Csak az NDK-sok ellen nem volt esélye az Eb-ezüstérmes Balogh Györgyinek

A hatvanas évek végének, a hetvenes évek elejének meghatározó sprintere, a 75 éves Balogh Györgyi férjével, Bakos Károly korábbi súlyemelővel Zámolyon él. A ház bejárati ajtaja fölötti nemzeti színű zászló idézi azokat az időket, amikor a versenyeik után a magyar lobogó a tiszteletükre kúszott fel az árbócra, és nekik szólt a Himnusz. Bakos az 1968-as mexikóvárosi olimpián váltósúlyban bronzérmes lett, 1969-ben Varsóban középsúlyban vb- és Eb-aranyérmes. Míg Györgyi a veteményeskertből érkezik a fogadásunkra, Bakossal beszélgetünk az 1969-es varsói világbajnokságon Oucsi Maszusival szemben 10 dekás testsúlykülönbséggel elvesztett aranyéremről – összetettben mindketten 487.5 kilót emeltek, a japán volt a könnyebb... Bakos Károly nagyon sokáig indult mastersversenyeken, 75 évesen, 2018-ban Spanyolországban harmadik lett, 50 kilót szakított és 62 kilót lökött. Ám jelenleg nincsen kicsattanó erőben a 80. életévét márciusban betöltő sportember, decemberben megcibálta a Covid, nagyon sokáig lélegeztetőgépre kapcsolták.

Bakos és Balogh még aktív sportoló korukban kerültek közel egymáshoz, felvetettem, biztos úgy ismerkedtek meg, hogy a tatai edzőtáborban Bakos a megerőltető tréning után izzadságtól gyöngyöző homlokát törölgetve kilép
ett a súlyemelőterem elé, s egyszer csak megpillantotta az atlétikai pályán szinte lebegve futó Balogh Györgyit... Bakos nevetve mondja, akár így is történhetett volna, de a valóság más. Aztán elsodorta őket egymástól az élet, külön-külön alapítottak családot, de néhány esztendeje a sors ismét összefonta életüket Zámolyon, a súlyemelő házában.

AZ EURÓPA-BAJNOKI EZÜST UTÁN VÁLTOTT

A korszak legjobb magyar rövidtávfutója, Balogh Györgyi az 1971-es helsinki Európa-bajnokságon a 200 méteres síkfutásban ezüstérmet szerzett 23.3 másodperces idővel. A számot 22.7-tel az NDK-beli Renate Stecher nyerte meg – akárcsak a 100 métert, amelyen Balogh ötödik lett –, a lengyel Irena Szewinska ért célba harmadikként Györgyivel azonos idővel. Senki sem volt biztos a második helyben, dr. Sir József, a magyar atlétika kiemelkedő egyénisége a pálya mellől mutatta, Balogh a második. Nem volt váratlan az ezüstérme, mert néhány héttel a kontinensbajnokság előtt Pozsonyban a Lengyelország–Csehszlovákia–Magyarország országok közötti viadalon 200-on 22.8-cal, egy tizeddel megjavította a saját rekordját. „Az ötödik pályán valósággal kirobbant a kanyarból és szinte állva hagyva ellenfeleit repült a tartánon a cél felé. Nem volt meglepetés, hogy 22.8-as csúcsot mutattak az órák” – írta az eseményről tudósító Népsport.

Elevenítsük fel, mit nyilatkozott akkor: „Szerettem volna jobb időt elérni, de az ilyen nagy versenyeken elsősorban a helyezés fontos. Hiába, szokatlan volt négy napon keresztül tartánon futni. Az első nap után az alsó lábszáramban, szerdán pedig a combjaimban éreztem nagy fájdalmat. Ma egészen izomlázasan álltam ki a döntőre. Az ötödik pálya nem izgatott, az volt a fontos, hogy az egyenesig behozzam a pályaelőnyöket. Az utolsó ötvenig nem volt semmi baj, de akkor egyszerre úgy elfáradtam, mint két év óta még soha. Úgy éreztem, már nem tudok lépni sem, de az a fő, hogy a cél, az ezüstérem sikerült.” Azt kérdezték tőle, vállalja-e a jövőben a 400 métert, ő diplomatikusan úgy reagált, még nem kötelezte el magát. Ez csupán azért érdekes, mert egy évvel később, az 1972-es müncheni olimpián ebben a számban lett nyolcadik, s ami talán ennél is fontosabb, egy körkérdésre, melyiket tartja élete versenyének, ezt a futását említette.

