Nagyon nagy kékség – Moncz Attila publicisztikája

Először is szeretném leszögezni, a Manchester City a PSG és a Chelsea társaságában ott van azon csapatok képzeletbeli dobogóján, amelyeket a legkevésbé szívelek. Így talán még erősebb az az állítás, hogy szerintem a Manchester City 2022–2023-as együttese jó úton jár afelé, hogy minden idők legerősebb angol együttesének vallhassa magát. (A világ valaha volt legjobb klubcsapata titulusért nagyobb harc lenne, benne a klasszikus Reallal, Cruyff Ajaxával vagy a Sacchi-féle Milannal.) Természetesen akadnak ellenvélemények is, elsősorban a The Times napilap olvasótábora, amelynek hetven százaléka egy netes szavazáson úgy vélte, a City minden idők legnagyobb csalója.

Csak mert a liga illetékesei úgy találták, a klub 2009 és 2018 között 115 esetben sértette meg a vonatkozó pénzügyi előírásokat, jelentős részben ennek köszönhetően felépítve a jelen szupercsapatát. Nem tisztem igazságot tenni az alighanem könyvelők és könyvvizsgálók, esetleg jogászok háborújában, majd a különböző fórumok megteszik (legutóbb a nemzetközi Sportdöntőbíróság tett ilyet, semmissé téve az UEFA 2020 februárjában „keltezett” kétéves kizáró határozatát, így a City azóta is indulhat az európai porondon), sportszakmai szempontból viszont adott esetben nagyon nehéz lesz kétségbe vonni az iménti állítást.

Akkor pedig szinte lehetetlen, ha az „égszínkékek” megnyerik az idényből még hátralévő két kiemelten fontos mérkőzésüket, a június 3-i, Manchester United elleni FA-kupa-döntőt, majd egy héttel később az Interrel szembeni Bajnokok Ligája-finálét. Merthogy akkor a City lesz a második angol csapat, amely triplázik, és ugyanabban az idényben szerzi meg a klubcsapat által megnyerhető három legfontosabb sorozatot, hiszen a Premier League aranya néhány napja már zsebben van. A „treble” korábban az MU hitbizománya volt, amely 1999-ben tíz dicsőséges májusi nap alatt söpört be mindent. Akadt még egy-két nagy mesterhármas az angol futball másfél évszázados történetében, például a Liverpool 1984-ben (bajnokság, Ligakupa, BEK), a Man. City pedig 2019-ben (bajnokság, FA-kupa, Ligakupa) nyert három sorozatban (sőt, a Poolnak 2001-ből akad egy „ötkupás” éve is, csak abból a bajnoki cím és a BL-siker is hiányzik), de a tripla a United hitbizományának számított.

Sir Alex Fergusont, minden idők egyik legnagyobb formátumú menedzserét többször, több helyen megkérdezték arról, mi volt az 1999-es siker titka, és bár elhangzott egy-két lózung is, a sérülésmentességet minden alkalommal hangsúlyozta. Jellemző, hogy a fontos meccseken csak a középhátvéd Henning Berg szolgálatairól kellett lemondania. Jóllehet még szerinte is voltak az 1999-esnél erősebb Unitedek a futballtörténelemben (ő speciel a 2008-ast említette), de olyanok, amelyek egészségesebben és szerencsésebben (az ő „etalonja” a Portsmouth ellen bírói hiba miatt esett ki az FA-kupa negyeddöntőjében) játszottak volna végig egy idényt, nem akadtak. A „szerencsésebb” kitételt aligha kell magyarázni annak, aki emlékszik még arra, miképp nyerte meg az MU a Bayern München elleni BL-döntőt (a 90. percben még a németek vezettek, a rendes játékidő lefújásakor viszont már az MU), de ehhez még olyan adalékot is hozzá tudunk tenni, mint az Arsenal elleni FA-kupa-elődöntő, amelyen Peter Schmeichel megfogta Dennis Bergkamp tizenegyesét.

