Uralkodóház – Malonyai Péter publicisztikája

Nem találtam nyomát annak, miért éppen az atlétika a sportok királynője, pontosabban arra nincs magyarázat, miért éppen hölgy a sportág. Mert királyuk nincs a sportoknak, legalábbis közmegegyezéssel. Van, aki a teniszt titulálja annak, lévén ugyebár a hit szerint arisztokratikus, másoknál az úszás vagy éppen a futball számít uralkodónak a sportban, de királynő csak egy van.

Legteljesebb egyetértésemmel, s nem csupán azért, mert a királynők (bizonyos életkor alatt persze) nekem is jobban tetszenek, a vasárnap véget ért dohai világbajnokság miatt is. És most nem az eredményekre gondolok, hanem például a kisugárzására, a váratlan, meglepő üzeneteire, a hozzáértők szerint ezek kifejezetten női tulajdonságok.

Hogy ne beszéljek rébuszokban, ott volt például a férfi rúdugrás döntője. Három klasszis, a lengyel Piotr Lisek (bronz), a svéd Armand Duplantis (ezüst) és az amerikai Sam Kendricks (arany) felejthetetlen küzdelmet vívott a világbajnoki címért. Amikor Lisek kiszállt a versenyből Duplantis és Kendricks felváltva ugrotta túl a másikat, ám – és most tessék figyelni! – a hátrányba kerülő rendre gratulált vetélytársának ahhoz, hogy sikerrel járt. Miközben ugyebár a világelsőség volt a tét, a vele járó dicsőség (meg ez, meg az), és egyébként sem az a legnagyobb öröm az életben, ha megelőznek bennünket.

Ez teljesen ellentmond a ma divatos alapállásnak, amely szerint gladiátorok küzdenek egymással életre-halálra, és vae victis – jaj a legyőzötteknek!

És még nem volt vége. Alighogy kiderült, hogy Kendricks nyert, Duplantis máris megjelent az ugrószivacson, hamarosan követte őket Lisek is, s együtt örültek egymásnak – az életnek. Hogy a végén egy közös hátraszaltóval búcsúzzanak a közönségtől, a versenytől, ami remek megkoronázása volt az üzenetüknek – az erről szóló fotó (lásd Nemzeti Sport, október. 3., 2. oldal) maradandó bizonyíték arra, hogy így is lehet.

Sőt. Így kellene.

Illúzióink ne legyenek, éppen azért maradt meg bennem is az eset, mert nem ez az általános. Valamikor, a hatvanas években a kispesti Lehel utcában az Autóbusz SK pályáján tábla fogadta az érkezőt: „Az ellenfél nem ellenség!” Igaz, alatta kisebb betűkkel MLSZ aláírással nem véletlenül volt, hogy „Botrányokozás esetén a pályát betiltjuk”, de aki fogékony volt az üzenetre, vette a lapot. Ahogy – és ez már a jelen – egy honlapon, amely sakkban szolgált illemszabályokkal a diákolimpia résztvevőinek az is ott állt, hogy: „A játszma elején és végén fogjatok kezet, nem ellenségek vagytok, csak ellenfelek!”

A győzelemért semmi sem drága, a test szinte csak arra való a legjobbaknál, hogy kifacsarják. Szerencsére itt is van ellenpélda és szintén az atlétikai világbajnokságról. A 400 méter egyik esélyese (idei legjobbja: 43.45), Michael Norman az elődöntőben egyszer csak lelassított, feladta a továbbjutást. Senki sem értette, mi történt, arra pedig aligha számíthatott bárki is, amit az amerikai mondott: „A testem jelzett, hogy valami nem stimmel, én pedig hallgattam rá. Nem akartam megkockáztatni a sérülést, annyit nem ér az egész, inkább lelassítottam.”

Mindkét esetben – rúdugrók, Norman – az az érdekes, hogy a szereplők magától értetődőnek tartották, ami történt, természetes volt nekik, hogy emberi (és nem gladiátori) reakcióval szolgáltak. Királynőről lévén szó, nálam egyértelműen az uralkodóház tagjai.

Egyébként magyar történetem is van, a cselgáncsozó Csoknyai Lászlóé. Néhány évvel ezelőtt egy kolozsvári versenyen Max Stewarttal küzdött, a brit megsérült, de folytatta a küzdelmet, ám többször is kénytelen volt türelmet kérni, s végül a földön maradt. Csoknyai ekkor fölkapta, és ölben vitte le a tatamiról. Fair play díjas tett volt, s miközben már az is elgondolkodtató, hogy egy normális emberi reakció (segítek a bajbajutotton) különdíjat érdemel, ő nemigen értette a nagy ünneplést. Szerinte fordított esetben neki is segítettek volna, egyébként pedig – mondta – minden dzsúdós ilyen, sokkal inkább barátok, mint ellenfelek.

