Vigyázat, sporttársak! – Malonyai Péter publicisztikája

Facebook-oldalán „Irány Bukarest!” jelszóval indította útnak az elmúlt heti Bajnokok Ligája-mérkőzésre futballistáit az FC Barcelona, s ugyan másfél óra elteltével javították a kínos bakit, helyesen Budapest lett az úti cél, a tájékozatlanság méltatlan egy 121 esztendős, világszerte elismert klubhoz.

Az eset nem egyedi, nem mentség rá a két főváros hasonló hangzása sem, ráadásul éppen a spanyolok már estek bele hasonló csapdába. Az Arena3 televíziós csatorna nyolc esztendővel ezelőtt adta ország és világ tudtára, hogy több száz baszk drukker eltévesztette a házszámot, s Bukarest helyett Budapesten landolt az Atlético Madrid–Athletic Bilbao Európa-liga-döntőre kíváncsian. A hírt cáfolták Ferihegyen, mondván, feltűnt volna nekik a nagy létszámú drukkercsoport, mindenesetre az is azoknak a napoknak a híre, hogy az UEFA állandó szpíkere így vezette fel a madridiak 3–0-s sikerével végződő találkozót: „Jó estét, Budapest...!”

Persze, hogy a hiúságomat is sérti, ha összekeverik Budapestet Bukaresttel, ha a spanyolokról és a futballról van szó különösen, hiszen a sport iránt átlagosan érdeklődő ottani polgárnak is ismernie illik olyan neveket, mint Kubala László, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor vagy Czibor Zoltán.

Arról nem beszélve, hogy elismerten sportnagyhatalom vagyunk, a nyári olimpiákon szerzett, a NOB által hivatalosan elfogadott 491 éremmel Magyarország a legeredményesebb olyan ország, amely még nem rendezett olimpiát. Rang ez, büszkeségre okot adó múlt, még úgy is, hogy az ilyen listáknál az a kulcs, hogy milyen szempontok alapján rendszerezünk. Mindenesetre a sportnagyhatalom minősítésről az elmúlt száz esztendőben rengeteg érv elhangzott nálunk pró és kontra egyaránt, persze egy pillanatig sem vitatva, hogy a világ elismerésére rászolgáltunk a sportban (is).

Lapunk egykori legendás főszerkesztője, Feleki László 1969 szeptemberében írta a Képes Sportban, hogy „azt hiszem, tőlem származik a »sportnagyhatalom« kifejezés. Így neveztem el hazánkat, talán éppen a helsinki olimpia után.” Hozzáteszi, hogy nincs szándékában hencegni vele, már csak azért is, mert: „Az évek folyamán ez a képletes kifejezés elég ostorcsapást kapott. A nacionalizmus, a nemzeti gőg kifejezésének bélyegezték a »sportnagyhatalom« megjelölést, holott csak egy sportszínvonalbeli tényt kívánt megfogalmazni.”

Párhuzamos példaként Yehudi Menuhint idézi, a világhírű hegedűművész zenei nagyhatalomnak titulálta Magyarországot, hangsúlyozva, hogy a magyarok nélkül nem lehet elképzelni a nemzetközi zenei életet. Nemcsak Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán okán – folytatja a gondolatmenetet Feleki –, hanem Fischer Annie-nak, Kovács Dénesnek, Szigeti Józsefnek, Gertler Endrének, Ferencsik Jánosnak, Lehel Györgynek, Ormándy Jenőnek, Széll Györgynek, Szenkár Dezsőnek, Solti Györgynek, Kertész Istvánnak is köszönhetően – sorolja kapásból a szerző, aki hirtelen az eszébe jutott.

Később aztán kénytelen volt bevallani, hogy nem lehet a sportnagyhatalom kifejezés szerzője, mert 1952-ben már harmincéves volt a kitétel. Dr. Prém Lóránd MOB-elnök 1940-ben a Testnevelés című folyóiratban így írt: „Közvetlenül a világháború után, 1922-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság stockholmi ülésén Csehszlovákia képviselője kifogásolta, hogy Magyarországnak a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban két tagja van még a békeidőkből, noha ez csak a nagyhatalmak előjoga. Erre válaszolt az elnöklő svéd trónörökös röviden indokolva Magyarország két tagságának fenntartását azzal, hogy »Magyarország sportnagyhatalom«.” Csak a tények kedvéért: a trónörökös a későbbi (1950–1973) király, Gusztáv Adolf, a két magyar NOB-tag pedig gróf Andrássy Géza és Muzsa Gyula.

