Uralni a pillanatot – Pucz Péter publicisztikája

Ha egy versenyautó eléri a 300 kilométer/óra sebességet, az annyit tesz, hogy másodpercenként 83 métert meg 33 centimétert halad. Nem igazán hittem benne, de a középiskolában elsajátított ilyenfajta fizikatudást végre tudtam valamire használni. Mivel az autósport csúcskategóriájában hasonló a tempó, nem csoda, ha ezredekben mérik a különbséget a pilóták, illetve a technikai csodák között. Ott azért már nagyon kell figyelni, fél másodpercnyi kihagyás sem képzelhető el, mert minden mulasztásnak nagyon súlyos következményei lehetnek. Az úgynevezett embersportokban ekkora kockázat nem rejlik, mégis nehéz megélni a „lomhább” történéseket is.

Még tíz sem volt az eltékozolt éveim száma, midőn az 1972-es nyári olimpián az általam amúgy csodált Gyarmati Andrea 100 méteres pillangóúszásban, a rajt pillanatában „benn ragadt”. Nemigen tudtam felfogni, mit is jelentett ez neki. Úgy éreztem, ma is vallom, egy olimpiai bronzérem gyönyörű teljesítmény. De ő az aranyért ugrott be a vízbe abban a döntőben, második lehetősége meg azon a távon nem lehetett. Nyilván a célba csapást követően fájdalom töltötte el a lelkét, amikor tudatosult benne a megváltoztathatatlan sorrend. Az idő legyőzte őt 39, illetve 12 századmásodperccel. A nyertes japán Aoki Majumi meg a keletnémet Roswitha Beier nekünk csak két sor az eredménylistából. Nekik akkor, ott szerencséjük volt. Nem úszásban voltak jobbak, hanem elrugaszkodásban, de az is része az erőpróbának. Egyenkénti indítás esetén más sorrend is kijöhetett volna, bár a szabályrendszer mást írt elő, vitának helye nem lehetett! Legfeljebb utólagos okoskodás, hogy a mi versenyzőnk jobb volt a vízben, de a rajtkövön meg a levegőben kapott ki.

Nem másodpercekben, hanem méterekben lehetett mérni Németh Miklós teljesítményét az 1976-os montreali olimpián. Egy klasszikus számban, gerelyhajításban, a döntő első sorozatában világcsúcsot ért el. Addig „csak” egy igen kiváló sportemberként ismerhettük, de a 94 méter 58 centiméteres eredményével beírta magát a világ sporttörténetébe. Aki legjobban megközelítette, annak 6 méter 66 centiméterrel rövidebbre sikerült a dobása. A finn Hannu Siitonen másodikként sejthette, egy napon két csoda, világrekord nem történik egy ilyen vetélkedésben. A többiek meg biztosak voltak benne, a dobogó felső foka elkelt, a további helyezésért még érdemes csatázni, némileg lerázva a bénultságot. Némethnek hatból négy érvényes kísérlete volt, az átlaga 87 méter 37.5 centiméter, amivel másodikként végzett volna más összevetésben. A mi atlétánk második leghosszabb gyakorlata csupán a bronzra tette volna érdemessé. De előtte véghez vitte azt, ami maga volt a tökély. A riválisok kényszerből beletörődtek, hogy versenyzői pályafutásuk legnagyobb pillanatát élhették át, valaki más előadásában.

Kicsivel a felejthetetlen világcsúcs előtt, de szintén ’76-ban valaki olyat tett a futballpályán, amit mindenki szinte dermedten nézett. Teljesen valószínűtlennek tűnt, mintha a nap a nyugati végen kelne föl. Mert a cseh(szlovák) Antonín Panenka a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjének tizenegyespárbajában úgy vette be az NSZK kapuját, hogy azt elsőre talán senki sem értette. Mint amikor leáll egy filmforgatás, mert valaki elrontotta a nagyjelenetet. Sepp Maier, a nyugatnémetek kapusa elvetődött, de „korán”. A rendező ilyenkor szokott idegessé válni, mert újra kell forgatni az egészet. Egy unott futballista meg csak úgy, brahiból azért belebökött a labdába, a kapu közepébe emelve. Mint aki az utcák–terek bajnokságon, tét nélkül rúg egyet a bőrbe, mert úgysem figyel rá senki. Miközben kiderült, nála jobban abban a mozdulatban senki sem birtokolta a minutum törthányadát. Ha a világ elképzelt legrosszabb kapusa állva maradt volna vele szemben, fél kézzel háríthatott volna. Akkor még most is mindenki Panenka sporttárson röhögne a lakott földrészek mindegyikén. De neki megvolt hozzá a bátorsága, hogy a föld „legbénább” ilyen lövésével döntsön el egy nagy tornát. Utólag azt nyilatkozta, ha Maier, a klasszis kapus kifogott volna rajta, bizonyára egy bányába száműzik – örökre. Igazán kár lett volna érte!

