Muszájkedvencek – Thury Gábor publicisztikája

A nemzetközi labdarúgókupák kieséses szakaszában a legjobb nyolc közé jutásért már élesben megy a játék, nem lehet tartalékolni, mint a csoportkörben, amikor – egy-két kivételtől eltekintve – mindig a sztárcsapatok jutnak tovább. A direkt kieséses rendszer más, amikor a Bajnokok Ligájában a Real Madridot és a PSG-t összesorsolták, felhördült a szerkesztőség, mondván, a végső sikerre is esélyes két együttes közül az egyik elvérzik, ráadásul benne van a pakliban, hogy a Neymarral a BL-trófea megnyerését kitűző párizsi csapat. S noha a keddi visszavágó előtt a madridi 3–1-es spanyol győzelem és a brazil sztár sérülése ezt látszik előrevetíteni, nem esélylatolgatásról lesz szó.

Baráti köröm a labdarúgást tekintve két részre szakadt. Néhányan olyannyira figyelemmel kísérik az aktuális kupasorozatot a meccsnézés szintjén, hogy naprakészek a nemzetközi futball élmezőnyének történéseiből. A tv-közvetítéshez igazítják az esti programjukat, magyarán a BL keddi, szerdai meccseit a legritkább esetben hagyják ki, a tavaszi egyenes kieséses szakasz mérkőzéseit pedig szinte egyáltalán nem. Ez a tábor szereti a focit, a játékot magát, s mivel tisztában van a sportág hazai színvonalával, a válogatott találkozókat leszámítva nem kíséri figyelemmel a magyar csapatok mérkőzéseit. Egy ideig igen, de tudjuk, a nemzetközi kupák selejtezői után – ráadásul az új rendszerben a kvalifikációs szakasz egy fordulóval bővül, tehát a bejutás még nehezebb lesz – a csoportkörre általában már nem marad honi együttes. Ám a lelkesedést ötven-hatvan éves kor felé ez sem befolyásolja, ez a csoport vevő a minőségi futballra. Persze jó lenne, ha lehetne szorítani a Fradiért, az Újpestért, a Videotonért, a DVSC-ért (klubszimpátia szerint bármely más csapatért tetszőlegesen) de ha nem, hát istenem. A hellyel-közzel naprakész állapot azt is jelenti: a sztárcsapatok legjobbjait minden idők legjobbjainak tartják, mondván, a fejlődés úgy hozta, hogy ezek a futballisták már jobbak, mint mondjuk Puskásék. A többes szám itt azért nem annyira többes, Puskás Ferenc mellett Kubala László, Kocsis Sándor, Bozsik József, Czibor Zoltán tartozik a királyi társasághoz, esetleg Albert Flórián, no és Varga Zoltán, ám ő minden tekintetben külön szám. De ők már nincsenek, magyar klubért sem lehet szorítani, marad a jó ideje dívó általános gyakorlat, hogy jobb híján a nagy fene globalizációban hátukra vett valamelyik muszájkedvencnek drukkoljanak.

Baráti köröm a labdarúgást tekintve két részre szakadt. Néhányan olyannyira figyelemmel kísérik az aktuális kupasorozatot a meccsnézés szintjén, hogy naprakészek a nemzetközi futball élmezőnyének történéseiből. A tv-közvetítéshez igazítják az esti programjukat, magyarán a BL keddi, szerdai meccseit a legritkább esetben hagyják ki, a tavaszi egyenes kieséses szakasz mérkőzéseit pedig szinte egyáltalán nem. Ez a tábor szereti a focit, a játékot magát, s mivel tisztában van a sportág hazai színvonalával, a válogatott találkozókat leszámítva nem kíséri figyelemmel a magyar csapatok mérkőzéseit. Egy ideig igen, de tudjuk, a nemzetközi kupák selejtezői után – ráadásul az új rendszerben a kvalifikációs szakasz egy fordulóval bővül, tehát a bejutás még nehezebb lesz – a csoportkörre általában már nem marad honi együttes. Ám a lelkesedést ötven-hatvan éves kor felé ez sem befolyásolja, ez a csoport vevő a minőségi futballra. Persze jó lenne, ha lehetne szorítani a Fradiért, az Újpestért, a Videotonért, a DVSC-ért (klubszimpátia szerint bármely más csapatért tetszőlegesen) de ha nem, hát istenem. A hellyel-közzel naprakész állapot azt is jelenti: a sztárcsapatok legjobbjait minden idők legjobbjainak tartják, mondván, a fejlődés úgy hozta, hogy ezek a futballisták már jobbak, mint mondjuk Puskásék. A többes szám itt azért nem annyira többes, Puskás Ferenc mellett Kubala László, Kocsis Sándor, Bozsik József, Czibor Zoltán tartozik a királyi társasághoz, esetleg Albert Flórián, no és Varga Zoltán, ám ő minden tekintetben külön szám. De ők már nincsenek, magyar klubért sem lehet szorítani, marad a jó ideje dívó általános gyakorlat, hogy jobb híján a nagy fene globalizációban hátukra vett valamelyik muszájkedvencnek drukkoljanak.

