a párviadal hollywoodias lezárásaként Jordan öt másodperccel a vége előtt, 86–86-os állásnál kiosztotta a győztes gólpasszt Steve Kerrnek.

Az ötödik bajnoki cím sem feledtethette azonban a klubon belül egyre növekvő feszültséget. Jordan és Jerry Krause viszonya végérvényesen megromlott. A „főbika” sohasem titkolta a menedzser iránti ellenszenvét. Előfordult, hogy a csapatbuszon hátrakiabált: „Hé, Jerry Krause! Gyerünk horgászni! Ne aggódj! Ha nem fogunk semmit, a csalikat megeheted.” Máskor meg azt mondta: „Hé, Jerry Krause, ez a busz tegnap gyorsabban haladt a kövér segged nélkül.” A játékosok rendszerint dőltek a röhögéstől (bár Jud Buechler egy alkalommal odasúgta Kerrnek: „El tudod képzelni, hogy a Lakersnél James Worthy így viselkedjen Jerry Westtel?”), a stábtagok meg összeszorított ajkakkal hallgatták főnökük cikizését.

Jordan 1997 nyári szerződéshosszabbítási tárgyalása simán lezajlott. Újabb egy évre kötelezte el magát 33.1 millió dollárért. Jackson viszont keserves harcot vívott Krause-szal. Végül júliusban abban egyeztek meg, hogy a tréner kap 6 millió dollárt, de ez lesz az utolsó idénye akkor is, ha 82 győzelemmel zárják az alapszakaszt. Jordan rögtön jelezte: „Ha Phil Jackson megy, én sem maradok.” Ha mindez nem lett volna elég, Jerry Reinsdorf visszadobta Scottie Pippen fizetésemelési kérelmét, noha Jordan „szárnysegédje” a Bullsban is csak a hatodik volt a bérlistán, az 1997–1998-as idényre 2.8 millió dollárt kapott. Pippen azzal vágott vissza, hogy az előző bajnokságból áthozott sérülését csak a nyár végén műttette meg, azaz az új alapszakasz elejére sérültet jelentett. Ilyen előzmények után a novemberi 6–5-ös mutató nem volt meglepetés. A hetedik győzelem is csak úgy jött össze, hogy Jordan 49 pontot szórt a Clippers elleni, kétszeri hosszabbításos meccsen. Úgy volt vele, ha már ez az utolsó tánc, legalább élvezze a játékot. Karácsony előtt a Lakers látogatott Chicagóba, soraiban az „új Michael Jordanként” emlegetett Kobe Bryanttel. Mind a ketten nagyot játszottak, de Michael a 36 pontjával jelezte, egyelőre nem adja át a trónját (Kobe 33 pontig jutott). Jordan még ebben a hónapban felkapaszkodott a pontöröklista harmadik helyére. Januárban a Milwaukee-nak és a Knicksnek is 44 pontot szórt, a Houstonnak 45-öt.

Februárban anélkül járt le az átigazolási határidő, hogy a Bulls elcserélte volna Pippent, aki visszatért a sérüléséből, a Chicago pedig harcba indult az utolsó trófeájáért. Bárhol játszott, tömegek mozdultak meg – százak, néha ezrek szorultak ki a csarnokokból. Viszont Krause megint bombát robbantott azzal, hogy a Chicago Tribune-nek megerősítette: Jacksonnak ez az utolsó idénye, szertefoszlatva a reményt, hogy a klubvezetőség esetleg átgondolja a döntését. „Krause szerintem Michael, Phil és nélkülem akart még egy bajnokságot nyerni, csak hogy elmondhassa, ő az aduász” – kommentált utóbb Pippen. Jordan is átkokat szórt, mire Reinsdorf nyilatkozatstopot rendelt el, remélve, hogy végre mindenki a hatodik gyűrű megszerzésére össz­pontosít. A 62–20-as alapszakasz után a Keleti főcsoportdöntőben csak a hetedik meccsen sikerült legyűrni az Indianát, s a fináléban megint a Utah jött szembe. Az első öt találkozó után 3–2-re vezetett a címvédő, ám a hatodik, Salt Lake City-i meccsen Pippent olyan erős hátfájdalmak gyötörték, hogy mérkőzés közben az öltözőbe kellett kísérni kezelésre. De visszatért, s noha csak 8 pontot dobott, jelentős erőket kötött le, miközben Jordan a hátán vitte a Bullst: 45 pontot dobott, és 5.2 másodperccel a vége előtt ő jegyezte – Byron Russellt elfektetve egy testcsellel – a mindent eldöntő duplát (87–86). A záró dudaszó pillanatában a levegőbe ugrott, majd hat ujját a magasba emelve ünnepelte a második triplázást!

A tündérmese ezzel visszavonhatatlanul véget ért. Pippent elcserélték a Houstonnal Roy Rogersért és egy 2000-es második körös draftjogért, lelépett a színről Phil Jackson is, aki egy évre felhagyott az edzősködéssel (hogy aztán további öt bajnoki gyűrűt nyerjen a Lakersszel). Jerry Reinsdorf tett egy kísérletet, hogy 36 millió dolláros ajánlattal visszacsábítsa Jordant, ám ő másodszor is visszavonult. A lockout miatt hivatalosan 1999. január 13-án jelentette be „99.99 százalékban végleges” döntését. A ligától nem akart elszakadni, a Milwaukee-ban próbált üzletrészt szerezni, de a tulajdonos Herb Kohl az utolsó pillanatban kihátrált az egyezségből. Ezután a Washingtonra fókuszált, mert a Wizards azzal kecsegtette, hogy idővel főtulajdonos lehet; 2000. január 19-én szakmai igazgatóként csatlakozott a fővárosi klubhoz. Először azt mondta, a visszavonulása után felszedett pluszkilók miatt áll újra edzésbe, ám amikor kinevezte a Wizards edzőjének korábbi chicagói trénerét, Doug Collinst, már sejteni lehetett, ennél többről lehet szó. Valóban: három évvel a hatodik chicagói gyűrű után, 38 évesen újra a pályán volt. A 2001–2002-es idényben térdsérülése miatt csak 60 meccset játszott, de 22.9 pontos átlagot jegyzett. 2000. december 29-én 51 pontot szórt a Charlotte-nak, s ezzel ő lett a liga történetében a legidősebb, félszáz pontig jutó kosaras. A következő idényben már 82 meccset vállalt, 20 pontos átlagot hozott, s részt vett karrierje 14., egyben utolsó All Star-meccsén. A 2002–2003-as bajnokságnak már úgy vágott neki, hogy tényleg az lesz a hattyúdal. A búcsú 2003. április 16-án jött el a Philadelphia ellen, a publikum háromperces vastapssal, állva búcsúztatta.

Amikor 2009-ben, 46 évesen a massachusettsi Springfieldben beiktatták a sportági Hall of Fame-be, azt mondta: „Egy nap talán majd azzal szembesülnek, hogy ötvenévesen újra játszani látnak. Kérem, ne nevessenek!”

Senki sem nevetett.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus elsejei lapszámában jelent meg.)