Na, ezt már nem! – Csurka Gergely publicisztikája

Feltámadott a gender, tán errefelé kanyarodna a költő verselése, ha ma közénk szállna, bár nem zárom ki, hogyha egy kicsit jobban beleásná magát a világ dolgaiba, üstöllést kijelentené, vigyék ki inkább újra Segesvárra, és hozzanak valakit, akinek a kardjába dőlhet.

Genderileg mindenesetre megint sikerült egészen új fejezetet nyitni – miközben a sportvilág valamelyest fellélegzett, hogy a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) végül a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek adott igazat az interszexuális, férfias tesztoszteronszinttel a nők között versengő dél-afrikai Caster Semenyával szemben, a múlt héten éppenséggel az Egyesült Államokban szabadult ki a szellem a palackból. De tényleg: az ilyesmire rácuppanók homályos szemmel ünnepelték, amint a korlátlannak tetsző szabadság szelleme elhagyta a Fehér Házat, körbesöpört Amerikán, és... És másnap sehogy sem értették, miért jelennek meg egymás után a cikkek, hogy Joe Biden egyik első elnöki rendeletével gyakorlatilag tönkrevágta az USA női sportját.

Ne tévedjünk, nem összeesküvés-elméletekre szakosodott szélsőjobbos portálok tolták ezt a szöveget – a konzervatívnak konzervatív, ám azért elfogultsággal nehezen vádolható Wall Street Journal volt az egyik, amelyik igen jelentős véleménycikkben vezette le, hogy a fene nagy genderőrület hullámait meglovagoló elnök csapata mekkora károkat okozhat rövid távon a különféle transzközösségek érdekeinek mindenekfeletti érvényesítésével.

Az új elnök által kiadott napiparancs ugyanis úgy szól, hogy ezentúl egyetlen állami fenntartású intézményben sem korlátozhatók a fiatalok nemi identitásuk gyakorlásában, azaz ha egy fiúnak született, de magát lányként meghatározó, hát... ööö... fiúlány úgy dönt, hogy akkor ő most már lány, semmi és senki nem gátolhatja meg a gyengébb nem számára fenntartott mellékhelyiségek használatában, illetve kötelező lehetőséget adni, hogy a lányokkal edzhessen és versenyezhessen bármely sportágban.

Miközben a kritikusok elismerik, hogy a szándék érthető, hiszen a túlzottan szabadelvűeknél alap, hogy a nemek eltűnnek, nincs többé Ladies and Gentlemen, csak Kedves vendégeink, utasaink, bármijeink – azért akadnak olyan területek, ahová nem kellene becsatornázni ezt az elvakult szemléletet.

Egy másik véleménycikk legszebb megállapítása egyébként úgy szól, hogy négy éve Donald Trumpot még be sem iktatták, amikor a fél világon utcára vonultak a feministák, és vadul tiltakoztak a leendő elnök tagadhatatlanul hímsoviniszta megjegyzései miatt – most érdekes módon senki sem tüntet, holott Biden egyetlen rendelettel több kárt okoz az amerikai nőknek, mint amennyit Trump regnálásának négy esztendeje alatt.

A helyzet ugyanis az, hogy egy dolog a nemi identitás, és egy nagyon másik a biológiai nem. Mellékhelyiségeken és öltözőkön belül sem gondolnám, hogy az elsőnél bármi belefér, különösen nem olyan oktatási intézményekben, amelyekbe pubertáskori fiatalok járnak. A sport viszont teljesen más, egyedi terület, ahová őrült hiba mérlegelés nélkül teríteni a nagy egyenlősdit. Pontosan azért, mert ez nem politika, és napestig lehet érzékenyíteni bárkit, ám attól a biológia törvényei nem fognak megváltozni.

Leegyszerűsítve: elnöki rendelettel sok mindent lehet szabályozni, de a tesztoszteronszintet bizonyosan nem.

Márpedig terelgethetők a gondolatok bármilyen irányba, ütköztethetők az érvek napestig, a teljesítménysportban nem véletlenül vannak férfi- és női versenyek, miképp az sem véletlen, hogy áthidalhatatlan az a különbség, amelyet a különböző testfelépítés okoz. Egy nő sohasem fogja gyorsabban futni vagy úszni a százat, sohasem fogja legyőzni az ugyanabba a kategóriába sorolt férfit egyetlen olyan sportágban sem, amelyben a fizikum szerepet játszik. A Wall Street Journal csupán szemléltetésképp mutatta be, hogy a hatszoros olimpiai és 13-szoros világbajnok amerikai sztárfutónő, Allyson Felix legjobbja 400-on 49.26 – ennél ma az amerikai középiskolások között 300 srác tud jobbat. Még egyszer: gimisekről beszélünk, nem is az egyetemistákról vagy a felnőttekről.

Azt is mindenki tudja, hogy Amerikában a sport különleges világ: a gimnazisták említése szándékos, hiszen aki ott kitűnik sportolóként, az ösztöndíjas lehet egy-egy egyetemen. A sport abszolút katalizátora későbbi nagyszerű civil karriereknek, lehetőség arra, hogy kevésbé tehetős családok kiváló kvalitású gyermekei ne anyagi megnyomorodás árán szerezhessenek minőségi diplomát. Ám azt is tudni kell, hogy éppen emiatt páratlanul szerteágazó és egymásra épülő versenystruktúrában lehet előrejutni, azaz először kerületi, majd városi szinten kell elöl lenni, mielőtt valaki egy adott államban bekerül a legjobbak közé, hogy aztán egy-egy országos bajnokságon hívja fel magára a figyelmet.