A másik tábor tagjai csak az egyenes kieséses szakaszban kísérik figyelemmel a BL-t, sőt vannak, akik csupán a négy közé jutásért kapcsolódnak be a küzdelmekbe. Ők már kevésbé naprakészek a nemzetközi klasszisok értékrendjében, megvezetni persze ezt a társaságot sem lehet, mert a csúcsfutball körül kialakult médiafelhajtás következtében még akkor is eljutnak hozzájuk a hírek, ha nem akarják. Csak éppen nem latolgatják az esélyeket, vállvonogatással intézik el egy-egy esélyes betlizését. Ezzel párhuzamosan nyafognak, hogyan néz ki az, hogy nemcsak a spanyol bajnokságban találkozhat a Real Madrid és a Barcelona, hanem akár a BL-ben is, sőt előfordulhat, hogy a Spanyol Kupa fináléját is ez a két együttes játssza. Egy Bajnokok Ligája-párosítás a végjáték felé haladva legyen unikum – ehelyett a két spanyol megaklub több fronton is összecsaphat. Vallják, krémesből sem tud az ember bizonyos mennyiségnél többet befalni. De ennek a „csapatnak” igazából nem ez a gondja a futballal. Nem is a sportággal van baja, hanem elsősorban azzal, hogy amit gyermekkorában megszeretett, ahhoz felnőttként kevés köze van. Nem vigasztalja Csank János egykori legendás mondása sem, hogy a magyar és a nemzetközi futball között a pályán van a legkisebb különbség… Úgy érzi magát, mint a szegény gyerek a cukrászda előtt: nagyokat nyelve nézi, hogy bent eszik a krémest, ám őt – nemhogy az asztalhoz – be sem engedik. Az ehhez a „brigádhoz” tartozók odáig mennek a véleménynyilvánításban, hogy kijelentik: csoportmeccseket azért nem érdemes nézni, mert magas színvonal ide vagy oda, rövidebb az élet annál, hogy a nagy valószínűséggel továbbjutó együttesek mérkőzései érdekeljék az embert.

A Nemzeti Sport olvasótáborát a korösszetételt tekintve zömmel azok teszik ki – nem az online-on tájékozódókra gondolok elsősorban –, akik ehhez a csoporthoz tartoznak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne élveznék napjaink kupacsatáit, de elképzelhető, hogy hasonlóan gondolkodnak. Már csak azért is, mert lehet némi hiányérzetük. De beszélhetnék magamról is. Nem biztos, hogy gyermekként a foci beszippant, ha nincsenek magyar kedvencek. Az én értelmezési tartományomban természetes volt Albert, Varga, Bene Ferenc, Göröcs János, Farkas János és még számos spíler jelenléte, természetes volt, hogy hozzájuk rendeltem a futballnak nevezett játékot. Ami ebből kijött, az volt az érték, kicsit hasonló módon, mint a matematikában a függvényeknél: az „x” volt az értelmezési tartomány, az „y” pedig az értékkészlet. Plasztikusabban fogalmazva: ha az említett labdarúgók jól futballoztak, ment a játék a csapatnak, s mivel az esetek többségében európai mércével mérve is kiemelkedtek a mezőnyből, a magyar klubcsapatok értéket képviseltek a nemzetközi kupákban is. Hús-vér játékosok voltak, a válogatott meccsek vagy a kettős rangadók előtt a Népstadion szoborkertjében a bemelegítés közben testközelből táthattam a számat.

Hétfői retrósorozatunkban nemrégiben arról írtunk, hogy 50 évvel ezelőtt az Albert nélkül felálló FTC idegenben is képes volt legyőzni a Liverpoolt a VVK-ban, a Farkas-, Mészöly-féle Vasast ugyancsak fél évszázada a BEK-negyeddöntőbe jutásért Eusébio Benficája verte ki, végül a Fradi a VVK-ban a döntőig menetelt (borzasztó volt látni a Népstadionban, hogy Alberték nem tudták legyűrni a Leedset). Figyelem! Alig több mint egy évvel voltunk a magyar futball Mohácsának nevezett marseille-i vereség előtt. Az idősebbek értelmezési tartományába még az MTK 1964-es KEK-menetelése is beletartozik, a Fradi 1965-ös VVK-elsőségéről nem is beszélve vagy éppen a Győr BEK-elődöntőjéről. A csehszlovákoktól elszenvedett kudarc esztendejében az Ú. Dózsa még bejutott a VVK fináléjába, de az újpestiek játékerejére jellemző volt, hogy 1974-ben nem voltak esélytelenek a Bayern München elleni BEK-elődöntőben sem – legalábbis a Népstadionban. De a fiatalabb generációknak ott van a Verebes József-féle Rába ETO – jó, kevesebb nemzetközi kupasikerrel, de legalább őszinte támadófocival. Utólag a Videoton parádés sorozata 1984–1985-ben az UEFA-kupában kicsúszott bravúr volt, de egy kupadöntőt azért ne kelljen már megmagyarázni. Meccsek garmadáját lehetne még megemlíteni, ami a korszak szurkolójának az értelmezési tartományt jelentette vagy fogalmazzunk úgy, a honi drukker magyar futballsikereken, na jó, részsikereken szocializálódott. Idővel ezek is elkerültek bennünket, de nagyon nehéz úgy leülni meccset nézni, hogy nekünk nem osztanak lapot. Tudniillik van mihez viszonyítani, a visszatérő kérdés rendre belehasít az emberbe: legalább a csoportkörbe miért nem jutnak be a csapataink? A választ persze ismerjük, csak éppen képtelenek vagyunk értelmezni. Illetve sajnos értelmezni is tudjuk, csak elfogadni nem.

Így aztán a társaságnak marad a meccsnézés a tv-ben, néhányan – akik megengedhetik maguknak – felkerekednek, hogy gyerekkel, unokával testközelből megnézzék ezt vagy azt a világhírű muszájkedvencet.

A baráti kör kisebbik fele meg csak álmodik a cukrászdáról…