Fölöttünk csak az ég – Ballai Attila publicisztikája

A címben olvasható négy szó – kell-e mondani, hogy az Imagine című dalból? – fogadja az utazót Liverpoolban, ha földet ér a John Lennon repülőtéren. A szlogen többször is visszaköszön, míg eljutunk a belvárosba, és végigsétálunk a római katolikus és az anglikán katedrálist összekötő Avenue of Hope-on, a Remény útján. Majd megérkezünk a stadionhoz, az Anfieldhez, amely előtt Bill Shankly, a korszakos menedzser életnagyságú szobra áll, alatta a felirattal: „Boldoggá tette az embereket.” Bent, a szentélyben pedig többször is áhítattal hallgathatjuk, amint a tábor előadja a Gerry and The Pacemakers Pool-himnusszá nemesedett slágerét, a „You'll Never Walk Alone”-t. Szabad fordításban arról szól a dal, hogy ha átsétálsz a viharon, emeld a magasba a fejed, ne félj a sötétségtől, és a vihar elmúltával ott ragyog az ég, a pacsirta édesen-ezüstösen énekel; dacolj a széllel, az esővel, és ha el is illannak álmaid, csak menj tovább, reménnyel a szívedben, és sohasem leszel egyedül.

Mindezek után miért csodálkozunk bármin is? Most például azon, hogy a Liverpool FC kedd éjszaka legveszélyesebb támadói, Szalah, Firmino és Keita nélkül is, 0–3-ról kezdve fordított a Barcelona ellen a labdarúgó Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóján, és 4–0-s diadallal jutott tovább.

Tegnap ugyanezeken a hasábokon Csurka kolléga okkal méltatta a Premier League öt gárdáját, amelyek közül kettő (Liverpool, Tottenham) BL-, ugyancsak kettő (Arsenal, Chelsea) El-döntős, az ötödik, a Manchester City pedig ma valószínűleg bajnokságot nyer. Mások ennek hallatán rögvest és ugyancsak nem ok nélkül hozzáteszik: mégis mitől angolok ezek a csapatok? Nos, attól, hogy nemcsak az országban, az adott klub városában, a stadion lelátóján, szurkolóinak szívében, rigmusaiban, hanem az öltözők falaiban is ott lakozik a brit futball dicső hagyománya. A Tottenhamet 1882-ben, az Arsenalt 1886-ban, a Liverpoolt 1892-ben, a Chelsea-t 1905-ben alapították; Európa új, még mindig csak „félkész óriását”, a Paris Saint-Germaint pedig 1970-ben. A játék őshazájában a légiós tisztelettel illeszkedik, sőt idomul a környezetéhez, a miliőhöz, mert ha nem is túl cizellált elme, majd' másfél évszázad súlyát ő is érzi; a PSG ellenben alig valamivel idősebb Neymarnál, épphogy az „apja” lehetne. Mesélhetnénk az Arsenalról vagy a Tottenhamről is (a Chelsea-ről és a Manchester Cityről valamivel kevesebbet, ezek a modern idők nagyjai), de most maradjunk a Liverpoolnál. Annál is inkább, mert a Barca elleni varázslat mellett ideje megemlékeznünk egy tragédia kerek évfordulójáról is: Hillsborough démonai kilencvenhat áldozatukkal már harminc esztendeje, 1989. április 15. óta kísértenek. Bár talán éppen csak mostanáig. Napjaink mennybemenetelét mindenesetre e pokoljárás kontrasztja teszi teljessé.

Az angol futball addigi emblematikus klubja, rekordbajnoka, 1977 és '84 között négyszeres BEK-győztese az 1980-as évtized második felében kétszer merült alá a feneketlen mélységbe. Először az 1985-ös BEK-fináléban, a brüsszeli Heyselben, ahol a Pool és a Juventus szurkolóinak összecsapását követő pánikban, menekülésben, egy kőkorszaki stadion leomló falai, törmelékei között harminckilenc ember – majdnem kivétel nélkül a Juve hívei – lelte halálát. A Liverpool sokkal többet veszített egy serlegnél (azt Platini tizenegyesével, 1–0-val a Juventus szerezte meg), de a fokozhatatlannak hitt iszonyat nem egészen négy évre rá fokozódott.

Az FA-kupa 1989-es elődöntőjében Sheffieldben, a Hillsborough Stadionban, a Nottingham Forest ellen jegy nélküli drukkerek tömege zúdult be a lelátóra, ahol az eszelős tülekedésben a pályát védő vasrácshoz préselték és valósággal felnyársalták a már bent állókat. Kilencvenhatan haltak meg; kilencvennégyen a helyszínen, egy tinédzser négy napra rá, egy másik srác négyesztendei kóma után. A legfiatalabb áldozat a későbbi csapatkapitány és klublegenda, Steven Gerrard unokatestvére volt.

