Portugál – Bodnár Zalán publicisztikája

Húsz éve, 1998 őszén mutatták be a budapesti Katona József Színházban – egyelőre csak a Kamrában – Egressy Zoltán darabját, a Portugált, amely aztán a színház legtöbbet játszott, legsikeresebb előadása lett. Akkor, 1998 őszén egy másik portugálról, José Mário dos Santos Mourinho Félixről a nagyvilág még azt sem tudta, melyik is a vezetékneve. Még csak Louis van Gaal tolmácsa és segítője volt a Barcelonánál, de már ott lapult a színfalak mögött, és várta a pillanatot, amikor kiléphet a súgó szerepköréből: ekkor határozta el, hogy jelentéktelen futballistamúltja ellenére ő is vezetőedző lesz egy szép napon – méghozzá a legjobb. 2003 nyarán, amikor a Portugál produkció a nagy sikerre való tekintettel átköltözött a nagyszínházba, ama másik portugál a Porto vezetőedzőjeként épp az égbe emelte első jelentős nemzetközi serlegét, az UEFA-kupát. 2018 októberében, húszévnyi diadalmenet után a Portugál végleg lekerült a Katona József Színház műsoráról. Néhány héttel később a portugál sztáredzőt, az elmúlt két évtized talán leghíresebb futballtrénerét kirúgta a Manchester United.

Sokan biztosak benne: José Mourinhónak sincs több nagy előadása. Le kell lépnie a színről. Noha a futballedzők életének szerves, elkerülhetetlen része az elbocsátás, Mourinho manchesteri bukása jóval többet sejtető esemény egy klasszikus menesztésnél. A United-drukkerek a csapat két és fél évnyi szenvedése után előkarácsonyi ajándékként ünnepelték az arrogáns szakember eltávolítását, a nemzetközi szaksajtó túlnyomó többsége pedig egy legendás edzői életút tartalmi részének lezárulásaként értékeli az aktust. Temeti a Special One-t.

És mi tagadás, José Mourinho egy bukott, összetört, megöregedett, kiábrándult, fásult, durcás, mogorva ember képét mutatja most, 2018 végén. Egy olyan bűvészét, akinek lelepleződtek a trükkjei, kiürült a tarsolya, már senki sem igényli azt a fajta szórakoztatást, amelyet ő kínál. A fiatalabb futballszurkolók, akik nem látták nagy sikerei idején, nem is értik, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Ahogy nézik megmagyarázhatatlan kirohanásait az oldalvonal mentén, kámpicsorodott képét a sajtótájékoztatókon, röhejes magyarázkodásait, azt kérdezik maguktól: ez az a híres...? A nevezetes...? Akik nem kedvelik, most kéjes örömmel feszítik keresztre a portugált, akik pedig korábban istenítették, most éppen úgy tagadják meg, mint Péter apostol Jézust a kakasszó előtt.

Pedig Mourinho még csak 55 éves. Miért gondolják sokan, hogy máris eljátszotta az utolsó nagy esélyét? Sikeres pályatársai ilyentájt voltak alkotóenergiáik csúcsán, nyitva új ötletekre, gondolatokra, módszerekre. Talán túl korán futott be, túl gyorsan jött a siker? Csupán 41 éves volt, amikor először nyerte meg a Bajnokok Ligáját a Portóval. Legsikeresebb kollégái közül ennyi idősen Marcello Lippi még a Carraresét edzette, Vicente del Bosque ifitréner volt Madridban, Alex Fergusont pedig kis túlzással Aberdeen határain túl senki sem ismerte.

Mourinho néhány éve még olyan volt, mint a trópusi vihar, mindent és mindenkit félresöpört az útjából. Vele volt az erő. A sikerhez saját ösvényt taposott ki, olyat, amilyen meglehetősen idegen volt a futballközegtől, és kiváltképp a brit hagyományoktól (miközben folyton Angliába húzta a szíve). Sohasem volt taktikai forradalmár, mint Arrigo Sacchi vagy Pep Guardiola. Olyan éles szeme sem volt a tehetségek felismeréséhez, mint Arsene Wengernek vagy Fergusonnak. Szigorúan a szakmát tekintve inkább csak jó edző volt, mint kiváló. Az erős védelemre és a kontrajátékra építő stratégia vagy az oly sokat emlegetett pragmatizmus leginkább azért lett a sajátja, mert a támadófutball megújításához nem volt benne elég kreativitás, ellenben az apró részletek iránti érdeklődése, rendszerben gondolkodása, kimagasló munkamorálja, a mindent elsöprő becsvágya és harcos lénye, az aszimmetrikus hadviselés iránti mérhetetlen vonzalma révén így tudott kompenzálni. Egyszerre volt született vezető, menedzser, mestere a csapatépítésnek és a pszichológiának, elkötelezettje a mindenre kiterjedő, írott és íratlan szabályokat nem ismerő mentális hadviselésnek és a média irányításának – ebben állt az ő kivételessége.

