Első a család – Bodnár Zalán publicisztikája

Néhány napja beszálltam egy taxiba Budapesten, és bár teljesen hidegen hagynak az autók, azt még én is érzékeltem, hogy teljes más élményt ad, mint bármelyik kocsi, amiben valaha ültem. A sofőrtől hamar megtudtam, hogy egy 22 milliós Tesla van alattunk. Amikor megkérdeztem, nem sajnál-e egy ilyen drága autót taxinak használni, azt mondta, hogy nem, mert azt vallja, hogy az ember mindig adjon magára a munkájában, és soha ne sajnálja magától a legjobb munkaeszközt. „Huszonöt éve taxizom, és mindig a legjobb autót vettem meg. Csak az aggaszt, hogy nem tudom, milyen lesz a következő kocsim, mert ez a csúcs, ennél jobbat már nem fognak gyártani az én életemben” – fogalmazott.

Kicsit hasonló „gondom” van nekem is vasárnap óta, amióta ott lehettem a müncheni Allianz Arená­ban a Tampa Bay Buccaneers–Seattle Seahawks NFL-meccsen, és láthattam élőben játszani Tom
Bradyt. Valóra vált álom, de ennél merészebbet már nem tudok álmodni, innen lefelé vezet az út, ilyen sportolót én már nem láthatok többé az életemben.

Legalábbis a saját értékítéletem szerint. Három éve ugyanitt egy publicisztikában kifejtettem, hogy szerintem Brady nem „csupán” a világ legjobb amerikaifutballistája vagy a sportág valaha volt legjobb játékosa, hanem egyenesen az emberiség történetének legnagyobb sportolója. Akkor hosszan soroltam az ezt alátámasztani szándékozó – nyilván vitatható – érveimet, ezeket nem ismételném most el, mindenesetre megerősítette a véleményemet, hogy azóta nyert még egy Super Bowlt 2021-ben, 43 évesen, pályafutása során a hetediket, nem a New England Patriots, immár a Tampa Bay Buccaneers játékosaként.

2004-ben, amikor a sportág legtöbb magyarországi rajongójához hasonlóan én is először láttam életemben NFL-meccset a Sport Televízió úttörő közvetítésének hála, éppen az akkor 26 éves Tom Brady tündökölt a pályán a New England Patriots–Caro­lina Panthers Super Bowlon. Ha valaki azt mondja nekem akkor, hogy 2022-ben, tizennyolc esztendővel később élőben láthatom őt játszani egy NFL-meccsen, aligha hiszem el. Főleg azért, mert könnyen kiszámolható lett volna, 2022-ben negyvenöt éves lesz, és ép ésszel senki sem gondolhatta, hogy akkor még szerepel ebben a fizikailag kizsigerelő sportágban. Az idén tavasszal annak az esélye, hogy élőben láthatom, még tovább csökkent – ugyanis visszavonult. Néhány héttel később azonban meggondolta magát, és még egy idényre visszatért, elvégre nem tudott Super Bowl-győzelemmel búcsúzni, a legutóbbi főcsoport-elődöntőben elvérzett csapatával a későbbi győztes Los Angeles Rams ellen.

Néhány évtizede a profik között a legtöbb sportágban még nagyjából harminc–harmincöt éves életkornál volt az a lélektani határ, amelyet átlépve már nagyot ütött a biológiai óra. A sportorvoslás és az edzésmódszerek fejlődésének köszönhetően, no meg az olyan sportemberi elhivatottságnak, önfegyelmének hála, mint ami Brady mellett jellemezte-jellemzi például Roger Federert, Cristiano Ronaldót vagy éppen Zlatan Ibrahimovicot is, ma ez a határ már inkább negyven év körülre tolódott ki. Továbbra is ritka persze a negyvenéves kor feletti profi sportoló, de azért már nem fehér holló, még ha a negyven pluszosoknál az extra teljesítmény és a sérülésmentesség azért továbbra is párját ritkítja.
Tom Brady kapcsán nem is az most az én fő kérdésem, hogy meddig lehet egy pályafutást elnyújtani időben, sokan értekeztek már erről e hasábokon is, hanem inkább az: meddig érdemes?