Sokáig úgy tetszett, ez a trauma örök, képtelenség kiheverni. Az áldozatoknak, a hozzátartozóknak, a csapatnak, a városnak is. A menedzser, a minden idők legkedveltebb Pool-játékosának választott Kenny Dalglish heteken át temetésekre járt, összesen több mint ötvenre, olykor naponta háromra is. Amikor évekkel később Sheffieldből kapott vonzó szerződési ajánlatot, megütközve utasította vissza: hogyan is mehetne oda, ahol minden a borzalom napjára emlékeztetné? Én magam 1993-ban jártam a Hillsborough-ban, és a „csatamező”, a Leppings Lane tribün a maga mécseseivel, virágaival, fakuló fényképeivel valóban háborús tömegsír, kegyhely benyomását keltette még akkor is.

Döbbenetes utórezgésként a futballkatasztrófa tizenöt évvel a megtörténte után is követelt egy áldozatot. Bizonyos Ian, aki legjobb barátját, Joe-t veszítette el – hiába tartotta, amíg bírta, elsodorta az emberár – később családot alapított, munkába állt, de másfél évtized múltán is annyira felzaklatta egy, a régi sebeket feltépő tévéinterjú, hogy kikapcsolta a televíziót, kiment a garázsba és felakasztotta magát.

Mindezek ismeretében érthető, ha szinte tetszhalott állapotba merevedett a klub is. Persze futballoztak tovább, azt nem lehetett abbahagyni, már Bill Shankly is jóval korábban megmondta, hogy a labdarúgás nem élet-halál kérdése, hanem jóval több annál. Ám a tragédia pontosan megmutatta, hogy nem több.

A Liverpool 1990-ben még megszerezte tizennyolcadik bajnoki címét – ezzel simán vezette az örökranglistát –, de azt követően egyszer sem végzett az élen. A ma húsz trófeával első Manchester United 1990-ben csupán hétnél járt, majd 2009-ben „egyenlített”. A 'Pool a Premier League megalapítása óta egyszer sem nyert, ellenben többször is úgy tűnt, átok sújtja. Leginkább 2014 tavaszán, amikor a 36. fordulóban az imádott Anfielden, a sokkal kevésbé szeretett Chelsea és Mourinho ellen tehette volna biztossá az oly régen hiába várt diadalt. Csakhogy az egylet históriájának – Dalglish után – második legnépszerűbb játékosa, Gerrard az első félidő hosszabbításában saját térfelén éretlen, amatőr lurkó módjára elcsúszott, és Demba Ba a hálóig gyalogolt a váratlanul ajándékba kapott labdával. „Fájni fog, egészen addig a napig, amíg elmegyek” – vallott utóbb az esetről hamisíthatatlan liverpooli melankóliával a csapatkapitány, hiszen az „elmegyeket” az életre, nem a csapatra értette; ezt már a Los Angeles Galaxytól üzente. Ám a Chelsea elleni fiaskóval sem úszott el végleg a remény, sőt a következő fordulóban, a Crystal Palace ellen újjáéledt. A Pool ugyanis idegenben már az 55. percre meglépett 3–0-ra, és egészen a 79. percig őrizte is az előnyét, ám végül 3–3-ra rontott, ezzel teljesítve be a végzetét.

Persze ha e csapatról és 0–3-ról 3–3-ra mentett meccsről írunk, beszélünk, a 2005-ös isztambuli, Milan elleni heroikus BL-döntő villan be. Nyilván vitatható a véleményem, de minden hódolatom mellett tartom, azt a serleget nem az angolok nyerték meg, hanem az olaszok bukták, könnyelműsködték el. A 2019-es elődöntő visszavágóján azonban a Barcelonának már nem osztottak szerepet. Azt hiszem, a Liverpool végre újjászületett. Kissé groteszk módon ehhez német „bábára”, azaz trénerre volt szüksége, de ez sem számít; Klopp remek ember és edző, és az Anfielden mindenki liverpoolivá válik.

Méghozzá teljes egységben. Kezdve azzal a labdaszedő kölyökkel, akitől a negyedik gól előtti szöglet indult. Ez a mozzanat, ez a mérkőzés, ez a szezon a „You'll Never Walk Alone” futballpályára született, tökéletes átirata.

Sőt, ha a Premier League némely kérdésében nem a zöld gyepen, hanem – Lennonnal szólva – fölöttünk, az égben határoznak, az sem egészen biztos, hogy a Manchester City ma győz a Brighton and Hove otthonában. De történjen bárhogy, a Liverpool akkor is újra a remény útjára lépett.