Csak profikkal! – Dénes Ferenc publicisztikája

A sportot szerető magyar közvéleményt hosszú évtizedek óta elkényeztetik eredményeikkel minőségi sportolóink. Történelmileg úgy alakult, hogy sportfogyasztóként – ha nem tisztán professzionális sportról, különösen nem hivatásos labdarúgásról van szó – gourmet-k lettünk: sajtból van a hold, és csak az arany számít. Az ezüst- és bronzérmeknek udvarias, de nem túl lelkes taps, negyedik helytől lefelé pedig egyre erősödő kritika jár. De tényleg, a kajak-kenu, úszás, vízilabda, vívás sikerei mellett miért is kellene figyelnünk, mondjuk, egy atlétikai világbajnoki ezüst- és bronzéremre? Azonban talán mégsem minden haszon nélküli egy pillantást vetnünk arra, ami a magyar atlétikában az elmúlt néhány évben történt. Mert a sportág fejlesztése pozitív példa lehet a közpénzek eredményes és közjót (is) szolgáló felhasználására.

Az atlétika a rendszerváltás után az ezredforduló környékén kapott először kiemelt központi költségvetési támogatásban megnyilvánuló figyelmet. Bár a Nemzeti Atlétikai Program pozitív folyamatokat indított el, a remélt, sportolási szokásokban és eredményekben megnyilvánuló áttörést nem hozta el. Ebben egyaránt szerepet játszhatott, hogy az államigazgatás túlságosan közvetlenül vett részt a projektben, a támogatási összeg bár jelentős, de abszolút értékben kevés volt a grandiózusra méretezett program végrehajtásához, és talán a megfelelő szakemberek megszólítása és bevonása sem sikerült tökéletesre. (Nemcsak kritika, önkritika is: abban az időben sportügyekért felelős helyettes államtitkárként a közigazgatásban én felügyeltem a programot.) Úgy tetszik, a szereplők tanultak a hibákból. 2010 után az atlétatársadalom ellenállt annak a kísértésnek, hogy mindenképpen pártpolitikust válasszon a szövetség élére, ennek ellenére, míg a sportágban 2012-ben alig több mint 100 millió forint volt az állami támogatás, ma már ez az összeg bőven meghaladja az egymilliárd forintot. A pénz felhasználásáról egyébként most többnyire valóban a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) dönt, még akkor is, ha a megvalósításban állami szervezetek, vállalatok is részt vesznek.

A szövetség elnöke, Gyulai Miklós és testvére, a főtitkár Márton a magyar atlétika érdekében is jól kamatoztatja édesapjuk, a legendás Gyulai István szellemi örökségét. Beágyazódtak a nemzetközi atlétikai életbe, Márton például a nemzetközi szövetség ifjúsági ügyekért és közösségi médiáért felelős bizottságának alelnöke, az európai szövetség tanácsának tagja. A nemzetközi vonalat erősíti a MASZ ügyvezető igazgatója, Rutkovszky Ede is, aki évekig dolgozott az európai szövetség apparátusában. Deutsch Péter, az ötszörös magyar magasugróbajnok, a fedett pályás honi csúcstartó a szövetség hosszú távú stratégiájáért és fejlesztéseiért felel, a pénzügyekért pedig hozzáértő szakemberek. De ezek „csak” egy jól szervezett sportszövetség kereteit rajzolják meg, ettől még nem lesz eredményes atlétika, gazdag sportélet. Mindezeket tartalommal a jól megfogalmazott stratégia, valamint magas színvonalú megvalósítására alkalmas atlétaszakemberek tölthetik fel. Meg is tették.

Ki tudja, milyen okból, de a szövetségi vezetőség komolyan vette Orbán Viktor felhívását, hogy az kap pénzt a sportban, akinek programja van. A sportág hosszú távú stratégiájának megalkotását nem „kötelező házi feladatnak” tekintette, hanem lehetőségnek, majd ez alapján a fejlesztési terv benyújtását 2013-ban, továbbgondolva pedig 2016-ban. A sportszakmai koncepció kidolgozását és végrehajtását pedig Spiriev Attila sportigazgatóra bízta, aki a sportág nemzetközi(!) életének egyik szürke eminenciása: amit ő nem tud a sportok királynőjéről, az nemhogy nem fontos, hanem nincs is. S ha a sport iránt mélyebben érdeklődő számára a fentebb leírt atlétikai modell – erős szövetségi háttér, hosszú távú tervezés, nagy tudású sportigazgató – ismerős lenne, ne lepődjön meg: ez a modell volt az alapja az angol kerékpársport, majd a teljes brit olimpiai csapat közelmúltbeli ötkarikás sikereinek.