A mostani Citynek viszont szerencsére legfeljebb a sérülések kapcsán volt/van szüksége. Jelen állás szerint egyedül a combhajlítóizom-sérüléssel bajlódó Nathan Akéra nem számíthat majd a fontos pillanatokban Pep Guardiola vezetőedző, mindenki más a fedélzeten. A BL-mezőnyön a veretlenül megvívott csoportkör után imponáló magabiztossággal, párharconként legalább egy gálaelőadással (RB Leipzig 7–0; Bayern München 3–0; Real Madrid 4–0) gázolt át a társulat, az FA-kupában öt győzelemmel és 17–0-s gólkülönbséggel hatolt el a fináléig, a Premier League-ben pedig az elmúlt húsz év legjobb szezonját futó Arsenalt hajrázta le, a legutóbbi öt idényből negyedszer begyűjtve az aranyérmet. Egy évvel ezelőtt „csak” a kupaelődöntőkig dominálta az évadot a City, akkor a Liverpool (FA-kupa) és a Real Madrid (BL) megállította, most egyelőre nem látni, ki az, aki kitenné elé a stoptáblát.

Guardiola öt évvel ezelőtt, a Liverpool elleni negyeddöntős BL-búcsú után így fogalmazott: „A rossz pillanatokban kell nyugodtnak maradni. A Real Madrid vagy a Barcelona az ilyen alkalmak esetén hátradől, kér egy csésze kávét, és megissza. Mert tudja, hogy eljön az ő lehetősége. Ez a nagy különbség köztük és köztünk.” Mára, úgy tűnik, a Manchester City is elsajátította ezt a „viselkedésmódot”. A mostani gárda talán kevésbé játszik szabadon, mint a 2017–18-as vagy a 2018–19-es, de nem is tud úgy összeomlani, mint elődei (például 2018-ban Liverpoolban vagy tavaly a Real Madrid otthonában), fizikailag (nézzük csak meg Manuel Akanji, Nathan Aké vagy John Stones produktumát!), határozottság terén pedig bármelyik elődre köröket ver rá. Rendben, a 100 pontos bajnoki csúcsot nem sikerül megdönteni, de nem is ez volt a cél. A pontszámok örökrangsorában így is nehéz versenyezni a Cityvel, hiszen a legjobb hét között négy olyan eredmény is szerepel, amit a gárda az elmúlt öt idényben ért el.

Oké, több európai nagy bajnokságban is megszokott volt az elmúlt időszakban, hogy egy-egy csapat „előfizetett” a bajnoki címre (Franciaországban a PSG 2013 óta az idén nyer kilencedszer, Németországban a Bayern Münchennek alighanem már csak néhány napig élő tízes szériája van, míg Olaszországban a Juventus kilences menetelést tudott felmutatni 2012 és 2020 között), de Angliában ez eddig nem volt bevett gyakorlat. A City menetelése láttán több médium is feltette a kérdést, hogy akkor vajon mostantól a Premier League is egycsapatos lesz? Lehet... Ha csak Guardiola nem igazol máshova. Merthogy a spanyol szakembernek elképesztő mérlege van a bajnokságokat illetően. A Barcelona B élén egy idényt töltött el, akkor a harmadik ligában lett vele bajnok, míg a katalán „egy”, valamint a Bayern München és a Manchester City kispadján 14 évadából 11-ben lett aranyérmes. Csaknem 80 százalékos hatékonysági mutató, úgy, hogy a legrosszabb bajnoki helyezése a Cityvel 2017-ben elért harmadik hely volt...

A bajnoki tarolásnak némiképp ellentmond a BL-beli szereplés, hiszen az elitligában „csak” kétszer nyert, legutóbb 2011-ben, még a Barcelonával. Az idén talán nála is, de a klubnál egészen biztosan a Bajnokok Ligáján volt a fő hangsúly. Elvégre, még ha röhejesen is hangzik, a Premier League megnyerése a múlt ismeretében nem volt kihívás. A BL igen. Az legalizálná az elköltött eurószázmilliókat, akkor lehetne azt mondani, hogy a 2008-ban útjára indított arab futballprojekt végre sikeres. Bár szurkolói hovatartozástól függően alighanem sokan vitatják, de talán (vagy legfeljebb?) akkor lehet elkezdeni leszámolni az első és második számú manchesteri csapat kitételével. Különösen akkor, ha triplázással jönne össze a siker. A futballtörténelemben ez eleve csak kevés csapatnak adatott meg, a már említett MU-n kívül a Barcelonának (2009, 2015), a Bayern Münchennek (2013, 2020), a Celticnek (1967), az Ajax­nak (1972), a PSV-nek (1988) és az Internazionalénak (2010), de angolnak ugyebár csak egynek.

