Ruhabolttól a trófeateremig – a Real Madrid története

Némi túlzással élve egy katalán testvérpár ruhaboltjában kezdődött a sikertörténet. Az 1887-ben egyetemi tanárok és diákok alapította első madridi labdarúgóklub, a Football Club Sky máig nem tisztázott okok miatt 1900-ban kettévált, létrejött a Nueva Sociedad de Foot-ball, 1902. március 6-án hivatalosan is megalakult a Madrid Foot-Ball Club, amelynek első választott elnöke Juan Padrós lett.

Őt 1904-ben öccse, Carlos Padrós váltotta a poszton, de valójában nem is a két katalán üzletember származása teszi érdekessé az első éveket, sokkal inkább a testvérek fővárosban található, kétszáz alkalmazottat foglalkoztató ruhaboltja, az El Capricho. A korabeli visszaemlékezések szerint a női ruhákat is árusító butik egyik kis helyisé­gében intézték az egyesület ügyeit, sőt voltaképpen ez volt a Madrid Foot-Ball Club első központja.

Képzelhetjük, mit szólna a katalán testvérpár, ha látná, hogy manapság Florentino Pérez milyen körülmények között fogadja a prominens tárgyalópartnereket, köti meg a több száz millió eurós szerződéseket. A történeti hűség kedvéért azonban tegyük hozzá: a legtöbb forrás Julián Palaciost tartja számon első elnökként, ám ő még a hivatalos, 1902-es megalapítása előtt irányította a Madrid Foot-Ball Clubot.

Hanem az már egészen biztos, hogy a csapat első edzője a sok helyen angolként feltüntetett, egyes források szerint Írországból származó Arthur Johnson volt, aki 1902. május 13-án az együttes első hivatalos mérkőzésén, a történelem első el Clásicóján csapata egyetlen gólját szerezte a Barcelona ellen 3:1-re elveszített mérkőzésen. Miután a csatár leadta a szerelését, 1910 és 1920 között tíz éven keresztül irányította a Madrid FC-t – ilyen hosszú ideig azóta is csak az 1960-tól 1974-ig hivatalban lévő Miguel Munoz ülhetett a kispadon.

Johnson később a Bilbaóhoz ment, s talán sohasem derül ki, mikor és hol hunyt el. A labdarúgásról alkotott elképzeléseiről viszont meglepően sokat tudunk, köszönhetően a Heraldo del Sportban 1902 megjelent írásának. Hitvallása második pontjának lényege: „Az összes játékosnak mindig ugyanabban a pozícióban kell játszania, és soha nem váltogathatják a pozíciójukat. Ennek a legnagyobb előnye, hogy mindenki tudja, hol helyezkedik a másik, és ezáltal ha baj van, ki tudja őt segíteni. Az a rendszer, amelyben a játékosok állandóan váltogatják a helyzetüket, nem futball."

A filozófia mára kissé idejét múlttá vált, a május 26-i Real Madrid–Liverpool Bajnokok Ligája-döntőn senki sem lepődik majd meg, ha a balhátvéd Marcelo a támadásépítésben jeleskedik, vagy ha a támadók hatékonyan segítenek be a védekezésbe.

Johnson játékosként négy Spanyol Kupát nyert, tagja volt a klub első trófeá­ját elhódító, 1905-ben kupagyőzelmet ünneplő csapatnak. A következő három kupát szintén elnyerő madridiak az 1905-ös kiírásban gólt sem kaptak, igaz, mindössze három mérkőzést játszottak: a Moncloa FC ellen 2:0-ra megnyert selejtező után a Bilbaót és a San Sebastiánt győzték le, így végül négy ponttal nyerték meg a csoportot és ezzel a kupát.

Huszonnégy évvel később, 1929-ben pedig kis híján mindjárt az első országos bajnokságban is sikerült aranyérmet szereznie a madridi klubnak, ám az utolsó fordulóban 2:0-ra kikapott az Athletic Bilbao otthonában, s a baszkok győzelmének köszönhetően Barcelonáé lett a bajnoki cím. Ekkor már Real Madrid néven futballozott a csapat, mivel 1920 nyarán XIII. Alfonz király engedélyezte a királyi előtag felvételét és a korona használatát a klubcímerben.

