A változás szele – S. Tóth János publicisztikája

Alaposan felbőszítette az angol futballszurkolókat és persze elsősorban az Arsenal és a Chelsea drukkereit az Európai Labdarúgó-szövetség. E két londoni klub vívja majd az Európa-liga döntőjét, csakhogy az UEFA az azeri fővárosba száműzte a második számú kontinentális sorozat fináléját. Pedig már a nyolc közé is kizárólag olyan csapatok kerültek be, amelyeknek a Lisszabon–London–Prága–Nápoly földrajzi négyszögben van a székhelyük; ehhez képest Baki légvonalban 3970 kilométerre található az Egyesült Királyság fővárosától. „Együtt Bakiba” – ez az UEFA szlogenje a 2019-es Európa-liga-döntőre, és Aleksander Ceferin, az európai szövetség elnöke 2016-ban, amikor még nem született meg a döntés a rendező városról, azt találta mondani: „Egyre megy Portugáliába vagy Azerbajdzsánba utazni, vagy éppenséggel New Yorkba. Ez nem probléma a szurkolóknak.” Nos, ha most kifaggatná az Arsenal és a Chelsea híveit, aligha lennének sokan, akik lelkesen helyeselnének, sokkal inkább jönne össze a kétharmad ahhoz, hogy utazzon az UEFA első embere – melegebb éghajlatra… S (megsavanyodott) habként a tortára, a két klub szurkolói mindösszesen hat-hatezer jegyet kapnak az egyébként 68 700 férőhelyes Olimpiai Stadionba. Igaz, ezzel egy problémának legalább elejét veszi az UEFA, tudniillik a szovjet titkosrendőrség, a KGB néhai vezérőrnagyáról, a későbbi azeri elnök Heydar Aliyevről elnevezett nemzetközi repülőtér naponta legfeljebb tizenötezer utas fogadására képes. Az UEFA-nak a 2019-es kupadöntőkről kiadott értékelő jelentésében az a kitétel, amely szerint „a reptér kapacitása »elméletileg« találkozik az igényekkel”, hétpróbás pókereshez méltó blöff, főképp annak fényében, hogy az Európa-liga elődöntőjébe jutó négy együttes közül a Chelsea és az Arsenal tábora masszívan a legszorgosabb utazók közé tartozik.

Persze az is tény, hogy az idei Európa-liga-finálét még 2017. szeptember 20-án ítélték Bakinak, s az azért tényleg nem elvárható, hogy az európai szövetség döntéshozó testületében csupa Nostradamus üljön, aki két évvel előre kiszimatolja, hogy 2019-ben majd totális angol uralom alá kerülnek a kontinentális kupadöntők (hiszen a Bajnokok Ligája döntőjét meg a Liverpool és a Tottenham Hotspur vívja Madridban); ilyen egyországos dominanciára amúgy sem volt még példa a finálék történetében. Sajátos játékaként a sorsnak éppen akkor kapott erőre a hajdani (futball)világbirodalom, s gyűrte maga alá földrészünket, amikor az Egyesült Királyság éppen kifelé brexitelget – már a maga módján… – az egyesült Európából.

Lassan a múlt homályába vész a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje, amikor sorozatban hatszor nyerte meg angol gárda a BL elődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjét. Ebben az évszázadban is volt egy, még az előző évtized közepén beköszöntő angol aranykor: 2005-től 2012-ig – egy év kivételével – minden esztendőben volt angol gárda a BL döntőjében. Más kérdés, hogy győzni csak a Liverpool, a Manchester United és (eddig utolsóként, még 2012-ben) a Chelsea tudott egy-egy alkalommal. Viszont a Liverpool tavaly már megint beküzdötte magát a fináléba, csak éppen elbukott Kijevben a Reallal szemben. Ami az Európa-ligát illeti, az első, 2010-es finálé óta csupán két győzelem és két vereség az angol mérleg, miközben a spanyol Atlético Madrid és Sevilla egymaga három-három alkalommal vitte haza a trófeát. A BL-ben 2008-ban, az El elődjének számító UEFA-kupában pedig 1972-ben volt először és ez ideig utoljára tiszta angol döntő.

A nagy kérdés tehát az, miért éppen most váltak egyeduralkodóvá az európai porondon a Premier League szereplői?

