Futballária – Vincze András publicisztikája

Na, ez van akkor, amikor a hivatal futballozik!

Itt volt az Ajax–Real Madrid Bajnokok Ligája-mérkőzés, és elérkezett a sportoldalak főcímére kívánkozó, történelmi pillanat a kupasorozatban: a játékvezető videón visszanézte a hollandok első gólját – és érvénytelenítette.

Ekkor villant be, miért nem szeretem ezt a VAR-nak nevezett miskulanciát. Nem szeretem még akkor sem, ha most (is) tulajdonképpen minden részlet igaz volt, amikor visszanézték a gól előtti jelenetsort: kikockázva les is volt, akadályozták is a madridiak kapusát, Thibaut Courtois-t, azaz papíron patent módon klappolt az indoklás, és mégis...

Az a bajom ezzel a digitális ítélkezéssel, hogy minden részletében idegen a labdarúgástól.

Ha ugyanis a futballvezérek ilyen rigorózusan ragaszkodnak a gólt megelőző pillanatokhoz, nem csupán a kapu előtti jelenetsor kellene, hogy megadja a választ a kérdésre, érvényes vagy nem érvényes egy-egy találat, hanem akár a félpályáig is vissza lehetne pörgetni az eseményeket, hiszen az akción belül ugyanolyan jelentősége lehet a kezdőkörnél történő, de a bíró által észre nem vett lökésnek is.

A másik, hogy hülyét csinálnak a játékvezetőkből.

Azt mondták, a videós módszerrel csökken majd a vitás esetek száma, ám – ha összegyűjtjük az eddigi jeleneteket – észrevehetjük, hogy valójában a találkozókon a meccs hevében hozott ítéletek döntő többsége hibás, s korrigálni kell őket. A világbajnokság meccseinek jelentős része már-már chaplini magasságokba emelkedett, annyit rohangáltak a pálya szélére a fekete mezesek, majd kézzel-lábbal integetve tértek vissza a gyepre, hogy amit ők le- vagy befütyültek, az egy nagy marhaság volt.

Rendben, csupaszítsák le így a meccseket, de ne feledjük, hogy ebből a modernizálásból szépen kimaradnak azok, akikért a futball van. A helyszínen, a lelátói műanyag üléseken izgő-mozgó nézők. Akik azért veszik meg nem kevés pénzért a belépőjüket, hogy – felhasználva a régi marketingszöveget – cirkuszt lássanak, azaz szórakozhassanak. Mármost ez a vegytisztává tett bírói munka éppen azt a részletét lopja el a futballozásnak, amiért – amióta világ a világ – érdemes meccsre járni: kicsit lehülyézni a bírót, szerényen pocskondiázni az ellenfelet, és a lefújás után bőszen vitatkozni azon a padszomszéddal, hogy akkor ez most les volt-e, vagy sem. Ráadásul éppen a lelátón ülő néző jár a legrosszabbul ezzel a VAR-ozással, hiszen ha valaki, hát ő semmit sem lát abból, ami miatt végül megváltoztatják a döntést, és – szerintem – okkal érezheti úgy, hogy a pénzéért cserébe nem kapja meg azt az izgalmat, amelyre a jegyvásárláskor szerződött.

Itt van ugyanis a technikának a legnagyobb ökörsége (már bocsánat!): Amszterdamban a helyszínen helyet foglalók azt sem tudták, hogy mit intézkedik a szlovén Damir Skomina spori, a jeggyel rendelkező drukkereknek ugyanis még a hipermodern stadionban sem mutatták meg, hogy mi történt.

Amúgy körülbelül húsz centin ment az okoskodás.

Erről a húsz centiről (ami a futballpályán azért nem valami nagy méret...) a 37. percben a népségnek fogalma nem volt, de a 38. percben sem, tizenkét órával később, amikor újra felkelt a nap, már igen, mert ezzel volt tele az internet. A világfutball így eljuthat arra a szintre, hogy ezekkel a kihipózott rendelkezésekkel az emberek inkább el sem indulnak a stadionok felé, hiszen ami „fontos”, azt a pálya mellől nem láthatják, akkor viszont igen, ha otthon maradnak a televízió-készülékük előtt.

Ha ez a cél, nagy bajban van a világ – most még – legnépszerűbb sportága.

Amúgy szándékosan vagyok ily demagóg VAR-ügyileg, mert már az ötlet megszületésekor sem kívánta egyetlen porcikám sem ezt a technológiát, s nem vaskalaposságból, hanem azért, mert szinte minden részle­tében idegennek tartottam s tartom is a labdarúgástól. Az oroszországi világbajnokság minden egyes mérkőzése előtt megmutatták, hogy monitorok előtt gubbasztanak néhányan valami ablaktalan szobában, s ilyenkor belém hasított, mennyire messze van ez a módszer attól, ami a legnagyobb játékvezetők sajátja lehet csak: érzék, sőt beleérzés is kell a focihoz.