Most már 50 százalékban a Manchester Uniteden múlik, hogy történelmi távlatban tartósan egy lapon emlegethetik-e vele a városi „kistestvért”.
Először is szeretném leszögezni, a Manchester City a PSG és a Chelsea társaságában ott van azon csapatok képzeletbeli dobogóján, amelyeket a legkevésbé szívelek. Így talán még erősebb az az állítás, hogy szerintem a Manchester City 2022–2023-as együttese jó úton jár afelé, hogy minden idők legerősebb angol együttesének vallhassa magát. (A világ valaha volt legjobb klubcsapata titulusért nagyobb harc lenne, benne a klasszikus Reallal, Cruyff Ajaxával vagy a Sacchi-féle Milannal.) Természetesen akadnak ellenvélemények is, elsősorban a The Times napilap olvasótábora, amelynek hetven százaléka egy netes szavazáson úgy vélte, a City minden idők legnagyobb csalója.

Csak mert a liga illetékesei úgy találták, a klub 2009 és 2018 között 115 esetben sértette meg a vonatkozó pénzügyi előírásokat, jelentős részben ennek köszönhetően felépítve a jelen szupercsapatát. Nem tisztem igazságot tenni az alighanem könyvelők és könyvvizsgálók, esetleg jogászok háborújában, majd a különböző fórumok megteszik (legutóbb a nemzetközi Sportdöntőbíróság tett ilyet, semmissé téve az UEFA 2020 februárjában „keltezett” kétéves kizáró határozatát, így a City azóta is indulhat az európai porondon), sportszakmai szempontból viszont adott esetben nagyon nehéz lesz kétségbe vonni az iménti állítást.

Akkor pedig szinte lehetetlen, ha az „égszínkékek” megnyerik az idényből még hátralévő két kiemelten fontos mérkőzésüket, a június 3-i, Manchester United elleni FA-kupa-döntőt, majd egy héttel később az Interrel szembeni Bajnokok Ligája-finálét. Merthogy akkor a City lesz a második angol csapat, amely triplázik, és ugyanabban az idényben szerzi meg a klubcsapat által megnyerhető három legfontosabb sorozatot, hiszen a Premier League aranya néhány napja már zsebben van. A „treble” korábban az MU hitbizománya volt, amely 1999-ben tíz dicsőséges májusi nap alatt söpört be mindent. Akadt még egy-két nagy mesterhármas az angol futball másfél évszázados történetében, például a Liverpool 1984-ben (bajnokság, Ligakupa, BEK), a Man. City pedig 2019-ben (bajnokság, FA-kupa, Ligakupa) nyert három sorozatban (sőt, a Poolnak 2001-ből akad egy „ötkupás” éve is, csak abból a bajnoki cím és a BL-siker is hiányzik), de a tripla a United hitbizományának számított.

Sir Alex Fergusont, minden idők egyik legnagyobb formátumú menedzserét többször, több helyen megkérdezték arról, mi volt az 1999-es siker titka, és bár elhangzott egy-két lózung is, a sérülésmentességet minden alkalommal hangsúlyozta. Jellemző, hogy a fontos meccseken csak a középhátvéd Henning Berg szolgálatairól kellett lemondania. Jóllehet még szerinte is voltak az 1999-esnél erősebb Unitedek a futballtörténelemben (ő speciel a 2008-ast említette), de olyanok, amelyek egészségesebben és szerencsésebben (az ő „etalonja” a Portsmouth ellen bírói hiba miatt esett ki az FA-kupa negyeddöntőjében) játszottak volna végig egy idényt, nem akadtak. A „szerencsésebb” kitételt aligha kell magyarázni annak, aki emlékszik még arra, miképp nyerte meg az MU a Bayern München elleni BL-döntőt (a 90. percben még a németek vezettek, a rendes játékidő lefújásakor viszont már az MU), de ehhez még olyan adalékot is hozzá tudunk tenni, mint az Arsenal elleni FA-kupa-elődöntő, amelyen Peter Schmeichel megfogta Dennis Bergkamp tizenegyesét.

