Másként, mint mások – Berta Mihály publicisztikája

Ha némiképp túlozni támadna kedvünk, akár azt is mondhatnánk, az idén március 12-én elhunyt Richard Douglas Fosbury amerikai magasugró olyannyira megelőzte a korát, hogy már 1968-ban megfogadta Antall József jövőbeli magyar miniszterelnök több mint húsz évvel későbbi, amúgy a saját, radikálisabb lépéseket sürgető párttársainak címzett „jó tanácsát”, és abban az egyébként is lázongó-fortyogó esztendőben „tetszett forradalmat csinálni” – nem feltételes, hanem nagyon is kijelentő módban. Sportforradalmat, legalábbis a saját versenyszámában, ám ez a legalábbis egyáltalán nem kevés. Sőt, más újítók példájával összevetve jóval több, mint remélhető. De erről majd később.

Dick Fosbury (akiről ebben a rovatban N. Pál József március 22-én írt publicisztikát Ugrás a halhatatlanságba címmel) nekem különösen kedves alakja az egyetemes sporttörténelemnek, talán azért, mert mindenkinél gazdaságosabban, vagyis jobb hatásfokkal használta fel rövidre szabott sportolói pályafutását. Egy villanásnyi időt töltött csak el az atlétika reflektorfényében, ám ez is bőven elég volt neki ahhoz, hogy a tulajdonképpeni egyetlen nagy versenyén, az 1968-as olimpián aranyérmet nyerjen, plusz (és nálam ez a jelentősebb tett) gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltoztassa a magasugrás jövőjét. Tegyük hozzá, az egészen közeli jövőjét, mert bár Fosbury Mexikóvárosban bemutatott újítása – az úgynevezett Fosbury-flop lényege, hogy a versenyző felugráskor a levegőben háttal fordul a lécnek és háttal is érkezik a szivacsra – értelemszerűen nem egyből és azonnal hatott (akik például fél életüket a hasmánt technika tökéletesítésével töltötték, már aligha „ugrottak bele” az új módi kockázatos bizonytalanságába), de mégis sokkal gyorsabban száguldott végig a világon, mint ahogy az efféle változások egyébként végbe szoktak menni. Fosbury ugyanakkor nem maradt fent a színpadon, nem sütkérezett a dicsőségben, nem akart több lenni önmagánál, nem vágyott az egyszeri s minden bizonnyal megismételhetetlen diadalnál többre, hanem igazi „reálpolitikusként” felmérte saját lehetőségei határát. „Az olimpia után visszatértem az egyetemre, büszke voltam arra, hogy a családomban én lehettem az első diplomás. A versenyszellem már nem hajtott, bár próbáltam kijutni az 1972-es játékokra, már nem volt bennem tűz.” Mérnökként kezdett új karrierbe, noha a sporttól sem szakadt el, atlétikai táborokat szervezett gyerekeknek, tanácsaival segítette és tapasztalataival ösztönözte a jövő versenyzőit, valamint a programszerűen képviselte a világ olimpikonjait – volt idő, amikor az olimpikonok világszövetségének elnökeként.

Az amerikai atléta reformja nem a semmiből előkapott technika volt, módszerének voltak előzményei korábban. Egy Bruce Quande nevű magasugróról fénykép is készült a hatvanas évek elején, ahogy a lécnek háttal ugrik, de mindez természetesen semmit sem von le az iskolateremtő magasugró jelentőségéből. Fosbury egyébként így emlékezett vissza a változtatás szükségszerűségére: „Próbáltam még magasabbra jutni, s teljesen véletlenül jöttem rá, hogy a lécnek háttal ugorva még jobb lehetek. Egy délutánomba került, hogy az új technikát kidolgozzam, így tizenöt centivel nagyobbat ugrottam. Megszületett a flop. Tudtam, hogy valami különlegeset alkottam. A vetélytársak ügyet sem vetettek rám, hiszen nem tartoztam az élmezőnybe, én viszont folyamatosan tökéletesítettem a technikámat. Már kanyarban futottam a szőnyeg felé, be tudtam húzni a vállamat, csak az erőnlétemen kellett javítani.” Javított, tökéletesített, nyert, iskolát teremtett, a többi pedig már történelem…

Ez az írás azonban nem Fosbury nagyszerű tettéről akar szólni, sokkal inkább azt a kérdést feszegetné, hogy a hozzá hasonló sportági reformerek, újítók és másként gondolkodók neve miért nem marad meg a közösségi emlékezetben ugyanúgy, mint az 1968-ban a világot ámulatba ejtő „háttal ugró” atlétáé? És nem, nem azokra gondolok most, akik saját sportágukban egy új elem létrehozásával és elsőkénti bemutatásával bővítik, egyszersmind nehezítik a szakági gyakorlatok sokszínűségét (például a lólengés Magyar-vándora vagy a műkorcsolya Biel­lmann-piruettje), hanem akik a sportág vagy a versenyszám alapvető struktúráján alakítanak teljesítményük javítása érdekében, amely aztán az adott szakág vagy az egész sportág fejlődésére is hatással van.