És ez működött a Portónál, működött az első ciklusban a Chelsea-nél, és kiváltképp az Internél. Az, hogy morózussá vált az elmúlt időszakban, feltehetően mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a legutóbbi három nagy kalandja már sokkal kevesebb diadalt hozott – holott mindhármat az edzői életmű koronájának szánta. 2010-ben azért ment a futballtörténelem legsikeresebb klubjához, mert a Real Madridnál már nagyon vágytak a „la Décimára”, a tizedik BEK/BL-győzelemre, benne látták a megmentőt, és ennél jobban semmi sem hízelgett a hiúságának. Ám három próbálkozásból sem sikerült teljesítenie a küldetést, miközben az őt követő Carlo Ancelotti az első adandó alkalommal berántotta a trófeát. A Real Madridtól maga vágyódott el, utolsó idényében folyamatosan hangoztatva, hogy a Chelsea az igazi szerelme, ott érezte magát a legjobban. Amikor 2013 nyarán visszatérhetett fehér lovon a Stamford Bridge-re, a mindig kifogástalan eleganciájú, többnyire csak öltönyben látott edző melegítőben pózolt a FourFourTwo magazin címlapján, és úgy nyilatkozott: hazatért, és ha az ember hazatér, ledobja az összeizzadt zakót és kényelmes melegítőre vált. Azt mondta, onnan szeretne visszavonulni, olyan korszakos edzője akar lenni a londoni kékeknek, mint Ferguson a Unitednak. Ám csak két és fél évig tartott a második londoni éra, 2015 decemberében elküldték. Noha 2013 nyarán örök szerelmet vallott a Chelsea-nek, életrajzírója, Patrick Barclay szerint mindennél jobban arra vágyott, hogy az akkor visszavonuló Ferguson őt jelölje ki utódjául az Old Traffordon, és borzalmasan fájt neki, hogy David Moyesra esett a választás.

Bár az évek során Mourinhónak sok nagy riválisa akadt (Guardiolával is klasszikussá nemesedett már a párharca), mégis mind közül Sir Alex volt számára a követendő minta és egyben a legnagyobb ellenfél is. Első, igazán nagy figyelmet kapó tette is az MU kiejtése volt a Portóval a BL 2003–2004-es nyolcaddöntőjében, és közös angliai időszakukban is folyamatos volt közöttük a hatalmi vetélkedés. Miután Madridban nem tudta beteljesíteni a küldetését, majd csalódottan távozott a Chelsea-től is, keresve sem kaphatott volna jobb lehetőséget, mint hogy Moyes és Louis van Gaal bukása után bizonyíthassa: éppen úgy fel tudja virágoztatni a Unitedet, mint a nagy Sir Alex.

De rajtavesztett, és ezt totális bukásként értékeli a futballvilág. Pedig könnyen lehet, hogy ha 27 évnyi türelmet kapott volna Manchesterben, Mourinho is begyűjt két BL-serleget, mint ahogy az is, hogy Ferguson nem tudta volna a csúcsra vezetni a Portót és az Intert Európában.

Lehet, hogy valójában pusztán arról van szó, hogy a portugál nem illett sem az MU-hoz, sem a Real Madridhoz. Mindkét szerződéskötéskor csak a másik fél hírnevét nézték a felek, miközben alapvető stílus- és gondolkodásbeli különbség volt közöttük. Mourinho valóban speciális edző, de nem úgy, ahogy ő gondolja. Be kell látnia, hogy a képességeihez olyan csapat illik, amely a legszűkebb elit és a BL-középcsapatok közötti vékony zónában foglal helyet. Egy olyan csapat, amelyben már kész, további képzést nem igénylő játékosok vannak, amelyben szembeötlő a sikeréhség, és amelynek már csak egy karakteres vezérre van szüksége az igazi áttöréshez. Ez Mourinho alkotói terepe.

Ám hogy találhat-e a portugál a közeljövőben ilyen csapatot, amellyel visszakerülhet a nagyszínpadra? Erre a választ talán csak Egressy Zoltán tudja.