Ami elsőre nem sikerült, negyedik nekifutásra igen: a klub első ízben az 1930–1931-es kiírásban lett bajnok, méghozzá veretlenül. Tíz győzelem mellett nyolc döntetlen volt a mérlege, a következő szezonban pedig három vereséggel ugyan, de az első címvédést is elkönyvelhette. Azóta még harmincegyszer, tehát összesen 33-szor volt aranyérmes, ami spanyol rekord: nyolc címmel előzi meg a 25-ször bajnok Barcelonát, és 23-mal a szintén ősi riválisnak számító Atlético Madridot.

A 33 bajnoki cím felét gyakorlatilag az aranykorban, Santiago Bernabéu Yeste elnöksége idején hódította el a klub. A Real Madrid történetének egyik legnagyobb alakja 1943-tól egészen 1978. június 2-i haláláig irányította a klubot, amely nélküle ma aligha lenne az, ami. A világ legsikeresebb és legnépszerűbb futballklubja. Nem véletlen, hogy szokatlan módon már az elnöksége alatt, 1955. január 4-én elnevezték róla az Estadio Chamartín helyére általa építtetett, akkoriban hihetetlenül modernnek számító új stadiont.

Ahhoz, hogy megértsük, miért volt Bernabéunak mindennél fontosabb a Real Madrid, térjünk vissza az 1900-as évek elejére! Testvére, Antonio a klub egyik alapítója volt, s bár az állandóan az együttes körül sertepertélő Santiagót eleinte a kapuba akarták állítani, végül támadóként mutatkozhatott be a felnőtt­csapatban 1914-ben. Tizenhárom évvel később, 1927-ben hagyott fel a futballal, már végzett, diplomás jogászként. A szakmájában sohasem dolgozott, de a jogi ismereteit minden bizonnyal kamatoztatni tudta klubvezetőként. Pedig nem bízott benne, hogy sokáig maradhat a pozícióban: a kinevezése után állítólag azt mondta akkori párjának, hogy egy év sem telik el, és kirúgják. Majdnem harmincöt évig elnökölt, munkássága nemcsak a klubra, hanem a futballra, a madridi és spanyol sportéletre is óriási hatással volt.

„Tizennégy éves volt, amikor az édesanyja, húsz, amikor az édesapja elhunyt, negyvenöt évesen házasodott meg, egyik korábbi barátja özvegyét vette feleségül. A Madrid volt a családja" – hangzik el a róla készült dokumentumfilmben. És jó „családfőként" rengeteget tett a klubért, a játékosokat gyermekei­ként szerette, amiben csak tudott, próbált nekik segíteni, igyekezett a szerinte helyes irányba terelgetni őket. Határozott, intelligens ember volt, felsorolni is nehéz, mennyi mindent tett az egyesületért.

A spanyolországi polgárháború után gyakorlatilag romjaiból kellett újjáépítenie a Real Madridot. Teljesen új, professzionális alapokra helyezte a klub működését, elkülönítette a különböző szervezeti egységeket, létrehozta a játékosmegfigyelői részleget, megalapította egyebek mellett a kosárlabda-, a kézilabda- és a teniszszakosztályt, nem utolsósorban pedig az elnöksége kezdetén az ő javaslatára és kezdeményezésére felépült a már említett, később róla elnevezett stadion.

Az 1947. december 14-én felavatott Nuevo Estadio Chamartín lelátói 75 ezer nézőt fogadtak be, a több néző nagyobb bevételt jelentett, vagyis több pénzt lehetett játékosokra költeni, s ennek meg is lett az eredménye. Bernabéu elnöksége alatt állt össze a futballtörténelem egyik legerősebb csapata, ebben az időszakban sikerült Madridba csábítani Puskás Ferencet, Francisco Gentót, Raymond Kopát, Héctor Rialt és Alfredo Di Stéfanót. Hogy mekkora klasszisok voltak, milyen csodálat és tisztelet övezi őket még ma is, arról Carles Rexach, a Barcelona egykori játékosa és edzője nyilatkozott nemrég lapunknak, szuperlatívuszokban beszélve Puskásról, Di Stéfanót pedig minden idők egyik legjobbjának, a korszak Lionel Messijének nevezve.