Sokan, de Fosburyhez képes aligha elegen ismerik például a svéd Jan Boklöv nevét, pedig voltaképpen ő volt az, aki a pattanásait nyomkodó, örök tinédzser síugrásból érett, felnőtt sportágat varázsolt. Azzal, hogy versenyen elsőként formált v-betűt síléces lábaiból, amivel nemcsak eltért a szokásos stílustól (addig a párhuzamos lábtartás volt a nyerő, Boklöv viszont bebizonyította, a V nemcsak két ujjal mutatva lehet a győzelem jele), de lényegesen messzebbre is jutott, mint „konzervatív” vetélytársai. Újítását eleinte kifejezetten idegenkedve nézte a szakma. A zsűri lepontozta „stílustalanságáért”, bár az 1988–1989-es összetett világkupát így is meg tudta nyerni. Ezt leszámítva viszont nem voltak kiugró eredményei, öt vk-diadal, hat további dobogós helyezés és nyolc svéd bajnoki cím áll a neve mellett. Hatása ugyanakkor felbecsülhetetlen, hiszen nélküle, vagyis az újítása nélkül (amely aztán a kilencvenes évekre végképp teret hódított) aligha lenne a síugrás ma is az egyik leglátványosabb és legélvezetesebb téli sportág.

A sor hosszan folytatható. A baseballozó Candy Cummings dobott először csavart labdát, a magyar származású, hovatovább 1942-ben Budapesten született, itthon a Pénzügyőrben és a Ferencvárosban futballozó, s a családjával csak az 1956-os forradalom után az Egyesült Államokba kivándorló Gogolák Péter (ott: Peter Gogolak) tett sokat azért, hogy az amerikai futballban megváltozzon a pontrúgások minősége. A profiként a Buffalo Bills és a New York Giants csapatában szereplő kicker (rúgójátékos) az addigi bevett gyakorlattal ellentétben nem spiccel, hanem – az európai futballon szocializálódva – rüszttel rúgott, messzebbre juttatva ezzel a kiszámíthatatlan tojáslabdát.

A francia alpesi síző, Jean Vuarnet nevéhez köthető a mélyen behajlított testtartás alkalmazása, míg az 1947 és 1969 között aktív olasz teniszezőnek, Giuseppe Merlónak köszönheti a világ a kétkezes fonák használatát. A nevüket viszont egy szűk körön kívül csak elvétve ismerik. A kosárlabdázó Rick Barry nevét ellenben igen sokan, a hozzá kapcsolható (nem ő találta ki, csak gyakorta és sikerrel alkalmazta) alulról elvégzett büntetődobás viszont mégsem mint forradalmi újítás – hiába igazolták tanulmányok, hogy bizonyos technikai képzettség birtokában pontosabb és megbízhatóbb, mint a hagyományos dobásforma –, hanem mint nevetség tárgya maradt meg a köztudatban.

Talán a tizenegyesrúgást a maga flegma könnyedségével egy életre megváltoztató, a lövésformát (az „elkövető” nekifutás után finoman alálöbböl a labdának, amely aztán behullik az elvetődő kapus helyére) örökre a saját nevére vevő cseh(szlovák) Antonín Panenka neve említhető egy lapon Fosburyével, már ami az ismertséget és a „felcímkézhetőséget” illeti, más kérdés, hogy amíg Fosbury-flop nélkül ma már nem képzelhető el a győzelem magasugrásban, „panenkázás” nélkül még simán értékesíthető a tizenegyes bármilyen futballmérkőzésen. Az viszont aligha lehet véletlen, hogy mivel Dick Fosbury és a futballista Panenka (1976, Eb-döntő) emlékezetes újítása is egy milliók által látott (hála a televíziós közvetítéseknek) sportági csúcsesemény döntőjében esett meg, a hírértéke megsokszorozta, sőt köbre emelte tette jelentőségét. Nemcsak másképpen csinálták, mint mások, de még szemtanúk is akadtak.

Ez ám a rentábilis forradalom!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!