Ha ez a világ nem engedi meg azt, hogy húsz centin múljon egy passz sikere, megette a fene az egész játékot, s még egyszer leírom, lehet bármilyen tökéletes a technika, mérhetnek majd a pályán szögmérővel, vonalzóval, lézerrel, sohasem lesz egy olyan megfellebbezhetetlenül igaz pillanat, amikor az annyira összetett mozgást jelentő sportágban, mint amilyen a labdarúgás, tökéletes ítélet születhet.
Sokszor leírtam már, most is megteszem, a magyar futballban alkalmazott módinak is inkább a hátrányait, mint az előnyét látom, az alapvonalra állított segítők szerepével ugyanis éppen az vész el a vezetőbírói feladatkörben, ami a játékvezetőt és magát a játékost közös szintre emeli: az ösztönösség. Abban a pillanatban, amint a döntés joga nagy százalékban átkerül ahhoz, aki az alapvonalon állva „dolgozik”, a periférikus ösztön megszűnik (tán nem véletlen, hogy a vezetőbírók mostanában elég gyakran keverednek kínos szituációba). Sajnos a futball olyan játék, amelyben – legyen ez bármekkora közhely – a játékvezetői tévedés benne van, és bizony igaz az a tétel is, hogy ezek a tévedések így vagy úgy, de hosszú távon kiegyenlítik egymást.

Na de vissza az amszterdami esetre: szerda késő este elérkezett az a kínos pillanat, hogy egy tökéletesnek gondolt pályaszéli analízist is meg kell magyarázni, az Ajax–Real Madrid meccs kapcsán ugyanis az Európai Labdarúgó-szövetség csütörtökön máris közleménnyel kezdte a napját, hogy miért született jó döntés.

Uraim, miféle világ az, ahol már „tűhegynyi” les miatt a fél szabálykönyvet az egyszeri meccsnéző orra alá kell tolni?!

Olyan ez, mint amikor az ember elmegy az operaelőadásra, és a kezébe nyomják a kotta- és szövegkönyvet, mert az áriázásban csak a hangokat hallja, a kiénekelt mondatokat aligha, tehát a jobb átélés és megértés érdekében szükség van a szöveges segítségre. Most már a foci is ott tart, hogy a nézőknek vagy meg kell tanulniuk a futballáriát, vagy egy hangot sem értenek majd abból, ami a gyepen zajlik. Illetve... Van még egy megoldás: egyszerre kell nézni élőben a meccset és az úgynevezett streamközvetítéseket a mobiltelefonon. Akkor ugyanis van remény arra, hogy a focirajongónak a stadion lelátóján legalább meglesz az információja, hogy ami az egyik pillanatban még evidens volt (gól született), a másikban miért annullálódott. Mondani sem kell, hogy ez sem szolgálja épületes módon a futballt, modernnek modern, de nem szívesen látnám, hogy megannyi lehajtott fejű fanatikus várja lélegzet-visszafojtva, mire jutnak azok, akik őket éppen „VAR-akoztatják”.

S ha már itt tartunk: tényleg erre „VAR-tunk”?

Ez jelenti a labdarúgás jövőjét?

A visszavont ítéletek, a meg nem adott gólok?

Ha Diego Maradona ma születne, lehet, hogy ebben a szabályalkotó rendszerben nem is lenne belőle akkora futballista, mint amekkora végül is lett, hiszen a labdarúgás legnagyobb csínytevése, az 1986-os mexikói világbajnokságon az angolok elleni „Isten keze-gólja” sem történne meg soha – vagy ha megtörténne, olyan gyorsan törölnék ki a focitörténelemből, hogy mire a nézők hazafelé indulva a stadion kapujához érnek, már nem is emlékeznének arra, hogy az a kis köpcös tízes kézzel ért a labdához.

S még egyszer hangsúlyozom: elfogadom, hogy az Ajax–Real Madrid BL-meccsen jó ítélet született, hogy amit a játékvezető és vele együtt a VAR tett, az történelmi eset volt, de bevallom, ettől még nem maradt meg a lelkem mélyén mint olyan pillanat a fociból, amelyet az ember elcipel magával a fiatalkorától akár a sírig.

Mert a futballt a kiszámíthatatlansága emelte a világ leginkább rajongott sportjának polcára – amit viszont ma látok, abban nincs semmi érzelem.

Tetszenek tudni, régen még azt is kiabálták: szemüveget a bírónak!