Válaszút előtt az MU – Moncz Attila publicisztikája

HAMAROSAN A MAGA NEMÉBEN alighanem iránymutató döntést kell meghoznia a Manchester United tulajdonosi körének. Nem, egyelőre szó sincs arról, hogy újra fellángolt volna az Erik ten Hag menedzser alkalmasságát firtató vita – sokkal inkább egy-két milliárd font, illetve alighanem egy klub szellemisége, divatosabb szóval élve „öröksége” a tét. Merthogy főképp a kisebbségi tulajdonos Sir Jim Ratcliffe vezette csoportnak azt kell eldöntenie, hol futballozzon a jövőben az MU. Az Old Traffordhoz lassan két évtizede nem nyúltak hozzá, tavasszal az Arsenal elleni meccsen annyira beázott a tető, hogy még az öltözőkbe is bőven került víz, akkor például előbb jutottak az ember eszébe Az operaház fantomja bizonyos jelenetei, mint hogy tényleg ez lenne az Álmok Színháza (The Theatre of Dreams), ahogyan az arénát fénykorában becézték.

Az ugye vitathatatlan, hogy a United és az Old Trafford összetartozik, 114 éve játszik ott a csapat. Emlékszem, engem már az is nagyon „megfogott”, midőn a Bayern München 2005-ben alig három évtizedet követően az Olimpiai Stadionból az Allianz Arenába költözött, nem merek belegondolni, hogyan megy végbe adott esetben egy ilyen folyamat, ha a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak. A Real Madridnál és a Barcelonánál is inkább a Bernabéu, illetve a Camp Nou átépítését választották, nem pedig új helyen új létesítmény felhúzását. Természetesen ennek bőven lehettek anyagi okai is (a pénzt illetően jelenleg csak a királyi gárdát érdemes egy lapon említeni a Uniteddel), de biztos, hogy közrejátszott a hagyományok tisztelete is.

Most az MU jutott el ide. Két lehetőség közül lehet választani. Az egyik az Old Trafford felújítása, a becslések szerint egymilliárd fontért. A másik egy új, százezer néző befogadására alkalmas stadion felépítése, kétszer ennyiért. Ha semmit sem nézünk, csak az első osztályos matematikát hívjuk segítségül, természetesen simán el lehet dönteni, melyik a kedvezőbb megoldás, csakhogy az élfutballt ma már „kicsit” összetettebb számítások kísérik, mint az egy meg egy az kettő. Aligha véletlen, hogy Ratcliffe (ő azért sokkal aktívabb a manchesteri projektekben, mint a klubot egyfajta adósságcsapdába navigáló Glazer család) nagyágyúk részvételével munkacsoportot hozott létre, amelynek feladata a két opció elemzése. Nem volt kispályázás, Lord Sebastian Coe, egykori kétszeres olimpiai bajnok, a londoni olimpia szervezőbizottságának vezetője, az atlétikai világszövetség elnöke, Gary Neville, a United hajdani csapatkapitánya, nem mellesleg kétszeres BL-győztes játékosa, valamint Andy Burnham, Manchester polgármestere is bekerült a testületbe.

A tagok az induláskor rögzítették, bármelyik útra is lépnek, az Old Trafford szellemiségét tovább kell vinni. Legyen szó a vörös téglákról, a szokatlan tetőszerkezetről vagy éppen az ipari hangulatról, ezek mindegyike illik a United történelméhez, illetve Manchester városának gyökereihez. Viszont a folytatásban egyre több érv sorjázott a gazdasági racionalitás és az új aréna létrehozása mellett. Hiszen ha valamit „csak” felújít az ember, ahhoz hamarabb hozzá kell nyúlni, mint egy új stadionhoz, így aztán megint költeni kell, akkor meg már hatékonyabb egyszerre kiadni azt a kétmilliárd fontot, mint apránként. Úgy különösen, ha a hatévesre becsült építkezés közben vidáman lehet futballozni a „régi” Old Traffordon. Ez ugye azért is fontos, mert ha „csak” a felújításba vágnának bele, szakaszosan le kellene zárni a régi stadiont, így az 51 ezer bérletes igényeit garantáltan nem lehetne teljesíteni. Amúgy meg a meccsről meccsre érkező jegyigénylések száma indokolttá teszi, hogy 75 helyett 100 ezres arénában játsszon hétről hétre az ördögsereg. Meg aztán az átalakuló – figyelem, túlnyomórészt már nem munkásokból, hanem gazdag bel- és külföldiekből álló – nézőközönség igényeit is sokkal könnyebb így kielégíteni.