Bradynek ezen az őszön konkrétan a gyönyörű családja ment rá, hogy még egy évre visszatért az NFL-be. És ő hagyta elmenni Gisele Bündchent, a világ egyik leghíresebb szupermodelljét és a három gyereket, hagyta, hogy szétessen az amerikai mintacsalád, csak hogy még egy idényre visszatérhessen. Legalábbis ha lehet hinni a hírnek, hogy tényleg emiatt váltak el. De mivel mindketten ezt állítják, valószínűleg erről lehet szó, ráadásul, ha jobban belegondolunk, Bradyvel valóban nagyon nehéz lehet együtt élni a bajnoki idény alatt. Már csak a fele annak, amit a könyvében leír az életviteléről „kimaxolja” a maximalizmus fogalmát. Az még hagyján, milyen megszállottan odafigyel az étkezésére, elvégre a szupermodell feleség is pontosan tudja, milyen áldozatokkal jár megőrizni a formát. De mindenki, aki közelről ismeri, meggyőződéssel vallja: nem tud senkit, aki elhivatottabban készülne, mint Brady, aki szinte mániá­kusan betartja a rituáléval felérő, (ön)szabályozó előírásait, amibe beletartozik még a percre pontos alvásidő is. Emellett például speciális pizsamát is kifejlesztetett, amelyről annyit lehet tudni, hogy – könyve állítása szerint – „a beleszőtt biokerámia az ember testhőjét infravörös energiává alakítva behatol a szövetekbe és az izmokba, ezzel elősegítve a szervezet regenerálódását és a gyulladások csökkentését”. A család egyik közeli barátjától az amerikai sajtó úgy értesült, azt is lelkiismeretesen betartja, hogy a mérkőzések előtt hetvenkét órával már nem él házaséletet, és hogy ez is megmérgezhette a kapcsolatát a feleségével. Ezt nem tudhatjuk, és nem is illendő vájkálunk benne, mindenesetre beleillene a képbe.

Az első kedvenc sportolóm a holland futballista, Marco van Basten volt, akinek fájdalmasan fiatalon, 29 évesen vissza kellett vonulnia sérülés miatt. Gyerekfejjel nehezen tudtam megemészteni, hogy nem láthatom többé a pályán, már csak azért is, mert kínzó érzés volt belegondolni, hogy már addig is Európa-bajnok, háromszoros BEK-/BL-győztes és háromszoros aranylabdás volt, de mit érhetett volna még el, ha, mondjuk, negyvenéves koráig futballozhat. Utána viszont szerencsém volt minden későbbi kedvencemmel, a futballista Paolo Maldini és Francesco Totti is negyven fölött akasztotta szögre a stoplist, az autóversenyző Michael Schumacher negyvenhárom évesen szállt ki, a jégkorongozó Joe Sakic is negyvenéves koráig játszott, miként a kosárlabdázó Kevin Garnett is.

Brady kapcsán is természetesen annak szurkolok, hogy ha lehetséges lenne, sohase vonuljon vissza. De azért így is jóval többet kaptunk tőle, mint amennyit remélhettünk, jó ideje minden évadot, minden meccset és minden egyes dobást már ajándéknak tekinthetünk.

Mégis, rossz érzéssel tölt el, hogy ráment a családja. Egyáltalán nem szokott érdekelni a sportolók magánélete, de az övé igen, mindig is példaértékűnek tekintettem. Talán túl szép is volt, hogy igaz legyen, az amerikainál is amerikaibb álom megtestesítése. Egy kis előzetes a pénteken megjelenő, Sportkrém című mellékletünkből, amelyben a magyarországi amerikai futball legismertebb játékosával, Bencsics Márkkal jelenik meg terjedelmes interjúm, és szóba jött ez a téma is. Neki is Brady a példaképe, ő is így fogalmaz az interjúban: „Én a családomat sohasem áldoznám fel a sportért. Imádom Bradyt, de szerintem az, hogy nem tudja abbahagyni, és ennyi mindent áldoz fel, már nem egészséges. Mondom ezt úgy, hogy a teljes történetet csak ők tudják. Persze én is mindig találok motivációt a folytatásra. A feleségemnek először azt mondtam, addig játszom majd, amíg nem leszek válogatott. Utána addig, amíg nem játszhatok Eb-selejtezőben. Majd addig, amíg nem leszek még egyszer bajnok a Wolvesszal. Amíg nem jut fel a válogatott az A-divízióba. Minden megvolt, mégsem tudom még elengedni.”

Amikor tehát azt kérdezzük, mi hajtott, hajt még negyvenhez közel vagy azon túl is egy sportolót, egy Roger Federert, egy Michael Schumachert, egy Cristiano Ronaldót vagy egy Tom Bradyt, akkor is, amikor már semmit sem kell bizonyítania, amikor már mindent elért, amikor már mindene megvan, amikor már nincs olyan rekord, amely mellé ne az ő neve lenne írva, amikor már annyi pénze van, hogy az unokáinak sem kellene soha dolgoznia. Vélhetően csak az lehet a válasz, hogy ez nem a munkájuk és a karrierjük, hanem az életük és a legfőbb szenvedélyük. Más oka nem lehet, hogy újra és újra kimenjenek esőben, hóban, szélben a pályára összetöretni magukat. És ha nem így állnának hozzá, nem ilyen lenne a természetük, vélhetően sohasem jutottak volna el arra a szintre, amelyen most vannak.

Mégis úgy kell zárnom: hálásan köszönök mindent, Tom, nagyon boldog vagyok, hogy végre láthattalak testközelből, és tényleg nagyon kedves tőled, hogy csak azért visszajöttél a nyugdíjból, hogy összefuthassunk Münchenben, de ha kérhetem, most már szedd össze szépen a családodat, legyetek együtt a karácsonyfa alatt, és utána is száz évig, mert biztosan nagyon hiányzol nekik.
Nyolcadik, kilencedik vagy tizedik Super Bowl-győzelem nélkül is te voltál, te vagy és te leszel a legnagyobb – mindörökké.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!