Több mint fél évszázad távlatából is az olimpiai futását választaná? „Igen – vágja rá Györgyi. – A döntőben ugyan 52.39 másodperccel értem célba, de a középfutamban 51.70-et futottam, ami olimpiai csúcs. Nekem ez nagyon fontos, ez szerepel a nevem mellett a kiadványokban, ha úgy tetszik, az örökkévalóságnak. Az eredmény azt jelentette, az addigi játékokat megnyertem volna.” Arra a felvetésre, a fináléban miért nem sikerült jobbat futnia az elődöntős eredményénél, azt válaszolja: „Négyszer kellett mennem, manapság nem kell ennyiszer egy versenyen rajthoz állni. Egyszerűen elfáradtam.” Bakos dörmögve teszi hozzá: „Nem lett volna szabad elfáradni!” Györgyi csak ránéz, és azt mondja: „Persze...”

Volt azonban a fáradtság mellett más is: az olimpiai csúcsot a szeptember 5-i terrortámadás előtt futotta, a túszdráma miatt az is bizonytalanná vált, folytatják-e a játékokat, végül megrendezték a döntőt, amely előtt Györgyi így látta az esélyeit: „Az biztos, hogy Monika Zehrt és Helga Seidler verhetetlen. (...) Mindenesetre, ha a térdem bírja, remélem, ötödik lehetek.” Ami a versenyt illeti, a Népsport ezt írta: „Jól tartotta magát és a célegyenesbe a 4.-5. helyen fordult. Ekkor azonban hiába vitte volna az akarat, már nem bírta a térde. Egyre nehezebbek lettek a lépései, és az utolsó 50 méteren egymás után befogták és előzték meg azok, akik mögötte voltak.” S hogy mi zavarta a felkészülését? „Szöges cipőt sem tudtam húzni, emelt sarkú melegítőcipőben a füvön gyakoroltam, úgy utaztam Münchenbe, hogy egy 300 méteres versenyen volt rajtam szöges. Az Achilles-inam is rakoncátlankodott, többet voltam a Rudas fürdő medencéjében, mint az atlétikai pályán, és napszakokat töltöttem a vízben futómozgást végezve.”

De vajon miért választotta az 1972-es olimpián a 400 métert? „Már Mexikóvárosban felmértem, az NDK-sokat nem tudom legyőzni. Ezért mentem fel 400-ra. Végig Irányossyné Vértessy Katalin volt az edzőm, mindenben támogatott. Sokoldalú voltam, gátazni is megtanított – más kérdés, hogy a sokoldalúságom miatt rendre túlterheltek a viadalokon. Szó szerint úgy éreztem, agyonhajtanak, s nem is elsősorban az edzéseken, hanem a versenyeken. Jó, volt, hogy napi húsz kilométer volt az adag, de Kati néni mindig oldotta a monotonitást. Ugyanakkor nem hiányzott belőlem a becsvágy. Mexikóvárosban magával ragadott az olimpia hangulata, azt mondtam magamban, ha a fene fenét eszik is, Münchenben nyerek! A negyedik körre már elfogyott az állóképességem.”

Felvetődik a kérdés, milyen viszonyban volt a keletnémetekkel? „Nem fogtam velük kezet, rühelltem őket. Mindenki tudta róluk, hogy kokszolnak.”

SZEXVIZSGÁLAT A KONTINENSBAJNOKSÁG ELŐTT

Balogh Györgyi bízott az edzőjében, de ami a legfontosabb, szeretett atletizálni. Nem elsősorban az eredményekért csinálta: „Edzeni szerettem, versenyezni nem annyira. Nagyon élveztem, amikor a Kisstadionban a futófolyosóban tréningeztünk. Úgy éreztem, ez való nekem, a futás.”  Persze nem mindig volt szerencséje, még egészen fiatalon magasugrás közben eltörte a karját, volt, hogy ifi Eb-n emeletes ágyon aludt, leesett, s felkötött karral állt rajthoz, ami azért nem volt könnyű... Már az 1966-os budapesti Európa-bajnokságon is ott lehetett volna 18 évesen, s bár a csapat tagja volt – mondjuk úgy –, személyes okból nem lehetett résztvevő. Balogh Györgyi megerősítette, a budapesti volt az első verseny, amelyen hivatalosan megvizsgálták a rajthoz állók nemét. Senki sem bukott le, ugyanakkor úgy tudja, néhány esetben – fogalmazzunk úgy – sportdiplomáciai döntés született (lásd: keretes írásunkban).