Ezt alátámasztandó, Ratcliffe a legfontosabb embereit több tanulmányútra is elküldte. A nagy európai stadionok „adták” magukat, viszont képbe kerültek amerikai létesítmények is, élén a Los Angeles-i SoFi Stadiummal, ami öt év alatt készült el (és ami egy másik Premier League-csapat, az Arsenal nagyfőnöke, Stan Kroenke pénzéből épült fel), és nem csupán a Los Angeles Rams NFL-csapatának, de a környéknek, Inglewoodnak is nagy lökést adott. Megjelentek az éttermek, a bevásárló központok, a színházak – Ratcliffe hite szerint az új Old Trafford környékén is lehet hasonló társadalmi, valamint gazdasági lökésben reménykedni. A nézetét osztja a helyi polgármester, de ami talán fontosabb, a közelmúltban kinevezett miniszterelnök, Keir Starmer is. A politikus jelezte, nyitott a tárgyalásokra, megfelelő vízió esetén pedig az állam hajlandó pénzzel beszállni az infrastruktúra fejlesztésébe. De fontos: az elképzeléseknek nem fentről, a politikumból kell jönniük, hanem Manchesterből, és magára a létesítményre nulla font állami pénzt lehet elkölteni.

Na de honnan lesz pénz az építkezésre? Ratcliffe 20 milliárd font feletti magánvagyona alighanem megérzi majd a folyamatot, ugyanakkor a klubot hitelfelvétellel senki sem akarja megterhelni (mint tették azt Glazerék…). Ilyenkor jöhetnek képbe az olyan „újkori” bevételi források, mint a stadion névhasználati jogának értékesítése. De vajon a hagyománytisztelet mellett „esküt tevő” vezetők hajlandóak lesznek szponzornévvel bővíteni, nota bene, arra teljesen lecserélni az Old Trafford nevet? A Barcánál láthattuk, minden eladó (a Spotifytól 135 millió fontot kaszál a klub, cserébe a szentnek hitt Camp Nouból hivatalosan Spotify Camp Nou lett), de ezt vállalják Manchesterben is? Ratcliffe jelezte, mindenképpen egyeztet a szurkolók képviselőivel, és csak közösen elfogadott tervezetet lesz hajlandó végrehajtani. Ha nem így lenne, a helyiek okkal érezhetnék úgy, kihagyták őket a buliból, azt meg a Glazer-korszak elején lehetett látni, hova vezet az ilyen. Elégedetlenkedésbe, tüntetésbe…

Ha mindenki zöld lámpát ad az építkezésnek, Angliában biztosan „rangelső” lesz az új manchesteri létesítmény, hiszen a Premier League-ben nincs százezres stadion. Nem úgy a nagyvilágban! Az élen egy presztízsberuházás, a 150 ezres Rungnado Május Elseje Stadion áll, amelyek Észak-Koreában az 1989-es Világifjúsági Találkozóra (VIT) építettek fel, azért, hogy megpróbálják elhomályosítani az előző évi, egyébként tökéletes szöuli nyári olimpia fényét. Azon kívül, hogy az észak-koreaiak elmondhatták, nekik kétszer akkora arénájuk van, mint Szöulnak, nem jártak sikerrel. A második hely is Ázsiát illeti, köszönhetően a 132 ezres Narendra Modi Stadionnak Indiában, amelyben főképp krikettmeccseket rendeznek, bár az avató ünnepség itt is politikai színezetű volt: 2020 elején Donald Trump látogatása során, a „Namaste Trump” (Hódolat Trumpnak) rendezvénysorozat keretében vehette birtokba a nép. Aztán jönnek szépen sorban az amerikai futball egyetemi csapatainak fellegvárai, így például a Michigan Stadium, a Beaver Stadium, az Ohio Stadium, a Kyle Field vagy a néhány napig még Bryant-Denny Stadiumnak nevezett, szeptember 7-től Saban Fieldre keresztelt alabamai aréna. (Semmiség, a névadó Nick Saban edzőként hat egyetemi bajnoki címet nyert az Alabama Crimson Tide-dal.) És azért, ha a Barcelona (a Camp Nou hamarosan 105 ezres lesz, már ha az építkezés nem a Sagrada Familiára hajaz…), majd a Manchester United is százezres stadionban játszik, ráadásul meg is tölti, az további nagyágyúknak hozhatja meg a kedvét a monumentalitáshoz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!