A sportági stratégia egyébként a csapat- (taotámogatású) és a más kiemelt sportágaknál szokásos utánpótlás-nevelés, infrastruktúra-fejlesztés, nemzetközi eredményesség elősegítése háromszögben fogalmazódik meg – de eszközeiben egy kicsit észszerűbben, eredményesebben végrehajtva. A magyar atlétika a Kölyök Atlétikai Programmal valóban az iskolákkal alakít ki kapcsolatot, nem pedig csak „létszámfeltöltésre” igyekszik lerabolni az iskolai sportot. A teljes atlétikai program a vonzóvá alakított versenyrendszerekre épül. És ha már versenyek, akkor ne felejtsük el a Gyulai István Memorialt, ezt a nagyon kedves, de világszínvonalú viadalt, amely indulóival, eredményeivel lassan a világ legnagyobb versenyei közé sorolandó, közvetlenül a 14 Gyémánt Liga-esemény után.

Mivel a polgármesterek és önkormányzatok horizontja a futballpálya és sportcsarnok (esetleg tanuszoda, jégpálya) építéséig, felújításáig terjed, így a MASZ az átlagnál nagyobb százalékban tudja magát függetleníteni a helyi politikától, és többségében a szakmai műhelyekhez illetve a stratégiai fejlesztési területekhez jutnak az infrastrukturális fejlesztési források. A beruházási összegek eleddig többségükben néhány tízmillió forintosak, egy-két százmilliósak voltak, ezért az átlagnál nagyobb a valószínűsége, hogy az adófizetők forintjaiból valóban rekortánpálya, dobókör stb. épült, nem valami más.

Az eredményes felkészítés számomra a „titok” mezeje, laikus vagyok. Talán a jobban megtervezett, szakszerűbb és innovatívabb edzések, a következetesebb szakmai ellenőrzés, a több és szélesebb orvosi és egyéb segítség, a jobban kiválasztott, jobban menedzselt felkészülési versenyek – nem tudom. Én sok százezer honfitársammal egyetemben már csak az eredményt látom, azt, hogy Baji Balázs repül a gátak felett, és nincs turáni átok, mert nem esik el, nem csalja el a bíró a futamot, nem az ellenfelek nagyképűsége okán szerzünk szerencsés métereket, és jön az utolsó 30 méter, amelyet úgy fut meg a magyar atléta, ahogy csak a világ legnagyobb sportolóit láttuk küzdeni hasonló helyzetben. S minden tiszteletem Márton Anitáé is, aki immár szabadtéri világbajnokságon is letette a névjegyét.

Biztos van sok feszültség, tévedés és hiányosság a rendszerben – én például a hobbiatléták, a kocogók, gyaloglók megszólítását hiányolom a legjobban –, de összességében mindenképpen pozitívnak tartom a folyamatokat: sose legyen rosszabb a közösségi pénzköltés…

Mindezt azért tudom, mert nemcsak szurkolóként követem a magyar atlétika dolgait. Magánemberként barátaim vannak a sportágban, de hivatásszerűen – szerződéssel, pénzért – is adtam már tanácsot a szövetségnek. Egy kis elfogultsággal talán vádolható vagyok, de azzal semmiképpen sem, hogy Baji Balázs sporttörténelmi sikeréhez, Márton Anita ezüstérméhez bármi közöm lenne. Az elsősorban a sportoló, aztán az edzője, az egyesülete és a szövetségi háttér „felelőssége”. Azt viszont nagyon is jellemzőnek tartom, hogy az egyébként hozzáértő szövetségi menedzsment egyedi, rosszul strukturált problémák megoldására különböző szakértőket fogad fel. Mert összességében mégiscsak ez tűnik a sikerek receptjének: erős szervezeti és tárgyi infrastruktúra, szervezeti innováció, nemzetközileg is értékes tudással felvértezett szakemberek, stratégiai gondolkodás, következetes végrehajtás mellett a mindennap megújuló tudásbázisra is szükség van.

Szép volt, Baji Balázs! Szép volt, Márton Anita! Szép volt, magyar atlétika!