Nincs több vita – Bodnár Zalán publicisztikája

Mi, sportbarátok kedveljük a különböző rangsorokat, toplistákat, osztályzásokat. Még ha tudjuk is, hogy sok esetben szinte lehetetlen az összehasonlítás, mert a körte nem mérhető az almához, mégis összevetjük nemcsak az almával, de a csülökpörkölttel is. Szeretünk az ilyen listákról vitázni, beszélgetni – vagy ha már a csülökpörkölt jött szóba –, elcsámcsogni rajtuk.

Egy jó vitatémával azonban most kevesebb lett. Amit én már 2007 óta erősen gyanítok, és 2015-ben el is könyveltem magamban kész tényként, azt legkésőbb az idén, magyar idő szerint február nyolcadikán hajnalban lényegében mindenki elfogadta örömmel vagy kénytelen-kelletlen. További vitának, fellebbezésnek helye nincs: Tom Brady minden idők legnagyobbja.

Egyelőre maradjunk a szerényebb titulusnál: minden idők legnagyobb amerikaifutball-játékosa.

Aki elfogultsággal vádol, annak természetesen igaza van. Brady-hívő vagyok azóta, hogy először láttam NFL-mérkőzést – ami egyben a magyar televíziózás történetében is az első volt – 2004-ben, és bár aznap még vajmi keveset értettem a szabályokból, a Carolina Panthers elleni Super Bowlon a New England Patriots irányítója úgy ragyogott ki a mezőnyből, mint a mazsola a püspökkenyérből. Ma már, számtalan cikken, egy életrajzi könyve magyarra fordításán és egy csak neki szentelt bookazine szerkesztésén és megírásán túl olyan közel érzem magamhoz, hogy az ellene irányuló kritikákat régóta személyes sértésnek veszem, és éveken át minden létező fórumon vitába szálltam velük.

Ma már persze tudom, hogy felesleges volt a kommentháborúkra időt és energiát pazarolni, eljátszani a bal oldali tackle (aki az irányító vakoldalát védi a támadófalban) szerepét, hiszen Brady semmiféle védelemre nem szorult senkitől. Megvédte ő magát, pusztán a játékával. Kritizálói szép lassan csendesedni, majd kopni kezdtek, és mára lényegében elfogytak. Elvégre nem sok érvük maradt, miután a hetedik Lombardi-trófeáját emelhette már a magasba. Ez több, mint amennyi bármelyik játékosnak és bármelyik csapatnak van az NFL történetében, és több, mint amennyi a liga 32 csapata közül a 18 legsikertelenebbnek együttvéve. Brady felbukkanása előtt konszenzusosan Joe Montanát, a San Francisco irányítóját tartották a sportág valaha volt legjobbjának, Bradynek viszont már több győztes rájátszásmeccse és trófeája van, mint a 76 éve alapított San Franciscónak teljes története során...

És még sorolhatnánk oldalakon át a rekordjait. De nincs rá szükség. Már erre sincs szükség. Ezek már csak görcsösen próbálnák bizonygatni a nyilvánvalót. Az idei Super Bowl előtt kéjesen tervezgettem, hogy mit fogok posztolni a közösségi médiában, ha újra bajnok lesz Brady, aztán amikor megtörtént, már nem is éreztem késztetést semmilyen kiírásra. Csak néztem félmosollyal mások ömlengéseit, és melengető érzéssel elkönyveltem: bizony, csak megvilágosodtak! A hódolat őszinte volt és mély. A kedvenc mémem az volt: „Ez a Brady még a Mezőkövesddel is megnyerné a Bajnokok Ligáját!”

Ez a győzelem ugyanis még Brady felfoghatatlan pályafutásában is új dimenziót nyitott azáltal, hogy már új csapatával, a Tampa Bay Buccaneersszel érte el, amelyhez az idény előtt szerződött a Patriotsnál töltött húsz év után. Ó, ha csak annyi ezresem lenne, ahány szakértőtől az évek során hallottam, hogy Brady igazából nem túl tehetséges, inkább csak egy rendszerirányító, aki annak köszönheti a bajnoki címeit, hogy minden idők legzseniálisabb edzőjének, Bill Belichicknek a keze alatt dolgozhatott, aki az ő kvalitásaihoz szabta a támadósémákat, és valójában a belichicki szisztéma bármelyik közepes irányítóval működött volna. Örökre nyitva marad a kérdés, hogy Belichick tette-e naggyá Bradyt, vagy fordítva, ám – az edző érdemeit semmit sem csökkentve – azért álljon itt két tény. Az egyik, hogy 2002 óta a Patriots kétszer nem jutott be a rájátszásba: 2008-ban, amikor Bradynek a teljes idényt ki kellett hagynia sérülése miatt, és legutóbb, 2020-ban, amikor már nem volt a csapatnál. A másik tény: a Tampa Bay 13 éve be sem jutott a rájátszásba, Brady első évében pedig nemhogy bejutott, de meg is nyerte a trófeát.