„Kell nekem, kerül, amennyibe kerül, ennek a játékosnak a Madridban kell futballoznia" – jelentette ki Alfredo Di Stéfano játékát látva Bernabéu, s kívánsága teljesült, de nem sokon múlt, hogy az argentin csatár a Barcelona játékosa legyen. A katalánok tulajdonképpen előbb szerződtették, csakhogy ők a játékos jogait birtokló River Plate-tel, míg a Real Madrid Di Stéfano akkori csapatával, a kolumbiai Millonariosszal állapodott meg.

Bár az argentin La Naciónban azóta közzétett korabeli dokumentumok szerint a Barcelonának volt igaza, ez már aligha vigasztalja a katalán egyesületet. A szövetség akkoriban hosszas procedúra után úgy határozott, hogy előbb egy szezont a madridiaknál, majd egyet a katalánoknál kell játszania (más források szerint kettőt itt, kettőt ott), ebbe azonban a Barcelona nem egyezett bele.

Így lett Di Stéfano a Real Madrid történetének egyik legnagyobb, kétszeres aranylabdás klasszisa, és bizony, ha másképpen alakul a sorsa, esetleg Puskás a Manchester Unitedben, a Juventusban vagy az AC Milanban köt ki, akkor aligha nyerik meg a királyiak a Bajnokcsapatok Európa-kupájának első öt kiírását. Természetesen a kupasorozat megszületésében Santiago Bernabéunak is kulcsszerepe volt.

Ki ne tudná, hogy a Real Madrid labdarúgói 1956 és 1960 között ötször emelhették magasba a BEK-serleget, minden idők egyik legjobb döntőjében, az 1960-as glasgow-i fináléban 7:3-ra győzték le az Eintracht Frankfurtot, Puskás négy, Di Stéfano három góllal vette ki a részét a történelmi diadalból.

Mondanunk sem kell, azóta sem szerzett soha senki négy gólt a legrangosabb európai kupasorozat döntőjében, mint ahogy az egymás után elnyert öt trófea is egyedülálló rekord. Néhány hónappal a felejthetetlen 1960-as döntő után aztán megtörtént, ami addig soha: a Barcelona a legjobb tizenhat között 4:3-as összesítéssel kiejtette a Real Madridot, amely először esett ki a sorozatból, és legközelebb 1966-ban, Brüsszelben a Partizan ellen 2:1-re megnyert döntőben ért fel a csúcsra.

Hogy mi volt a Bernabéu elnöksége idején hat BEK-trófeát nyerő klub titka, arról a futballtörténelem egyetlen hatszoros BEK-győztes futballistája, Francisco Gento ezt mondta: „Elképesztően erős, győztes mentalitású csapatunk volt, és nemcsak csapattársak voltunk, hanem barátok is. Úgy nyertük a meccseinket, hogy szinte semmit sem tudtunk a külföldi ellenfelekről, ellentétben a mai­akkal, akik a legapróbb részletekig elemezhetik bármelyik csapat játékát. Nem volt televízió, legfeljebb csak hallottunk ezt-azt, és ez fordítva is igaz volt, eleinte az ellenfelek sem nagyon ismertek minket. Egyébként a mai csapat is tele van kiváló futballistákkal, és bár nem nyerte meg sorozatban ötször a Bajnokok Ligáját, de ez jóval nehezebb, mint az ötvenes években volt."

Arra a kérdésre, hogy Di Stéfano vagy Cristiano Ronaldo-e a jobb labdarúgó, ha úgy tetszik, a klub történetének legjobbja, a Marcának adott 2016-os interjújában az októberben 85. születésnapját ünneplő legenda így válaszolt: „Különböző típusú támadók, de mindketten fenomenálisak. Akárcsak Puskás, aki felejthetetlen klasszis volt, és méltán egy lapon említhető Di Stéfanóval és Ronaldóval. Pedig viszonylag idősen, harmincegy évesen érkezett a klubhoz, sokan kételkedtek benne, ő azonban legendaként és a klub egyik legjobb góllövőjeként távozott a csapattól."

