Tömény izgalom – Bodnár Zalán publicisztikája

Mint úgy általában mindenhez, a futballhoz való viszonya is változik az embernek az életkora előrehaladásával. Gyerekkoromban nekem a fociból a sok is kevés volt. Nem tudtam vele betelni, és minél többet „fogyasztottam” belőle, annál „éhesebb” lettem utána. Úgy éreztem, minden mérkőzést, amelyet ad a televízió, muszáj megnéznem. Szent kötelességem. Persze nem volt sok tv-csatorna – konkrétan kettő. De amit adtak, azt meg kellett nézni, sőt amikor már lett videónk, többnyire fel is vettem a hétvégi meccseket, hogy hét közben is legyen szórakozásom. A vb-n ötvenkét meccs volt – nagyon kevés egy nyolc-, majd tizenkét éves gyereknek. Az első Európa-bajnokságomon pedig tizenöt – pláne elviselhetetlenül kevés. A BEK-ben, majd a Bajnokok Ligájában csak szerdán rendeztek mérkőzéseket, és persze csak egyet adtak közülük – vagyis a kedvenc csapatodnak nemcsak a győzelem érzéséért szurkoltál, hanem azért is, mert minél tovább jutott, annál nagyobb esélye volt annak, hogy láthatod is a képernyőn.

Aztán szépen szaporodni kezdtek a találkozók is, a tv-csatornák is. Lett külön sportadó, ami maga lett volna a megvalósult álom, ha ilyenről egyáltalán lett volna merszünk álmodozni korábban. Lehetett nézni a külföldi bajnokságokat is. Eleinte a legrangosabbakat, ma már lényegében valamennyit, a streamek révén meg ténylegesen is valamennyit. A vb-meccsek száma ötvenkettőről hatvannégyre emelkedett, az Eb-mérkőzéseké előbb harmincegyre, majd ötvenegyre. A Bajnokok Ligája főtábláján a mezőny megnégyszereződött, szerda mellett már kedden is vannak meccsek, nem is egy, több csatornán szétosztva, lényegében bármikor láthatod a kedvencedet. És már két hetet sem kell várni két forduló között.

Mégis sokszor sekély e kéj. Az embernek egyrészt ideje sincs már annyi, másrészt az esztétikai érzéke is tiltakozik, mondván, kiabálván: a kevesebb most már több lenne. Régen megnéztem egy vb-meccset háromszor is. A legutóbbi, oroszországi világbajnokságon már azt vettem észre magamon, hogy jó, ha minden harmadiknál kedvet éreztem arra, hogy bekapcsoljam a televíziót. Ennek ellenére persze láttam mindet, már csak munkaköri „kötelességből” is, de nem mondanám, hogy emlékszem az összes eredményre. A csoportbeosztáson is gondolkodnom kell. Miközben az 1990-es vagy 1994-es torna valamennyi meccsének eredményét, gólszerzőit (percekkel együtt) álmomból felébresztve is elmondom. Amikor a FIFA kitalál olyasmit, hogy negyvennyolcra kell növelni a vb-n részt vevő csapatok számát; amikor felvetődik, hogy az Eb mezőnyét harminckét csapatosra kellene duzzasztani, vagy a BL-ét harminchatra, negyvenre; vagy amikor a végtelenségig elnyújtják az Eb-kvalifikációt Nemzetek Ligájával, ilyen playoffal, olyan playoffal, csak fogom a fejem és szörnyülködöm: minek, kinek?

No, de többen is írtak már e hasábokon hasonló érzéseikről, kifejezve csömörüket a szinte heti hét nap, napi 24 órában ránk ömlő futballkínálatról, nem őket akarom ismételni. Inkább azért ragadtam most „tollat”, mert miközben a folyamat visszafordíthatatlannak tetszett, az élet beintett: ácsi!

Ahogy a koronavírus-járvánnyal a természet üzent a globalizált világnak, hogy ne rohanj úgy, ne fogyassz annyit, ne repülj annyit, úgy a futballvilágot is kicsit önmérsékletre késztette. A labdarúgás leállása természetesen rám is, mint a sportág minden rajongójára sokkolóan hatott, a néhány nappal ezelőtti hírt azonban örömmel fogadtam, miszerint az UEFA úgy fejezi be a Bajnokok Ligája és az Európa-liga 2019–2020-as idényének küzdelmeit, hogy a nyolc-nyolc versenyben maradt csapatot egy-egy országban (Portugáliában, illetve Németországban), egymeccses párharcokban méreti meg egymással, alig két hét leforgása alatt. Valljuk csak be nyugodtan: a Bosman-szabály életbe lépése óta a nemzetközi futball erőviszonyai úgy eltolódtak, olyan szűkre szabott lett az elitcsapatok és így a végső győzelemre esélyes együttesek száma, hogy a BL csoportkörében hosszú évek óta a dögunalom ül tort, és bizony már a nyolcaddöntők többsége is el szokott dőlni az első meccsen. Régóta
mondogatjuk: a BL valójában a negyeddöntőkkel kezdődik.