Ezzel együtt Feleki további okfejtését ma is elfogadhatjuk. Marx György akkoriban nagy port felvert Gyorsuló idő című könyvére épít. A Kossuth-díjas akadémikus figyelmeztet arra, amit mostanság is sokat szajkóznak, azaz felgyorsult a világ, szinte napról napra jön egy újdonság, ami szanálja régit, természetesen nem csupán a sportban. Így aztán nincsenek nagyhatalmak, még úgy is, hogy – főként a politikában – egy-egy ország a tényekre fittyet hányva vindikálja magának a címet. Maradva a hatvanas éveknél, az Egyesült Államok és a Szovjetunió státuszát senki sem vitatta, ám például a franciák világpolitikai becsvágya már sokakat megmosolyogtatott, még úgy is, hogy Georges Pompidou köztársasági elnök Bonaparte Napoleon (1769–1821) kétszázadik születésnapján mondott beszéde érthetőbbé tette a büszkeséget: „A dicsőségnek olyan csúcsára emelkedett és emelte fel Franciaországot, hogy népünk azóta sem tud megelégedni a középszerűséggel.”

És itt visszatérhetünk a sportra, és ránk, magyarokra. A múlt sikerei miatt érthetően mi sem tudjuk elfogadni a középszert. Valóban, össznépi tragédia nem volt, hogy például 2008-ban Pekingben három aranyérmünk volt összesen az olimpián, ám a tény elszomorító. Nem hiába értékelt így Schmitt Pál MOB-elnök: „Ha volt is olyan illúziónk, hogy sportnagyhatalom vagyunk, le kell számolnunk vele. (...) A nagy tudású edzők és versenyzők találkozásából szép eredmények születtek. Mindig lesznek csodák, mindig akadnak majd szupertehetségek, akik mentik, ami menthető.”

Azóta változott a helyzet (2012: London, 2016: Rio de Janeiro: nyolc-nyolc arany), de a lényeg, hogy nincs megállás. Már akkor sem volt, amikor Feleki a cikkét írta (1969). A példája szemléletes. A Népsportban lelt rá egy apró betűs hírre, amely a Bp. Spartacus atlétikai versenyéről számolt be. Arról, hogy Kelemen Endre nyerte meg a magasugrást (200 centiméter), Szegletes Ferenc a diszkoszt (54.52 méter), Zarubay Iván a gerelyt (75.68), Encsi István a kalapácsvetést 60.68). Miközben az ifjúságiak vidékbajnokságán a diszkoszban győztes Pógyor Klára eredménye 44.56 méter volt.

Mindez azért érdekes, mert – írja Feleki – „ezekkel az eredményekkel az 1948-as olimpián Londonban öt olimpiai bajnokságot lehetett volna nyerni. Nem is a századforduló olimpiai játékainak egyikén, amikor még csíkos mezben, térdig érő nadrágban versenyeztek a sport »amateur« hívei, hanem Londonban, a jelenkor olimpiáinak egyikén, a második világháború után.”

Magyarán: észnél kell lenni, nem ülhetünk a babérainkon. Ez persze közhely a javából, ám illendő a tartalomra figyelni. Nem csupán azon múlnak a sikerek, hogy mennyit és milyen szorgalommal edzenek a klasszisok, még csak nem is a tehetségen, egyáltalán nem mindegy, milyen módszerek szerint készülnek a legjobbak, a legjobbjaink. Mondogathatjuk, hogy nagyhatalom vagyunk a sportban, ám ehhez élen kell járni a tudományban is. „Újítsunk! Találjunk ki új edzésmódszereket, új taktikai megoldásokat a játéksportokban, új fogásokat például a birkózásban, újítsunk az atlétikában” – ez is Felekitől való, ám nem hiszem, hogy a mai utódok vitathatják a szavait.

A háttér ugyanis jóval több annál, ami egy-egy stábtag saját szakmájában kimagasló tudásának összegzése, nagyobb összefüggésekben is illendő lépést tartani a korral. Csak remélni tudom, hogy vannak kimagasló ifjú sporttudósaink, csak éppen kevés fény esik rájuk (ami eléggé nagy baj lenne).

Mert – ismét Feleki: „Sosem lehetünk eléggé nagy hatalmak, s a mohó vetélytársak könnyen kicsavarhatják a gőgös nagyhatalom kezéből az uralkodói jogart. Hol van már a római birodalom, a mongol, a spanyol, a török, a brit, a francia világbirodalom? Talán elbizakodottak voltak és nem edzettek eléggé lelkiismeretesen. Szóval, vigyázni kell, sporttársak!”

Ami vonatkozik a Barca közösségi gurujára is, elvégre az alapműveltség is többet kíván(na) ma, mint egykoron.

Nem beszélve a jó modorról – már ahol tudják, mit takar.