Néha nem égi hatalmak összeesküvése, hanem emberi gyarlóság okozhatja valaki vesztét. Olyan emberét, aki mindent meg még annál is többet tett meg egy olimpiai aranyért. Ilyen volt 1980-ban Moszkvában a kötöttfogású birkózó, Tóth István esete. A 62 kilogrammos versenyzőre a bírók tettek olyan terhet, ami agyonnyomta. A nagyvilágban történt már néhány aljasság, a birkózószőnyegek világa sem kivétel ez alól. De a szovjet fővárosban, a görög Sztilianosz Mijiakisz elleni, döntőbeli leléptetése olyan gyalázatnak tűnt, amire nincsenek szavak. Az ellenfél annyira félve menekült a rajta fogást kereső magyar legény elől, hogy az a sportág szellemiségével ellentétes. Már-már körbefutott a küzdőtéren, ellenpéldájaként a hellén hősiességnek. Homérosz piruló arccal tette volna le a pennáját, ha szemtanúja lett volna a vérforraló képnek. Erre harmadik figyelmeztetéssel, passzivitás miatt Tóth kapott intést, majd mehetett az öltözőbe. Ezüst lett a bátor „jutalma”, az „antihérosz” meg aranyat vehetett át. Tizenévesen, a televíziót nézve még nekem is fájt, ami történt. Ugyanazon az ötkarikás világszemlén a súlyemelő Oláh Béla azonos eredményt ért el a győztessel. De mivel az előzetes mérlegelésnél őt mutatta a mérleg a „legkövérebbnek” (52 kg), be kellett érnie a negyedik helyezéssel. A testalkata miatt járt pórul. De ott előre le voltak írva a regulák, a mérlegtechnikai „kilengést” meg senkin sem lehetett számonkérni. Persze tudománytalan a felvetés, ám ennyi erővel (ez különösen érdekes szó a vasgyúrók esetében!) a testmagasságot is belevehették volna. Aki kisebb, annak alacsonyabbra kell kilökni, kiszakítani a súlyt, hamarabb végez, kevésbé hat rá a Föld vonzóereje. Más sportágban Oláh sporttárs győztes lehetett volna holtversenyben! De a dominóban sem érvényesek a sakkszabályok.

Olimpiai aranymedáliát kisiparos módszerekkel nem szabad legyártani, azt tiltja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB). Pedig helyettem már régen nekik kellett volna kezdeményezniük egy ilyen jóvátételt Hajtós Bertalannak, aki 1992-ben a tatamin ugyan legyűrte a japán Koga Tosihikót, bírói döntéssel a távol-keleti „kollégát” hozták ki győztesnek a 71 kilósok mezőnyében. Egy japán ellen hasonló esetben szinte mindenki esélytelen. Ilyen az, amikor a hagyomány felülírja az életet! 

Bezzeg Risztov Éva! Az eltökéltség örök jelképe is lehetne a magyar sportban. Már „leírták”, a medencés úszásban nem akadt több dobása. De egy adott minutumban kipattant a fejéből, hogy neki még tartogathat valamit a sors. A nyílt vízi úszás sem tartozik a szakterületeim közé, mégis szinte végig állva néztem a képernyőt, mintha attól Éva jobban tempózott volna Londonban. Mert amikor 2012-ben, 10 kilométeren, szinte végig vezetve, 4 tizedmásodperccel korábban ért a célba, mint a második helyezett, akkor csak övé volt a világegyetemben az az áldott villanás. Az amerikai Haley Andersont legfeljebb az vigasztalhatja, hogy méltó csatában bizonyult „lassúbbnak”.

A gondolatnál – mondják – nincsen gyorsabb. Ezt támasztja alá Siklósi Gergely mozdulata a párbajtőrcsapat döntőjében, a Japán elleni utolsó találata Párizsban, 2024-ben a nyári olimpián. Mert addig Andrásfi Tibor, Koch Máté meg Nagy Dávid mindent megtett, amit lehetett. Az aranytus mégis Siklósi karjában szunnyadt, egészen addig, amíg meg nem indult a támadása. A magyar vívó uralta a pillanatot, Kano Koki meg nem. Egyszerre ketten nem lehettek ugyanazon rezdülés nyertesei.

Uralni a pillanatot csak a legnagyobbak kiváltsága. Nobel-díjas fizikusunk, Krausz Ferenc egyszer attoszekundumról (állítólag a másodperc milliomod részének milliárdod része, de nem láttam, mert gyorsan elmúlt!) beszélt. Mivel nagy koponya, higgyünk neki! Talán még a sporthoz is ért?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!