Pergamen hajrája – 90 éve született Rózsavölgyi István

„Minden nagyon szép, de ez az ötvenhat elrontotta az életemet. Ausztráliában előrébb végezhettem volna” – felelte Rózsavölgyi István a Vér és aranyak című könyvben arra a kérdésre, hogy az 1960-as római olimpián 1500 méteres síkfutásban szerzett bronzérme feledteti-e vele a Melbourne-ben történteket.

Szepes Béla a hétvégi magyar–finn atlétikai viadal után az 1956. október 23-án, kedden megjelent Képes Sportban elemzést írt atlétáink olimpiai felkészüléséről, s ebben többek között így vélekedett: „A versenyműsor összeállítása, az atléták formába hozása megfelelt. Iharos, Rózsavölgyi, Rozsnyói világcsúcsot futott. (…) Ez volt a helyzet nyáron. Ma másként állunk. Tavaly ilyenkor voltak optimisták, akik 4-5 olimpiai bajnokságot jósoltak atlétáinknak. Ma egy-kettőben is kiegyeznénk. (…) Rózsavölgyi hosszú hónapokig szenzációs világcsúcsformában volt. A nemzetek közötti viadalok 800-as versenyein azonban nem futott okosan. Talán túlságosan bízott villámfinisében, vagy mert ez nem az olimpiai távja: nem vette elég komolyan a 800-akat. Szinte valamennyi 800-as versenyén métereket ajándékozott a rajtnál, a fordulók előtti helyezkedéseknél. Különösen fontos szerepe van a jó helyezkedésnek, taktikának az olimpián, ahol nem négy vagy hat, hanem tíz-tizenkét, közel egyenrangú világklasszis küzd egymás ellen. Ott azután nem lehet drága métereket leadni az elején, mert az azután nagyon hiányzik a végén. Világhírű középtávfutóink, akadályfutóink idei felkészüléséből hiányoztak ezek a nagy mezőnyű, taktikai futást igénylő versenyek.” S akkor Szepes még nem is tudta, hogy a felkészülés hátralévő részét átírja majd a forradalom…

A finnek ellen 800-on harmadik, 1500-on utolsó Rózsavölgyi október 22-én Tatára utazott, Tábori Lászlóval, Mikes Ferenccel aznap és másnap is edzett, de kedden Iharos Sándor felkutatására az autóján Budapestre jöttek. Rózsavölgyi visszaemlékezéseiben szerepel, hogy a Prága melletti Nymburkban megpróbáltak edzeni, de a megszokott 20-25 kilométeres adagokhoz képest keveset futottak, Ausztráliában pedig már nem lehetett behozni a kiesett tréningek miatt formahanyatlást. „Egyrészt Pesten nem volt telefonunk, s idegileg megviselt, mi lehet a feleségemmel és hároméves gyermekemmel. Másrészt akartunk mi jól futni, de nem volt bennünk idegi energia, amellyel rá tudtuk magunkat kényszeríteni a szenvedésre. Mert a futás nem tüdő és láb kérdése, hanem az akaraté – mondta Rózsavölgyi, hozzátéve, már kint volt olyan időszak, amikor a híres edző, Iglói Mihály látva, hogy mentálisan képtelen odafigyelni a felkészülésre, nem erőltette a kemény tréningeket. Pedig Iglói azzal hozta fel a magyar futókat a világ élvonalába, hogy sportolóink napi 4-5 órát futottak.

Ráadásul legjobbjaink 1955 végén és 1956 januárjában ausztráliai edzőtáborozáson vettek részt, amely után Iglói értékelésében kitért rá, hogy „viszonylag Rózsavölgyi szokta meg leghamarabb az éghajlati változásokat, s ez meg is látszott az eredményein.” Aztán az ismert körülmények miatt az olimpián már nem ment neki: „Máskor könnyedén teljesítettem három 400-at 52 másodpercre, most még kettőt sem tudtam. Nem voltam jobb állapotban akkor sem, amikor az 1500 előfutamában rajthoz álltam. Amíg tempót futottunk, addig tartottam a lépést a többiekkel, de az utolsó 300-on elmentek mellettem. Pedig döntőbe akartam jutni! Én, a világcsúcstartó, kiestem.”