A válogatott keret 1970-ben olaszországi edzőtáborozáson vett részt. „Azért vittek ki minket, hogy felhozzuk a házigazdákat, lesték minden szavunkat. Finoman fogalmazva sem ment rosszul a sorunk. El-elgondolkodtam, mi lenne, ha kint maradnék, de elvetettem az ötletet.” A miértre őszinte választ ad: „Itthon élt az edzőm és olimpiát akartam nyerni!” Elmondja, Olaszországban még gépkocsit is kapott, haza is hozhatta, csak éppen a vonatkozó vámszabályoknak kellett (volna) eleget tenni. Egy magas beosztásban lévő vezető javaslatára ezt úgy játszották ki, hogy vetettek Györgyivel egy gépkocsinyeremény-betétkönyvet – bevett befektetési forma volt ez öt- és tízezer forintos névértékben a szocializmusban –, majd kihúzták a számát. De milyen az élet? Az atléta később a vakszerencsének köszönhetően is gépkocsihoz jutott, egy Wartburgot nyert, úgymond, saját jogon... Egyébként egy rossz szava sem lehetett a Vasas atlétájaként, mert minden élsportolónak járó juttatást megkapott, ahogyan ő fogalmaz: „A lakáskiutalástól kezdve a személyautóig.”

Noha érzett magában indíttatást, hogy edző legyen, csupán öt évet töltött a pályán. Egyrészt az összes idejét felemésztette, saját gyerekeire nem tudott elég időt fordítani, továbbá anyaegyesületénél nem érezte a szakmai megbecsülését. „Azt mondták, végezzem el a Testnevelési Főiskolát, szerezzek atléta szakedzői diplomát, akkor megemelik a fizetésem. Megcsináltam, akkor meg azt találták ki, még öt évet bizonyítsak a gyakorlatban... Azt mondtam, jó napot kívánok, és otthagytam az egészet.”

Pedig, ahogyan fogalmaz, a tapasztalatával talán tudna segíteni.

KÍVÁNCSI A JELENLEGI HAZAI ÉLVONALRA IS

Teljesen profilt váltott. Egy utcában lakott Bakó Pál világbajnok öttusázóval, aki mozibüféket üzemeltetett, a kapcsolataival segített Györgyinek is, aki a Selmeci utcai Óbuda mozi büféjét futtatta fel. A vendéglátóipari főiskolát is elvégezte, hat évvel ezelőtt ment nyugdíjba, ám nem karba tett kézzel ücsörög a fotelben. „Naponta órákat töltök el a veteményeskertben, nehéz fizikai munka, de élvezem. Van mindenféle zöldség, ami egy háztartásba kell. Egy orvos ismerősöm mondta, a rák ellen a legjobb megelőzés, ha céklából, sárgarépából és almából készítek turmixot, s minden nap megiszom egy pohárral.”

Balogh Györgyi a mai napig figyelemmel kíséri korábbi sportágát, különösen a rövidtávfutást. A 100 (11.14 mp) és 200 (22.77 mp) méteres síkfutásban országos csúcstartó Takács Boglárkáról azt mondja: „Úgy látom, az egykor szintén vágtázó Németh Roland keze alatt rengeteget fejlődött. Nagyon jól fel van építve az izomzata, nehéz megmondani, miben javíthat még, mennyi van még benne. Talán néhány századot képes lefaragni. A gyorsaságát már nemigen lehet növelni, a rajtjában viszont látok fejlődési lehetőséget: a rajt után a jobb lábát hamarabb kellene a rekortánra tennie. Kozák Luca esetében pedig a repülő fázist lehetne csökkenteni, a gát után hamarabb leszúrhatna a lábával, elvégre nem a levegőben lehet gyorsulni, hanem a földön. De Bogi és Luca is nehéz helyzetben van, mert roppant sűrű az élmezőny, tele színes bőrű atlétákkal – egy-egy Eb inkább Afrika-bajnokságot idéz... –, akiknek lazább a csípőjük, az izomzatuk. Ez születési adottság. Szóval, még viccnek sem állja meg a helyét, amit régebben mondtak: azért futnak gyorsan, hogy ne haljanak éhen...”

A 400 méteres síkfutásban rekorder Molnár Attiláról nagyon jó a véleménye: „Jó kétszáz nélkül nincs jó négyszáz, ezt a magam példájából tudom. Amikor a Gyulai István Memorialon futott 44.98 másodpercet, úgy láttam, a végére besavasodott, de ez nem váratlan. Idővel végigbírja majd, az állóképesség a kulcskérdés.”

Ám nem valószínű, hogy Balogh Györgyi az augusztus 19. és 27. között zajló budapesti atlétikai világbajnokságon a helyszínen követi majd az eseményeket, ugyanis eleddig nem hívták meg (mint ahogyan értesüléseink szerint még sok más kiváló atlétát sem) a vb eseményeire a Nemzeti Atlétikai Központba. „Nem hallottam róla, hogy a magyar atlétika korábbi szereplőit meghívnák a vébére. Kicsit azért furcsállom, hogy olyan sportolók vendégként ott lehetnek, akiknek semmi közük sincsen a sportághoz...”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 5-i lapszámában jelent meg.)