Úgy érzem, előnyére válik mindkét sorozatnak is ez a kényszer szülte új menetrend, hiszen koncentrált, tömény futballélmény vár ránk augusztusban: 12. és 23. között a Bajnokok Ligája, 10. és 21. között az Európa-liga hátralévő meccseit rendezik meg, viharos gyorsasággal pörögnek majd az események, nem kell sokat várni a – sokszor érdektelen – visszavágókra, mivel egyáltalán nem is lesznek visszavágók. Persze a még versenyben lévő csapatok szurkolói kárvallottjai lesznek a rendkívüli végjátéknak, hiszen nem fogadhatják saját városukban, saját stadionjukban az ellenfeleket, és ez anyagilag is érezteti majd a hatását. Viszont ha már az idei Eb elmaradt, most mégis lesz egy amolyan nyári torna, amelyen összegyűlnek a kontinens legjobb klubcsapatai, ott tartózkodnak a helyszínen, mint a vb-n vagy az Eb-n a válogatottak. Egyébként is régóta töri már a fejét az UEFA, hogyan lehetne az együtteseknek egy ütős tornát szervezni; és lehet, hogy most az élet a kezére játszotta a megoldást. Ahogy az első világháború utáni spanyolnáthajárvány is remek, máig életben lévő újításokra sarkallta a sportvilágot, úgy lehet, az ilyen módosítások is hosszú távra gyökeret vernek. Mivel elképzelhető, hogy helyszíni nézők nem lesznek a BL- és El-hajrában, így sokunkban űrt hagyhat az idei befejezés, de később, amikor már ténylegesen magunk mögött hagyhatjuk a járványveszélyt, egy ilyen lebonyolítás igazi népünnepéllyé, valódi nyári futballfiesztává alakulhatna át. Nem hiszem, hogy valaki ettől meg tudna csömörleni, inkább úgy vélem, dramaturgiailag is tökéletes lenne. Összesűrűsödő dráma, tömény izgalom, és meglenne az a bája is, ami a rangos események sajátja: hogy a jó formaidőzítésű, a legfontosabb pillanatokban koncentráló együttesek, az úgynevezett jó tornacsapatok diadalmaskodhatnának, és ez a képesség valamelyest ellensúlyozni tudná az anyagi lehetőségek közötti nagy különbségeket is. A kísérlet egyébként sem ördögtől való: a kézilabdában régóta bevált a final four, a vízilabdában előbb a final six, később a final eight. Utóbbi lehetne majd a futballban is. De azt sem bánnám, ha final sixteen lenne, hiszen a labdarúgás tizenhat klubot is elbírna egymeccses párharcokban, ellentétben a kézi- vagy a vízilabdával.

Persze naiv lennék, ha elhinném, hogy a futballszervezetek vezetői hajlanának erre az üdvös önmérsékletre. Nyilván a több meccs, több pénz. A sztáregyüttesek minél tovább versenyben tartása szintén érdek – hiszen eleve ezért hozták létre már a BEK helyett is a Bajnokok Ligáját, nehogy túl hamar kiessen egy nagycsapat, amelynek sokan szurkolnak. A televíziók is többet perkálnak, ha a közkedvelt klubok tovább vannak versenyben, az oda-visszavágók busásabb jegybevételt generálnak, bővülnek a hirdetési lehetőségek, és így tovább. Ha egy ilyen final eight első napján kiesne Lionel Messi és Cristiano Ronaldo csapata, az sokakat igencsak érzékenyen érintene.

Tehát ez vélhetően megmarad egynyári kalandnak. A vb-n hamarosan úgyis negyvennyolc válogatott vehet részt, az Eb-n harminckettő, és e két tornára a végtelenségig fognak selejtezni, miközben a Bajnokok Ligája megmarad pénzszivattyúnak. De legalább az idei BL-finis nyolccsapatos lesz, az egyenes kieséses rendszerben egymeccses párharcokkal. Tisztára, mint gyerekkoromban.