Korunk hőse – Ballai Attila publicisztikája

NYOLCMÉTERES HAJA VOLT az e „versenyben” a Guinness-rekordot máig birtokló indiai szerzetesnek, bizonyos Swami Pandarasannadhinak, a nem hivatalos csúcsot azonban egy honfitársa, Savjibhai Rathwa tartja egyes források szerint 15, mások szerint 19 méteres hajzuhatagával. Mielőtt elképednénk azon, hogy ehhez kedvenc klubjának vajon hány esztendei sikertelenségére lehetett szükség, szögezzük le: az illető úriembernek semmi köze a futballhoz, ellenben még tizenkét évesen álmot látott, amelyben egy istenség arra utasította, ne vágassa le többé a haját.

Nem tudni, Frank Ilettet érte-e bármiféle külső hatás, sugallat, azt viszont igen, hogy összevethetetlenül ismertebbé vált a két fent említett „kollégánál” pusztán azzal, hogy valamit ő is tartósan, folyamatosan elmulasztott. Azaz, hogy nem csinált semmit. Még 2024 októberében tett esküt, hogy addig nem nyiratkozik meg, ameddig imádott csapata, a Manchester United nem nyer meg sorozatban öt mérkőzést. Ehhez az előző hétvégén került legközelebb az MU, hiszen az edzőváltást és Michael Carrick érkezését követően zsinórban legyőzte az Arsenalt, a Manchester Cityt, a Fulhamet és a Tottenhamet, így a West Ham ellen elérkezettnek tűnt az idő az ötös széria beteljesítéséhez és az ebből adódó „birkanyíráshoz”, ám az 1–1-es döntetlen ezt meghiúsította.

Nem raknám fel rá a családi vagyont, hogy ez az egyébként Spanyolországban élő Ilettet porig sújtotta. Ha ugyanis összejött volna az ötödik, azzal a huszonöt centisre nőtt sérója mellett a hirtelen jött hírneve is oda. Korunk hősei már csak ilyenek; tegnap még azt sem tudtuk, hogy léteznek, és már holnap sem fogjuk. Így aztán azt sem állíthatjuk, hogy rossz időben serdült ifjúvá és szurkolóvá, hiszen éppen ennek köszönheti a rá eső fényt. Mármint annak, hogy elmulasztotta a Man. United két dicső korszakát – az eddigi húsz bajnoki címből öt az 1952–1967, tizenhárom pedig az 1993 és 2013 közötti periódus terméke –, amelyek során olykor nemhogy ötszáz, de ötven nap alatt is összejött öt győzelem.

Egy gondolatot megér az angol futball különleges váltógazdasága: miközben az MU 1968 és 1992 között, azaz negyedszázadon át nem nyert egyetlen bajnokságot sem, a Liverpool ebben az érában tizenegyet, hogy aztán 1990 után harminc évvel, 2020-ban zárjon az élen legközelebb. Hőskorok és középszer – a legnagyobbaknál is. Ezért is mosolygom meg azokat a kortársaimat, akik bősz Chelsea- vagy Manchester City-drukkernek vallják, sőt, hirdetik magukat, mert a két egylet 1968-tól 2005-ig összesen nem hozott egyetlen aranyat sem. Srácok, ebben a három és fél évtizedben még nem érdekelt benneteket a futball, csak negyven körül csodálkoztatok rá, addig a csattogós lepkét toltátok? – lenne kedvem megkérdezni, de most térjünk vissza alaptémánkhoz.

Frank Iletthez és a szurkolói fogadásokhoz. Mondanom sem kell, személyes élményeim között is őrzök jó néhányat. Például Csikszi barátomét, nem tegnapról, hanem 1990 októberéből. A Ferencváros az FC Antwerpet várta vendégségbe a labdarúgó UEFA-kupa első fordulójának visszavágóján – az Üllői úti pálya betiltása miatt Zalaegerszegen –, és a belgiumi 0–0 után a hazai albérletben is gól nélküli döntetlenre állt 90 perc elteltével. Cimborám, aki kiválóan futballozott, de majdnem minden egyéb sportágból fel volt mentve, megígérte, hogy továbbjutás esetén, bárhol is találja meg az éjfél, kézen áll. A merész vállalást tetőzte, hogy a végül 3–1-es győzelmet követően az éjfél olyan vendéglőben köszöntött ránk, amelynek ajtajára kiírhatták volna Rejtő Jenő szavaival, hogy „belépés díjtalan, kilépés bizonytalan”, de apró segédlettel (fogtuk a két bokáját) megcsinálta, és még a helyi vagányok is értékelték a mutatványt, így meg sem késelték.