A mostani Citynek viszont szerencsére legfeljebb a sérülések kapcsán volt/van szüksége. Jelen állás szerint egyedül a combhajlítóizom-sérüléssel bajlódó Nathan Akéra nem számíthat majd a fontos pillanatokban Pep Guardiola vezetőedző, mindenki más a fedélzeten. A BL-mezőnyön a veretlenül megvívott csoportkör után imponáló magabiztossággal, párharconként legalább egy gálaelőadással (RB Leipzig 7–0; Bayern München 3–0; Real Madrid 4–0) gázolt át a társulat, az FA-kupában öt győzelemmel és 17–0-s gólkülönbséggel hatolt el a fináléig, a Premier League-ben pedig az elmúlt húsz év legjobb szezonját futó Arsenalt hajrázta le, a legutóbbi öt idényből negyedszer begyűjtve az aranyérmet. Egy évvel ezelőtt „csak” a kupaelődöntőkig dominálta az évadot a City, akkor a Liverpool (FA-kupa) és a Real Madrid (BL) megállította, most egyelőre nem látni, ki az, aki kitenné elé a stoptáblát.

Guardiola öt évvel ezelőtt, a Liverpool elleni negyeddöntős BL-búcsú után így fogalmazott: „A rossz pillanatokban kell nyugodtnak maradni. A Real Madrid vagy a Barcelona az ilyen alkalmak esetén hátradől, kér egy csésze kávét, és megissza. Mert tudja, hogy eljön az ő lehetősége. Ez a nagy különbség köztük és köztünk.” Mára, úgy tűnik, a Manchester City is elsajátította ezt a „viselkedésmódot”. A mostani gárda talán kevésbé játszik szabadon, mint a 2017–18-as vagy a 2018–19-es, de nem is tud úgy összeomlani, mint elődei (például 2018-ban Liverpoolban vagy tavaly a Real Madrid otthonában), fizikailag (nézzük csak meg Manuel Akanji, Nathan Aké vagy John Stones produktumát!), határozottság terén pedig bármelyik elődre köröket ver rá. Rendben, a 100 pontos bajnoki csúcsot nem sikerül megdönteni, de nem is ez volt a cél. A pontszámok örökrangsorában így is nehéz versenyezni a Cityvel, hiszen a legjobb hét között négy olyan eredmény is szerepel, amit a gárda az elmúlt öt idényben ért el.

Oké, több európai nagy bajnokságban is megszokott volt az elmúlt időszakban, hogy egy-egy csapat „előfizetett” a bajnoki címre (Franciaországban a PSG 2013 óta az idén nyer kilencedszer, Németországban a Bayern Münchennek alighanem már csak néhány napig élő tízes szériája van, míg Olaszországban a Juventus kilences menetelést tudott felmutatni 2012 és 2020 között), de Angliában ez eddig nem volt bevett gyakorlat. A City menetelése láttán több médium is feltette a kérdést, hogy akkor vajon mostantól a Premier League is egycsapatos lesz? Lehet... Ha csak Guardiola nem igazol máshova. Merthogy a spanyol szakembernek elképesztő mérlege van a bajnokságokat illetően. A Barcelona B élén egy idényt töltött el, akkor a harmadik ligában lett vele bajnok, míg a katalán „egy”, valamint a Bayern München és a Manchester City kispadján 14 évadából 11-ben lett aranyérmes. Csaknem 80 százalékos hatékonysági mutató, úgy, hogy a legrosszabb bajnoki helyezése a Cityvel 2017-ben elért harmadik hely volt...

A bajnoki tarolásnak némiképp ellentmond a BL-beli szereplés, hiszen az elitligában „csak” kétszer nyert, legutóbb 2011-ben, még a Barcelonával. Az idén talán nála is, de a klubnál egészen biztosan a Bajnokok Ligáján volt a fő hangsúly. Elvégre, még ha röhejesen is hangzik, a Premier League megnyerése a múlt ismeretében nem volt kihívás. A BL igen. Az legalizálná az elköltött eurószázmilliókat, akkor lehetne azt mondani, hogy a 2008-ban útjára indított arab futballprojekt végre sikeres. Bár szurkolói hovatartozástól függően alighanem sokan vitatják, de talán (vagy legfeljebb?) akkor lehet elkezdeni leszámolni az első és második számú manchesteri csapat kitételével. Különösen akkor, ha triplázással jönne össze a siker. A futballtörténelemben ez eleve csak kevés csapatnak adatott meg, a már említett MU-n kívül a Barcelonának (2009, 2015), a Bayern Münchennek (2013, 2020), a Celticnek (1967), az Ajax­nak (1972), a PSV-nek (1988) és az Internazionalénak (2010), de angolnak ugyebár csak egynek.

Most már 50 százalékban a Manchester Uniteden múlik, hogy történelmi távlatban tartósan egy lapon emlegethetik-e vele a városi „kistestvért”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!