Dupla nulla – Ballai Attila publicisztikája

Szűkebb rokoni, baráti társaságban vártuk a kedd esti labdarúgó Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő mérkőzéseit, és azt latolgattuk, a Liverpool–Bayern München és a Lyon–Barcelona meccs közül melyikkel kezdjünk, mikor – sérülésnél, ápolásnál, meddő passzolgatásnál – kapcsoljunk át a másikra, annak érdekében, hogy minél kevesebb gólról maradjunk le. Mint aztán kiderült, nem maradtunk le egyről sem. Mindkét mérkőzés 0–0-ra végződött.

Az angol a gól nélkülit úgy mondja, goalless, csakhogy a futball anyanyelvén a goal a gól mellett célt is jelent. A kérdés tehát az, a 0–0-t tekinthetjük-e egyben céltalan, legalábbis célt nem érő sporteseménynek. Nem feltétlenül a csapatok, hanem a semleges nézők, akár a sportág egésze szempontjából. Különösen ebben az eszelősségig felgyorsult világban, amelyben minden pillanatban történnie kell valaminek. Tehát ilyen tempó mellett hogyan és meddig bírja el a „fogyasztó”, sőt maga a labdarúgás, ha 90 percen át nem történik semmi?

Első felütésként elárulom, már oda jutottam, hogy nem csapatnak, hanem gólnak szurkolok. Rúgja, fejelje bárki. Csak szülessen meg! És lehetőleg ne vonják vissza. Mert ugyancsak az idei BL-nyolcaddöntőben a videobíró az Ajax és az Atlético Madrid első gólját is elvette. Hosszú éveken át azért nem mertem egyetlen szemvillanásra sem tágítani a tv elől, nehogy a 0–0-ból 1–0 legyen, újabban meg azért nem, nehogy az 1–0-ból legyen 0–0.

A 0–0-val egyébként sokáig semmi bajom nem volt. Legalábbis nem tudatosult bennem, hogy lenne. Hogy kellene lennie. Pedig éppenséggel szöget üthetett volna a fejembe, hogy gyermekkorunk hajdani grundmeccsei közül egyik sem végződött nemhogy gól nélkül, még csak döntetlenre sem. Nyomtuk a győztes gólig, akár sötétedésig, a leckeírás reggelre halasztása, az otthoni leszúrás árán is. (Barátom örökbecsű tézise szerint a dicséretről már úgyis lekéstünk, a balhé meg ráér.) Későbbi, de belém rögzült emlék, amint egy céges futballtornán kis kapura játszottunk, olyan kicsire, hogy a döntőben, ahol mindkét csapatban beállt egy rutinos és nagydarab bekk a gólvonalra, fizikai képtelenség volt gólt lőni. A betonon, tűző napon, déli hőségben több mint egy órán át főttünk, a nézők, azaz a kiesett ellenfelek már bágyadtan jópofára sörözték magukat, és nem engedtek le minket a pályáról, mert hogyan képzeljük, hogy 0–0 a vége?! Akkor mire volt ez az egész felhajtás? Pedig nem a BL-finálét vívtuk...

Gyerekként, felnőttként, amatőrként kimondatlanul is azt tartottuk normálisnak, ha a mérkőzés úgy végződik, hogy van egy vesztese és egy győztese. Azaz minimum egy gólig eljutunk, adjuk vagy kapjuk, e tekintetben egyre megy.

Tétmérkőzésem persze többször zárult 0–0-val. Ha nem mi számítottunk esélyesnek, kifejezetten örültem is neki. Mert az eredmény alapú megközelítés mindent felülír, nemcsak az edző és a játékos, hanem az elkötelezett szurkoló számára is. Hiszen ha „jó” a döntetlen, és megbízható a védelmünk, akkor mi mást tennénk, mint hogy azt tűzzük ki célként, ne kapjunk gólt? Jellemző módon ifjúságom egyik legkedvesebb emléke, legbecsesebb végkifejlete egy 0–0 volt. Az 1981. szeptemberi, bukaresti vb-selejtező, amelyen Mészáros „Bubu” félistenként védett, és eldőlt, hogy a svájciak és a norvégok legyőzése elegendő lesz a csoportelsőséghez, a vb-kvalifikációhoz.

A világbajnokságokat felajzottabban vártam, mint a nyári szünidőt, a karácsonyt vagy a születésnapomat, és nem zavart különösebben, hogy 1974-ben (Brazília–Jugoszlávia), majd 1978-ban (Németország–Lengyelország) is gól nélkül telt a klasszikus nyitó meccs, és ekkor még nem is értesültem arról, hogy így volt ez korábban, 1966-ban (Anglia–Uruguay) és 1970-ben (Mexikó–Szovjetunió) is. Még az elején járunk mindennek, minek hajtanák ki magukat, gondoltam. (Érdekes, sokkal jobban idegesített, hogy az 1982-es rajton Belgium 1–0-ra legyűrte Argentínát, mert mindketten csoporttársaink voltak, és ösztönösen éreztem, hogy mi csak a belgák rovására juthatnánk tovább, az argentinokéra nem.)