Én egyetlenegyszer ragadtattam magam effélére, már vagy még kezdő újságíróként, 1992 januárjában Zürichben, ahonnan a BVSC női vízilabdacsapatának BEK-csoportköréről tudósítottam. Az inkább szabadidős tevékenység jellegű meccseken a magyar lányok pénteken 17–3-ra intézték el a görög Vuliagmenit, szombaton 22–7-re a török Galatasarayt, vasárnap azonban két negyed után 8–7-re vezettek ellenük a legfeljebb műkedvelő házigazdák. Ekkor kijelentettem, ha most is legalább tizenöt lesz közte, leugrom a versenymedence melletti toronyból, tíz méterről. És lőn. Dancsa Katáék beindultak, a második két negyedet 18–0-ra hozták, a 25–8-at követően pedig kollégám felmutatott a toronyba: na, akkor mehetsz! Mentem is. Felfelé még könnyedén. De amint tíz méterről lepillantottam a kismedencére, az olyan parányinak tűnt, mint egy papírzsebkendő, riadtan fel is villant bennem, hogy célt tévesztek, mellé találok ugrani. Azért levetettem magam, és nullafordulatos, talpas kísérletem kis beöntéstől eltekintve remekül sikerült.

Nem lévén még internet és közösségi média, sem Csikszi, sem én nem kaptunk minimális sajtóvisszhangot sem, pedig próbára tettük képességeinket, bátorságunkat – ellentétben Illet sporttárssal, aki attól lett egy csapásra világhírű, hogy mint fentebb írom, csaknem ötszáz napja elmulasztott valamit. Majdnem kétszázezren követték élőben, amint baráti körben izgul a West Ham elleni bajnokin, még Michael Carrick menedzser is említést tett róla, mondván, a fiai is kedvelik, a nagy nap apropóján a BBC is interjút készített vele. Kiderült, hogy immár huszonöt centis haját egy alapítványnak fogja adományozni, amely parókákat készít arra rászoruló gyermekeknek, és így tovább.

Szem nem maradt szárazon. Azaz maradt, jelesül a manchesteri gólrekorderé, Wayne Rooneyé, aki mintha az én véleményemet fogalmazta volna meg Illetről: „Már megőrjít. Carrickről és a Man. Unitedről beszélünk, sorozatban az ötödik meccsüket próbálják megnyerni, és az egész arról szól, hogy ez a srác levágatja a haját. Fogadok, hogy teljesen összetörne, ha a United nyerne, mert hirtelen jelentéktelenné válna.”

Ezt egyelőre megúszta. Ha azt vállalná, hogy minden újabb siker után öt kilométerrel emeli napi futóadagját, az igen, de minek strapálná magát?! Mennyivel könnyebb nem hajat vágatni. Aligha kétséges, néhány újabb MU-győzelem után így is visszatér a figyelem központjába, ez is korunk hőseit jellemzi. Azt is érdemes megfigyelni, hogy míg a szurkolók egy-két emberöltővel ezelőtt énekeikben, rigmusaikban csapataikat és bálványaikat éltették, dicsőítették, manapság inkább saját magukról dalolnak, lásd, mi mindenhol ott vagyunk, küzdjetek értünk, óóó, zúg a dalom, rotty a brigád, és a többi. Mindez persze nem kizárólag sportos sajátosság. Hogy mást ne mondjak, ha gyermekkorunkban eljutottunk valahova külföldre, a látványosságokat fényképeztük, manapság bezzeg szelfizünk, mi feszítünk a kép előterében, és mellékesen, a háttérben ott a Colosseum, a Tower vagy a Notre-Dame.

Ha pedig elegünk lenne saját, önkéntes megkötöttségeinkből, arra itt a kiváló, ugyancsak angolszász találmány, a Quitters’ Day. Szabad, értelem szerinti fordításban a „megszegők” napja – amikor az újévi fogadalmakat sutba dobjuk. A dátum január második péntekje, hiszen nagyjából a második hétvége kezdetére lesz elegünk abból, hogy nem iszunk, nem dohányzunk, nem henyélünk, sportolunk. Idén január 9. volt e fényességes nap.
Ha már ennyi kritikával illettük Frank Ilettet, ismerjük el, ő esendőbb embertársaival ellentétben ekkor sem ingott meg. Rendületlen elszántsággal növesztette tovább a haját.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!