Rekordok földje – Csinta Samu publicisztikája

A sokéves átlagból kiindulva már megszokhattuk, hogy a téma klikkvadász babérjait rendre a chicagói maratoni viszi el az esztendőnek ebben a szakaszában. Hát még most, amikor a kenyai Ruth Chepngetich óriási világcsúccsal nyerte meg a viadalt, csaknem két percet javítva az aktuális rekordon. Még inkább abban a megközelítésben, hogy a történelem első nőjeként teljesítette 2:10 órán belül a klasszikus távot. A 30 éves atléta 2:09.56 alatt futotta le a 42 195 métert, elsüllyesztve az etióp Tigst Assefa 2023 szeptemberében egy másik topmaratonin, a berlinin felállított 2:11.53-as rekordját.

Ennyi az alaphír, amely önmagában is is joggal váltotta ki százezrek érdeklődését. A nagy mérföldkövek meghaladása azonban ennél sokkal több részletet követel, még akkor is, ha mind a versenyzőről, mind pedig a versenyről sok mindent tudunk már. A férfiak között is kalaplengetésre ösztönző időeredmény azonban újat és többet követel, nem csoda, ha a világ valamennyi fontos hírfóruma megfeszült, hogy még több kincset termeljen ki a kenyai aranybánya, illetve a chicagói (sport)üzleti vállalkozás mélyéből.

Azért azt mégis csak érdemes újra felfedezni, hogy világ egyik leggyorsabb „pályájával” büszkélkedő amerikai nagyvárosban rendezett maratoni mintegy 120 esztendős múltra tekinthet vissza. A mindig izgató ókori örökségek közül a „marathóni hős” példázata a modern kor embere által egyik legkorábban felkarolt esemény. Chicagóban 1905-ben rendeztek először versenyt a klasszikus távon, a műfaj ottani aranykora azonban igazából 1977-től datálható, azóta mindössze két esztendő – az egyik a 2020-as Covid-év – naptárába nem került be a nagy esemény.

Bár a vonzáskörzetével együtt két államba, Indianába és Wisconsinba is átnyúló, történelme során rengeteg becenevet kapó metropolist leginkább szeles városként (windy city) emlegetik, a Michigan-tó partján kanyargó útvonalról évről évre bebizonyosodik, hogy kimagasló eredmények elérésére alkalmas, sík és gyors útvonal. Ezért aztán a legjobbak szívesen utaznak Chicagóba, annál is inkább, mivel az október eleji időpont többnyire ideális időjárási körülményeket is ígér. És persze nem elhanyagolható pénzdíjakat, miután a versenyhelyszínként Tokiót, Bostont, Londont, Berlint, Chicagót és New Yorkot felvonultató nagy hatos, a World Mara­thon Majors névadó szponzora változatlanul az Abbott Laboratories orvostechnikai eszközökkel és egészségügyi ellátással foglalkozó amerikai multicég. Bár egyes üzleti elemzések szerint a maratonibiznisz több tízmillió dolláros üzlet, a díjazás mértéke évről évre csökken, a férfi és női győztes azonban még így is egyaránt 50 ezer dollárral gazdagodik. Chicagóra megfelelő kvalifikációs idővel plusz nevezési díjjal, illetve adománygyűjtés által lehet jelentkezni, a helyek azonban még így is betelnek egy-két alatt. Tavaly a célba érők száma meghaladta a 48 ezret, az idén a 65–69 évesek kategóriájában induló amerikai Tom Barton volt az utolsó – az 52152. – célba érő 9:46.11 órás idővel. Innen is gratulálunk!

A kivételesen versenyzőbarát pályán már állítottak fel női világcsúcsot korábban, 2019-ben a kenyai Brigid Kosgei 2:14.04 órás eredménnyel ugrott az aktuális lista élére. Három évvel később honfitársa, a mostani rekordjavító Chepngetich csak az órával versenyzett, a Kosgei csúcsával folytatott csatát azonban elveszítette, 2:14.18-as eredményével akkor „csak” minden idők második legjobb idejét érte el. Mondhatni Chepngetich Chicago állandó vendége, sőt, 2023-at leszámítva – akkor csaknem két perccel a holland „mindenevő”, Sifan Hassan mögé szorult – a viadal megszokott győztese is. Korábban is a szakma egyik legnagyobb menőjének számított, Doha 2019-es világbajnoka, a 2021-es olimpiai futamot viszont feladta, a tavalyi budapesti világbajnokságon pedig egyáltalán nem láthattuk.