Arra számítani lehetett, hogy az ötvenes-hatvanas évek sikersorozatát nem lesz könnyű megismételni, ám azt kevesen gondolták volna, hogy 1966 után harminckét évet kell várni arra, hogy a Real Madrid ismét felülhessen Európa trónjára. Közben nyert 16 bajnoki címet, hét Király-kupát és két
UEFA-kupát (1985-ben a Videoton ellen), máshol ilyen „termés" mellett aligha panaszkodnának, Madridban azonban elsősorban a BEK-/BL-győzelmek számában mérik a sikert.

Az 1981-es Liverpool elleni döntőt 1–0-ra elveszítette a csapat Párizsban, de 1998. május 20-án Amszterdamban Predrag Mijatovics góljával véget ért az ínséges időszak, a Real 1–0-ra legyőzte a korszak egyik legerősebb csapatának számító Juventust.

A torinóiak egyik legjobbja, Zinédine Zidane három évvel később, 2001-ben hófehérre cserélte a Juve zebracsíkos mezét, őt Ronaldo és David Beckham követte, Luís Figót pedig hatalmas vihart kavarva már 2000 nyarán sikerült átcsábítani a Barcelonától. Négyen együtt 222.5 millió euróba kerültek – körülbelül annyiba, amennyit 2017-ben a PSG fizetett ki a Barcelonának a brazil Neymarért. Mindenki döntse el, melyik volt jobb üzlet...

Ez a korszak az első „galaktikus" éraként vonult be a sporttörténelembe, ám hiába játszott együtt a sok sztárfutballista, 2003 és 2014 között a csapat egyszer sem tudta megnyerni a Bajnokok Ligáját, sőt a 2004–2005 és 2009–2010 közötti hat szezonban rendre a nyolcaddöntőben búcsúzott. A vezetőség pedig kénytelen volt ráébredni: a közönségcsalogató gigasztárok mellett zongoracipelőkre is szükség van, és azoknak van igazuk, akik szerint hatalmas melléfogás volt eladni Claude Makélélét.

Több mint tíz évig nem termett babér az európai kupaporondon, és az utolsó percig úgy tűnt, hogy 2014-ben sem sikerül megszakítani a rossz sorozatot. Aztán jött az azóta is első számú megmentőnek számító Sergio Ramos, mindenkinél magasabbra ugrott, és a lisszaboni BL-döntő 93. percében pályafutása egyik legfontosabb gólját fejelve kiegyenlített az Atlético Madrid ellen, hogy aztán a blancók a hosszabbításban 4–1-re bedarálják a városi riválist, és megszerezzék a híres „Décimát", vagyis a tizedik BEK-/BL-serleget. Máig vita tárgya egyébként, hogy vajon „Décima" vagy a hetedik, a „Séptima" az értékesebb.

„Mindkettő nagyon fontos és hatalmas győzelem volt, de a klubtörténelem szempontjából a Séptima emlékezetesebb. Azt megelőzően legutóbb 1966-ban nyerte meg a Real Madrid a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, vagyis több mint harminc évet kellett várni az újabb diadalra. Éppen ezért minden madridistának különleges az a siker. Ezért is örülök, hogy én is a részese lehettem" – mondta a lapunknak adott januári exkluzív interjúban az 1998-as döntőben csereként pályára lépő José Emilio Amavisca.

Május 26-án, Kijevben pedig a 13. győzelmét arathatja a klub, valamint visszavághat a Liverpoolnak az 1981-es vereségért.

S hogy mit mondana erre Don Santiago Bernabéu? „Sohasem voltam babonás, és nem is leszek. Már az is rossz, ha ez egyáltalán szóba kerül, különben is, holnap a Barcelonával játszunk" – mondta annak idején, és vélhetően most sem lenne benne félsz a mágikus tizenhármas szám miatt.