Connecticutban eddig ment a harc, mert két nemváltó fiú folyamatosan leverte a lányokat a helyi viadalokon – aki távollétükben harmadik-negyedik lett volna, és továbbléphetett volna, mondjuk a következő szintre, az így ötödik-hatodikként zárt, és nem kvalifikálhatott. Azaz nem maradt esélye arra, hogy a sport révén jusson még előrébb – így bukja az ezzel járó lehetőségeket. A szülők őrjöngenek, az edzők szentségelnek, és eddig még reménykedhettek valamiféle jogorvoslatban – a Biden-rendelet viszont lezárja a vitát azzal, hogy a két nemváltó fiú elé terít rekortánvörös szőnyeget, mindenki másnak marad a kussolás.

Merthogy az ukáz egyértelmű: ha bármelyik iskolában megpróbálják kijátszani az abban foglaltakat, jön a tankerület, és rendet tesz. Rosszabb esetben nem folyósítják a fenntartáshoz szükséges állami forrásokat. Ma még csupán két nemváltóról tudnak Connecticutból, ám egy olyan országban, ahol a sport a későbbi boldogulás dollárszázezrekben mérhető eszköze, egyértelmű, hogy még olyanok is nemváltóként jelennek majd meg a színen, akik amúgy normális, bár a pályán középszerű fiúkként tengették volna életüket. Most viszont esélyt kapnak arra, hogy erősnek és eredményesnek mutatkozhassanak a gyengébb nem versenyein.

Ezért árasztották el a médiát jelentős amerikai sportszakemberek vészjósló megnyilvánulásai – emellett olyan megfontolandó gondolatok, hogy Amerikánál többet sehol sem tettek a női sport felemeléséért, például itt kezdtek el először azonos pénzdíjakat osztani nagyobb viadalokon. Így válhatott a sport a nők számára is kitörési ponttá, illetve garantált nekik olyan, a férfiaktól kvázi „elzárt” területet, ahol zavartalanul mutathatták meg képességeiket, egyéniségüket, válhattak kiváló közösségek megbecsült tagjaivá, sokan pedig a világ legjobbjaivá. Emellett több, igencsak nagyra becsült női vezető épp a sportnak köszönhetően jutott igen magasra akár a gazdaságban, akár a politikában, akár más területen, mert egy adott életszakaszban az ott elért eredmények katapultálták őket feljebb.

A múlt héten ennek a biztonságos világnak a kapuit sikerült betörni csak azért, hogy mindenáron felkarolják egy rendkívül törpe – igaz, riasztóan hangos – kisebbség érdekeit. A gond csupán az, hogy Amerika hiába van relatíve messze, pontosan tudjuk, hogy az efféle lépések majmolása igen sok helyen már-már versenyszerűen történik, példákat látunk dögivel, miképp azt is, hogy egyre riasztóbb és rombolóbb hullámokat vet a feltámadott gender.

Adaptálódni lehet persze, bizonyos mértékig, de mindent beáldozni csak azért, hogy fél százalék ugyanolyan jól érezze magát, mint a 99.5, sőt, adott esetben még jobban is?

A sportban tényleg eljutottunk a kiegyensúlyozottságig, olyannyira, hogy ma az olimpia műsorán például már nincs olyan sportág, amelyben kizárólag férfiak indulhatnak – ellenben van kettő, amelyben csakis nők (műúszás, ritmikus gimnasztika). Ezzel még abszolúte nem estünk át a ló túloldalára – a nemváltók favorizálása viszont olyan folyamatokat indíthat el a sportban, ami egyáltalán nem szolgálja a világ üdvét, sem rövid, sem hosszú távon. Mondják, versengjenek ők egy külön, harmadik kategóriában – hát, éppenséggel ez sem rossz, legalábbis nem rosszabb, mint egy langymeleg júniusi délutánon véletlenül beleülni a gereblyébe. Már csak az a kérdés, hogyha megalkotják, mondjuk, a gendersemleges viadalt, meddig tart, amíg ráerőszakolják őket a nemzetközi szövetségekre, és megjelennek világbajnokságokon vagy a US Open tenisztornán, és ugyanolyan pénzdíjat követelnek majd maguknak, mint amit holmi férfiak és nők kaphatnak.

Amiről persze beugrik a régi vicc, hogy Kohn bácsi a rendszerváltás után megy be a rendőrségre kivándorló útlevélért, és bár próbálják győzködni, hogy hát most válik szabaddá az ország, ő levezeti, hogy anno üldözték a homoszexualitást, aztán csak tiltották, majd tűrték, most már parádéjuk is van, és ő nem várja meg, amíg kötelezővé teszik.

Szerintem mostanra eljutottunk kábé odáig, hogy Kohn bácsi hamarosan bekopogtat a New York-i magyar konzulátus ajtaján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!