Véletlen volna?

Bradyn is érződött, hogy más ez a mostani diadal. Ahogy a győzelmi fieszta során átdobta a Lombardi-trófeát az egyik hajóról a másikra, vagy ahogy jól láthatóan alkoholmámorban úszott ő, akinek emberemlékezet óta a legnagyobb kicsapongása az volt, ha megengedte magának az avokádófagylaltot. Mintha felszabadult volna egy béklyóból, amely Belichickhez köti. Eddig minden nagy sikerére azt mondták, legalább félig az edző érdeme (most nem beszélve a csapattársairól), ezúttal viszont szó sem volt ilyenről. Ez a győzelem csakis az övé volt, az edzőjétől, Bruce Arianstól szinte szabad kezet kapott. Újra engedélyezték neki a hosszú, mély passzokat, pedig évek óta mindenki azt kántálta, hogy ahhoz már nem elég erős a karja (de, elég erős!); elhozta magával a győztes mentalitást, hiszen nagyjából a tavalyi kerettel értek révbe a Martalócok; és még az is kizárólag az ő érdeme, hogy rábeszélte a visszatérésre Rob Gronkowskit és Antonio Brownt, akik a nagydöntőben három touchdownt értek el. Az már megerőszakolása volna kicsit a gondolatmenetnek, hogy Brady az egész városban elhintette a győzni tudás magvait, ugyanakkor érdekes tény: a Super Bowl-győzelem mellett Brady Tampa Baybe költözésének évében 16 esztendő után újra bajnok lett a város hokicsapata az NHL-ben, és döntőt játszott a Tampa Bay Rays a baseball-ligában, amelyet még sohasem tudott megnyerni a floridai együttes. Emlékezhetünk, hasonló „véletlen egybeesések” voltak New Englandben is: a Brady (és persze Belichick) érkezése előtti 28 évben egyetlen bajnoki címet sem nyert a négy bostoni major ligás csapat, az ő 20 évük alatt viszont hatot a Patriots, négyet a Red Sox (MLB), egyet-egyet a Celtics (NBA) és a Bruins (NHL) is.

Mi tagadás, egy évvel ezelőtt Brady már valóban motiválatlannak tűnt. Viszont 43 évesen elment Floridába „újrakezdeni”, és ott megkapta, amit mindig a legjobban imádott: ha azt mondják, hogy nincs esélye. Akkor érezte így magát először, amikor három nővére mind remek sportoló volt a középiskolában, és mindenki úgy tartotta, belőle sohasem lesz olyan. Aztán akkor, amikor az egyetemi csapatánál csupán a negyedik számú irányító volt, és csak a végzős évére vált kezdővé. Vagy akkor, amikor csak a 199. helyen választották ki az NFL-drafton, és egy évvel később csapata sztárirányítója, Drew Bledsoe újabb tíz évre szóló, 103 millió dolláros szerződést írt alá. Amikor három gyűrűje után is azt mondták, Peyton Manning szintjét sohasem fogja elérni. Amikor azt mondták, térdszalagszakadása után már nem lesz a régi. Amikor azt mondták négy évvel ezelőtt, az Atlanta 28–3-as vezetésénél, hogy eldőlt a Super Bowl. Amikor azt: ne higgye már, hogy negyvenéves kora után is játszani fog a világ egyik legkeményebb ligájában.

De ma már senki sem merne a 12-es ellen fogadni, senki.

Egészen nyilvánvaló, hogy immár nem az NFL-történelem legnagyobbjaihoz, hanem a sporttörténelem gigászaihoz kell mérni. Peléhez, Maradonához, Michael Jordanhez, Joe Di Maggióhoz, Wayne Gretzkyhez, Muhammad Alihoz, Roger Federerhez és a többiekhez.

Két éve egy publicisztikámban azt írtam: ha szavazni kellene minden idők legnagyobb sportolójára, Bradyre voksolnék, azzal az indokkal, hogy sok ragyogó sportoló ért el fantasztikus sikereket, de senki sem tudott gyakorlatilag húsz évig folyamatosan a csúcson lenni. Pláne nem egy olyan ligában, amelyben átlagosan 3.6 év jut egy játékosnak, és amelyben minden más ligánál jobban törekednek mesterséges eszközökkel (draft, fizetési plafon, irányított sorsolás satöbbi) is az erőviszonyok kiegyenlítésére.

Kitartok az állításom mellett. Már csak azért is, hogy megint legyen miről vitázni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!