Az ötkarikás játékokat követően hazatért, annak szellemében élt, amit még Melbourne-ben elhatározott: a római olimpián ha törik, ha szakad, dobogós lesz. Hogy megvalósította, különleges bravúr, hiszen Tábori László mellett Iglói Mihály is Amerikába távozott az olimpia után. Rózsavölgyi magára maradva készült itthon, a tréningeket névleg Antal Gyula felügyelete alatt végezte, de az edzőtől csak azt kérte, ha abba akarná hagyni a munkát, ne engedje… Ebben az időszakban már nem hagyatkozott csupán kiváló hajrájára, gyakorlatilag Iglói szisztémája szerint készült az 1960-as játékokra. Más kérdés, hogy római eredménye nem feledtette vele a melbourne-i kudarcot – s ennek kapcsán hangzott el a már idézett mondat, s még néhány gondolat, amelyben Pergamen – vékony alkata miatt így hívták társai, Török Ferenc életrajzi könyve is ezen a címen jelent meg – igencsak megvédte edzőjét: „Iglói irigyei arra hivatkoztak, hogy Melbourne-ben a formaidőzítéssel volt a gond, de ez nem igaz, Melbourne a rendkívüli események miatt nem sikerült úgy, ahogyan szerettük volna.”

Rózsavölgyit – 21 évesen – Iglói fedezte fel, aki az intervallumos edzésekre esküdött. Az 1952-es hadseregbajnokságon Pergamen 1500 és 5000 méteren is a legjobb lett, ezt követően lett Iglói-tanítvány. Az 1953-as esztendeje arra ment rá, hogy megszokja a rendkívül kemény munkát. A 2004-ben a Nemzeti Sportnak 75 éves születésnapján adott interjúban elmondta, számára az 1955-ben 2000 méteren futott világcsúcsa a legemlékezetesebb: „Azért, mert nagyon könnyen ment, de sajnos elhülyéskedtük. Táborival együtt futottunk, és amikor az utolsó kör előtt bemondták a részidőnket, tudtuk, hogy meglesz a csúcs. Ettől megnyugodtunk, mondtam Táborinak, hogy elég, ha hajrázunk egyet. Így értem el öt perc, két egész két tized másodpercet. Tábori is a régi csúcson belül ért célba, de ha akkor végig nyomjuk az iramot, öt percnél is jobb lehetett volna az időnk.” Volt persze olyan verseny is, amelyet végigrohant. A Fradi-pályán a 4x1500 méteres váltó tagjaként 1200 méternél 3 percen belüli ideje volt. A többiek kiabálták, hogy ne rohanjon, mert máskor is akarnak még világrekordot futni.

Noha 1957-ben a magyar szövetség még letiltotta az amerikai fedett pályás versenyekről – nem engedték jó barátja, Tábori után –, 1958-ban, 1959-ben és 1961-ben már ő is részt vett az éles kanyarokkal tarkított, 120 yard pályakerületű fapadlós viadalokon, ráadásul 1961-ben nyolcból hét versenyt megnyert, csupán a New York-i amerikai bajnokságon szorult a második helyre. Egy finn–magyar csapatverseny előtt néhány nappal az ellenfél futói megjavították az 1500 méteres világcsúcsát. Pergamen szokása szerint a rajtot követően kivárt, hogy megnézze, ki milyen taktikával vág neki a távnak. Ezen a viadalon mind a négyen kivártak, aztán Rózsavölgyi belehúzott, majd megvárta a többieket. Ekkor sérülést szimulálva a combjához kapott, s a pálya széle felé vette az irányt, hogy a többiek azt higgyék, tényleg megsérült. Majd hatalmas hajrában mindenki megelőzött.

Tagja volt az ötvenes években háromszor is világcsúcsot futó 4x1500 méteres váltónak. Az Iharos Sándor, Tábori László, Mikes Ferenc, Rózsavölgyi István összetételű együttes sokáig verhetetlen volt, arról nem beszélve, hogy a kvartett számos alkalommal futhatott a Népstadionban telt ház előtt – ez még akkor is igaz, ha nemegyszer nagy futballmeccsek szünetében álltak rajthoz. Mondjuk, 1954. július 14-én éppen nem, a 4x1500 méteres futáson a Tábori, Mikes, Rózsavölgyi, Iharos négyes 15:21.2 perccel repesztett új világrekordot, átadva az angolok csúcsát a múltnak. Rózsavölgyi István, akinek Iglói 3:49 perces időt irányzott elő, s végül 3:48.8 alatt futotta le a távot, ezt nyilatkozta a Népsportban a csúcsjavítást követően: „Végig nagyon jól éreztem magam. Jólesett a biztatás és segített az is, hogy futásom alatt alig fújt a szél.” Hogy mennyire fejlődőképes volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1500 méteren legjobb idejét az 1960-as olimpia évében, 31 esztendősen futotta. Ha Rómában is megfutja a 3:38.8 perces idejét, nem bronzérmes, hanem megnyeri a versenyt! Aktív pályafutását 1962-ben fejezte be, ezt követően edzősködött a Honvédnál és egy rövidebb időre az öttusa-válogatottnál is, ám az átütő sikerek elkerülték, a szakosztály vezetőségével is meggyűlt a baja, ezért 1977-ben visszatért az öttusázókhoz. Nyugdíjba vonulása után hosszú éveken keresztül dolgozott még edzőként és a tatai edzőtábor szakmai vezetőjeként.