A futballt minden minőségemben kizárólag belülről, érintettként tudtam nézni, érezni, ezért egy tökéletesen külső szemlélőre volt szükségem ahhoz, hogy elgondolkodjam a 0–0 teljes képtelenségén. 1987 nyarát írtuk, egy Budapesten élő skót öregúr, az ismerősöm, megkért arra, hogy az először hozzá érkező amerikai unokáját, egy tizenéves srácot és a cimboráját ismertessem meg az európai sport néhány szeletével. Remek befogadó alanyok voltak, a női kézilabdába és a játékosok felébe azonnal beleszerettek, vízipólóról már hallottak, de a margitszigeti sportuszoda miliője elbűvölte őket. Kockáztattam, még egy tekebajnokit is belesűrítettem a programba, azt is élvezték. Aztán jött – szándékaim szerint – a csúcs, az európai labdarúgás. Kora augusztus lévén még csak egy felkészülési mérkőzés, holland vendéggel. A rekkenő hőség dacára fordulatos és idény eleji, de tempós játékkal, ám 0–0-val. A hármas sípszó után elindultam a kijárat felé, a két fiú követett, de értetlenkedő tekinteteket meregettek rám, és azt kérdezték: Mi van? Vége? Így, hogy nem történt semmi? Majd az egyikük – most is pontosan a fülemben csengenek a szavai – kijelentette: „The most boring game I've ever seen.”, azaz a legunalmasabb játék, amelyet valaha látott.

Valóban az lenne? Máig állítom, hogy a jó futballmeccsnél nincsen jobb, de most már hajlok elfogadni, hogy a rossznál nincs rosszabb. Mert kosárlabdában, ha mindkét oldalon mindenki fakezű, akkor is dobnak összesen 80 pontot, kézilabdában minimum negyven, vízilabdában tíz gólt, bunyóban elcsattan egy-két pofon, a magasugró viszi vagy leveri a lécet – és így tovább. Mint fentebb írtam, történik valami.

Érdemes eljátszani a gondolattal – persze csak a vad fantázia, a sci-fi szintjén –, mi lenne, ha nem történne? Ha pingpongban vagy teniszben végig pötyögnének, és sohasem érne véget az első labdamenet? Ha a két vívó kísérletet sem tenne találat bevitelére, vagy ha hébe-hóba mégis, a védő mindig lazán hárítana? Ha a sportlövő ob-n senki sem találná el egyszer sem a táblát, így holtversenyt hirdetnének, csupa 0 körös eredménnyel? A válasz nyilvánvaló, e sportágak rövid úton nyomtalanul eltűnnének.

A labdarúgás bezzeg virágzik. Ráadásul különös, nehezen magyarázható kontraszt, hogy éppen ebben a „csapágyasra hajtott”, felgyorsult világban nyert polgárjogot a 0–0. Amikor a fiatalabb generációk úgy vélik, minden klasszikus regény olvashatatlanul és minden klasszikus film nézhetetlenül lassú, amikor a régi, hagyományos rajzfilmekhez is kellenek mesterséges gyorsítók, vagy néhány manó vagy egy egércsalád, akik pörgetik szegény Hamupipőke és Csipkerózsika bágyadtan hömpölygő sztoriját.

Miközben az „ántik korokban”, amikor mindenre jutott idő, a 0–0 még egészen kirívónak számított. A labdarúgó-világbajnokságok 1930 óta íródó históriájában például a hatodik vb-n, 1958. június 11-én ért véget először gól nélkül mérkőzés, és annak az angol–brazilnak egyedi szakirodalma és utóélete keletkezett. A britek másodedzője, Bill Nicholson – Walter Winterbottom segítője – a brazilok osztrákok elleni 3:0-s diadalát tanulmányozva különleges védekező taktikát dolgozott ki, amelynek kulcsfigurája Bill Slater volt, a játékmester Didí őrzője, sanyargatója. Mondják, Slater két térdén, belül még másnap is piros volt a bőr, annyiszor csapta össze a lábát, nehogy Didí kedvenc cselének, a köténynek áldozatául essen. Nos, az angolok kihúzták gól nélkül, csupán Vavá távoli, a lécen csattanó lökete jelentett némi fenyegetést. A brazilok meddő játéka miatt Vicente Feola mester úgy határozott, a következő összecsapásra bevet két vb-újoncot, a tizenéves kölyköt, Pelét és Garrinchát. A többi történelem.

Amint az is, hogy a magyar válogatott első kétszáz mérkőzéséből mindössze öt hozott 0–0-s eredményt. Ettől persze még bevallom, nem bánnám, ha a március 21-i, szlovákok elleni, idegenbeli Eb-selejtezőn levél se rezdülne. Hálóról nem is beszélve. Mert a nagyszombati meccset megelőző várakozásaimból tökéletesen leképezhető minden 0–0-s végkifejlet: nagyobb bennem a félsz vereségtől, mint a győzelem iránti vágy.