Tegnapelőtt viszont minden korábbi tézist elsöpört, a most felállított, egyszer persze biztosan megdőlő rekordján túli, gránitba vésett fegyvertényt hajtott végre: első nőként futott 2:10 órán belüli időt, ami elképesztő, 19.505 kilométeres óránkénti átlagot jelent. A látvány azonban még a számoknál is sokatmondóbb volt: Ruth egyre-másra előzte meg a férfiakat, köztük néhány, igencsak a topba tartozó versenyzőt is, akik előbb csodálkozva pillantgattak oldalra, hogyan kerül oda egy nő, majd őszinte döbbenettel az arcukon vették tudomásul, hogy képtelenek tartani a lépést Chepngetich cseppet sem lankadó ritmusával. A kenyai hölgy összesítésben a 17. helyen ért célba, hasonlóra korábban sohasem volt példa – még az előző női pályacsúcs alkalmával Hassan 2:13.44 ideje „csak” a 22. helyre volt elegendő. Ám mindent összegezve, valójában senki sem számított erre az eget verő eredményre. Olyannyira nem, hogy a versenyt megelőző sajtótájékoztatón kifejezés szintjén sem került szóba a világrekord, legfeljebb a pályacsúcs megdöntésének a lehetősége, ami egy kétszeres Chicago-győztes esetében azért mégsem annyira elrugaszkodott elképzelés. Majd jött a nagy megdöbbenés.

Ami immár tény: mindkét maratoni világcsúcs elérése ehhez a városhoz kötődik. Tavaly a kenyai Kelvin Kiptum ért célba 2:00.35 órás idővel – mint ismeretes, rekordja után négy hónappal autóbalesetben elhunyt. Ez a versenyszabályok maradéktalan betartása mellett elért eddigi legjobb idő. A kacifántos pontosításra azért van feltétlenül szükség, mert az ugyancsak kenyai Eliud Kipchoge 2019-ben Bécsben állított fel abszolút csúcsot, ám az ott elért 1:59.40 órás rekordot nem lehetett hitelesíteni, miután Kipchoge szinte laboratóriumi körülmények között, iramfutók közreműködésével küzdötte magát a két­órás álomhatár alá.

A döbbenet utáni ocsúdást követően most a vita elsődleges tárgya, hogy melyik ütősebb: Kiptum rekordja vagy Chepngetich korszakos teljesítménye? A többség hajlik arra, hogy utóbbi, mivel a 2:10 alatti időeredmény szinte kozmikus távolságra tűnt a női teljesítőképesség vélt határától. Persze objektív mérce hiányában inkább benyomásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, illetve olyan reakciókra, amelyek árnyalják ezt a szenzációs futóvasárnapot. Például olyasmire, hogy az első, 15 perc alatt teljesített öt kilométeres résztáv egyszerre vetítette elő a katasztrofális fejreállást, vagy a 2:07 körüli végső idő lehetőségét. A versenyt közvetítő tv-stáb operatőrei egy ideig nem találták Ruth Chepngeticht a mezőnyben, mígnem egyszer csak egészen szokatlan társaságban fedezték fel: a két legjobb amerikai férfi maratoni futóval, Zach Panninggel és CJ Albertsonnal diktálták egymásnak az iramot. Féltávnál is elképesztő részeredmény sejtette, hogy itt valami különösen nagy tett készülődik: az 1:04.16 óra minden idők ötödik legkiválóbb félmaratoni eredményének számított volna. A hajrá képei pedig mindent visznek: a sprintelő győztes, akit szemmel láthatóan csak a célban csapta fejbe saját nagyságának számbeli bizonyítéka.

Mielőtt bárki nemi diszkriminációval vádolna meg, hadd rögzítsük, hogy a férfiaknál a szintén kenyai John Korir győzött 2:02.44 órás eredménnyel. Nem rossz, mondhatnánk némi nagyképűséggel, de ezen a délelőttön az immár néhai Kiptum játszotta a férfifőszerepet, akinek emléke előtt néma főhajtással adózott a több mint 50 ezer rajthoz álló futó. Ruth Chepngetich teljesítményére egyelőre keressük a szavakat. No meg készülünk azon „laposföldhívők” kommentjeire, akik szerint nő ilyen teljesítményre nem lehet képes.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!