Nos, mindjárt itt van a szerencsefaktor, amelynek nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Ebben az idényben Fortuna kegyeibe vette a szigetországi együtteseket. Példának okáért a Tottenham úgy jutott tovább a csoportkörből az Internazionalét megelőzve, hogy mindkét gárda nyolc pontot gyűjtött, és mínusz egy volt a gólkülönbsége. Végül az döntött a londoniak javára, hogy az egymás elleni két meccsükön ők betaláltak Milánóban (2–1 az Inter javára), otthon viszont nem kaptak gólt (1–0 a Spursnek). Így is szükség volt a csoport záró meccsén az addigra már kieső PSV játékosa, Nick Viergever bravúros szerelésére: ha a 94. percben nem sikerül príma becsúszással megállítania a tizenegyespontnál Mauro Icardit, és nyer az Inter, a Tottenham visszaszánkázott volna az Európa-ligába. Aztán két videobírói döntés is a londoniaknak kedvezett a Manchester City ellen; Fernando Llorente végül továbbjutást érő gólját megadták, nem láttak kezezést, Raheem Sterling 93. percben lőtt gólját ellenben les címén visszavonták. S a Liverpool nagy menetelése sem biztos, hogy összejön, ha Ousmane Dembélé az első meccs hajrájában nem szórakozza el a ziccerét, s a Barcelona 3–0 helyett 4–0-ra nyer, S ha már a Liverpool: zongorázni lehet a különbséget a vörösök kapuját az idén védő Alisson Becker és a tavaly a gólvonalon szerencsétlenkedő Loris Karius teljesítménye között.

A szakmai előrelépés mellett nem lehet nem észrevenni az egyéb extrákat: így az angol csapatokra oly jellemző életérzés, a „küzdés mindhalálig” visszatérését. Noha a Liverpoolnak német (Jürgen Klopp), a Tottenhamnek argentin (Mauricio Pochettino), az Arsenalnak spanyol (Unai Emery), a Chelsea-nek pedig olasz (Maurizio Sarri) menedzsere van, ők valamennyien tökéletesen hozzáigazodtak az angol mentalitáshoz. A legkarakteresebben talán Klopp a Liverpoolnál, aki az alapos szakmai felkészítés mellett mentálisan is annyira megerősítette csapatát, hogy az – kulcsembereit nélkülözve is – kipöccintette a versenyből a végső favoritnak elkönyvelt Barcelonát. Ahogy Pochettino is reménytelennek tetsző helyzetből hozta vissza együttesét az Ajax ellen, nem mellesleg a csapatkapitány, szellemi vezér és gólfelelős Harry Kane távollétében.

A Premier League versenyképességének megerősödésében szerepet játszik az is, hogy a liga pénzügyileg is folyamatos sikertörténet. Noha a Real Madrid és a Barcelona természetesen óriási konkurenciát jelent, az angol elitkluboknak is megvan a financiális képességük, hogy magukhoz vonzzák a világ topjátékosait. Az átigazolásokra legtöbb pénzt áldozó húsz egyesület közül nyolc angol, közülük is kiemelkedik a maga 843 millió fontos költésével a Manchester City, de e körbe tartozik a Manchester United (679 millió font), a Liverpool (608), a Chelsea (581), az Arsenal (370), a Tottenham (339), az Everton (332) és – talán némi meglepetésre – a Leicester (238) is. De legalább ennyire fontos, hogy a világpiac legjobb légiósai mellé az akadémiák jóvoltából felnőtt egy minőségi angol mag is. E körbe tartozik – a teljesség igénye nélkül persze – Trent Alexander-Arnold, Jordan Henderson (Liverpool), Danny Rose, Eric Dier, Kieran Trippier, Dele Alli (Tottenham), Ruben Loftus-Cheek (Chelsea), Jesse Lingard, Marcus Rashford (Manchester United), s ezen új hullámból végre ütőképes válogatottat sikerült felépítenie Gareth Southgate szövetségi kapitánynak. Bizonyság erre a tavalyi világbajnokság negyedik helye, s hát az angolok ott vannak a Nemzetek Ligája végjátékában is. Napjaink eszement tempójú futballdarálójára amúgy jellemző, hogy az angol–holland elődöntőt öt nappal a BL-finálé után rendezik meg…

A legjobb futballisták mellett a sztáredzőknek is vonzó terep lett Anglia. A négy kupadöntős közül Klopp a Bundesligát, Pochettino Spanyolországot, Sarri a Serie A-t, Emery pedig Franciaországot hagyta ott a Premier League kedvéért.

Hogy mindez egy új trend kezdete-e, azaz újabb tartós angol uralom következik-e, most még nem tudni. Egyelőre csak annyi biztos, hogy lejárt a triplázó Real-dinasztia ideje, az eddigi elit vereségre ítéltetett, az évtizedes hatalmi erőviszonyok, s ezzel a sportág térképe átalakultak. Az európai klubfutballon a változás szele söpört végig (Wind of Change, énekelte majd’ három évtizede a Scorpions), a kontinens labdarúgásának történetében lezárult egy korszak.