Érzékeny vagyok az ilyesmire, nem véletlen, hogy a top futballmeccseken is szívesen figyelem, hogy a játékosok teremtenek-e valamiféle kapcsolatot az őket a pályára kivezető kissrácokkal, lefújás után pedig hogyan viselkednek az ellenfelekkel. Nálam ezért érdemel külön figyelmet Cristiano Ronaldo, akinek mindig van egy-egy gesztusa a kezét fogó kölyöknek, s az is megmaradt, hogy a tavalyi világbajnokságon, az Uruguay elleni meccsen ő segítette le a pályáról a megsérülő Edinson Cavanit, miközben éppenséggel a dél-amerikai két gólja kellett a vesztes álláshoz (és végeredményhez). Egyébként pedig a portugálról köztudott, hogy az egyik legtöbbet jótékonykodó világsztár, jellemzően nem tárja ország-világ elé, hogy hol és kiken segít. Zsigerből jön neki, feltehetően azért is, mert tudja, honnan indult.

Hogy az ilyen és az ehhez hasonló esetek feltűnhetnek, azért is lehet, mert az ifjakat mindenhol alapvetően a győzelemre trenírozzák, hogy sportemberek lesznek-e szinte mellékes. Sok esetben a szabályok is fékezik az emberi oldalt, például futballban a góllövés utáni örömöt.

Ami persze nemigen riasztja vissza azokat, akik nem a szabályokra, hanem az érzelmekre esküsznek. A már említett Cavani például 2016 decemberében az Angers elleni bajnokin gólja után levette a mezét, hogy lássák az alatta viselt trikót, amelynek felirata a repülőszerencsétlenség áldozatául esett brazil Chapecoense játékosaira emlékezett. A játékvezető persze azonnal előrántotta a sárga lapot, majd utána arról beszélt, hogy mennyire tiszteli a játékost a gesztusáért, ám ugyebár szabály az szabály...

Sokak szerint azért tilos levenni a trikót a gólörömnél, mert akkor nem látszik a mezszponzor logója, éppen akkor, amikor a legtöbben merednek a képernyőre egy-egy futballmeccs során. Vagy így van, vagy nem, mindenesetre a felvetést nem lehet kizárni, ismerve, tapasztalva a pénz rendszabályozó hatását.

Miközben ugyebár a játék célja a gól, magyarán kifejezett siker, amikor valaki a kapuba talál. Hogy ilyenkor felszabadul mindenfajta teher alól, hirtelen olyan boldogság önti el, amilyen a hétköznapokban ritka, legalábbis az intenzitást illetően, magától értetődő, s teljesen azonosítható a játék szellemével. Aztán ha nem tartja a szabályok megkövetelte kordában az érzelmeit, egy pillanat alatt visszaszáll a földre, amikor ott villog a szeme előtt a sárga lap.

Ugyanebbe a körbe tartozik, amikor a futballista a volt csapata ellen szerez gólt és olyan faarccal pacsizik a társakkal, mint a legközhelyesebb angolokról szóló vígjátékokban a lordok, miközben rajtakapják a feleségüket a komornyikkal. Nekem minden ilyen ünneplés mesterséges, csinált – öröm és öröm között is van különbség, a boldogság jegyei önmagukban nem aláznak meg senkit. A látványos jó modor szerintem sértőbb („Nagyon tudnék örülni, de így jobban érzitek, hogy gólt lőttem nektek...!”), legalább annyira, mintha mutogatna, üzenve, hogy ugye milyen jó lennék még most is nektek.

A legnagyobb baj, hogy meglehetősen sokan vannak – persze nem csak a sportban –, akik attól hiszik komoly embernek magukat, hogy komolykodnak. Eljátsszák a kötelezőt, ahány közhely csak van arról, hogy ki a profi, ki nem, mennyire mindig csak a munka, meg ugyebár a győzelem. A lényeget megint csak a futball példájával fogalmazom meg, s újra a gól kapcsán: visszatérő duma annál, aki a kapuba talál, hogy mindegy ki szerzi a gólt, csak nyerjen a csapat. „Édes fiam, engedd már el magad egy kicsit, húzd ki magad, legyél büszke, hiszen ez a te pillanatod!” – teremteném le a gyereket, de hát én nem vagyok licencbirtokos, konzervatív viszont nagyon.

Aki nagyon lelkes lesz, ha meg-megvillan az ember a vérre menő küzdelem közepette.

De azért hátraszaltót ne várjanak tőlem.