Elidegenített gólok – Bodnár Zalán publicisztikája

Az Európa-bajnokság meccs- és hírdömpingjében talán kissé elsikkadt a hír, amelynek viszont hamarosan óriási jelentősége lesz, hiszen forradalmi változással jár: az UEFA eltörölte az idegenbeli gólok szabályát. A reform már a 2021–2022-es európai kupaidényben életbe lép, és első alkalmazására valószínűleg nem is kell várni a tavaszi egyenes kieséses szakaszig, hiszen már a nyár második felében elkezdődő selejtezőkön, akár a magyar kupacsapatok meccsein is előfordulhat ilyen helyzet.

Ha már magyar szál: első ízben éppen a Bp. Honvéd volt az 1965-ben bevezetett, így 56 évet élő szabály kedvezményezettje: a Kupagyőztesek Európa-kupája nyolcaddöntőjéből a Dukla Praha ellen a kispestiek 4:4-es összesítés után (3:2-es magyar győzelem Prágában, 2:1-es csehszlovák siker Budapesten) jutottak be a legjobb nyolc közé.

A korábbi gyakorlat szerint ha a visszavágó után is ugyanannyi gólja volt a két csapatnak, harmadik mérkőzés következett, általában semleges pályán – és ha azon sem dőlt el semmi, még hosszabbítás után sem, akkor pénzfeldobással határoztak a továbbjutóról. Egy Liverpool–Köln BEK-negyeddöntőn telt be a pohár 1965-ben, amikor a harmadik meccs hosszabbítása után a játékvezető elővett egy vékony műanyag korongot, a csapatkapitányok választottak, de az első feldobás után az érme egyik oldalán sem landolt, hanem belefúródott a Feye­noord stadionja, a De Kuip puha, sáros gyepébe. Meg kellett ismételni. Bohózatba illő jelenetsor, ráadásul kegyetlen módja a döntésnek háromszáz percnyi futball után.

A következő idénytől be is vezették a több idegenbeli gól szabályát, és ezt mindenki helyeselte is. Nem volt többé szükség harmadik mérkőzésre, és támadóbbá tette legalább az egyik csapat játékát, hiszen ha estek gólok, még ha döntetlenre állt is a párharc, valamelyik fél biztos, hogy kiesésre állt, és hajtania kellett. Különösen fontos és üdvözlendő újítás volt ez 1965-ben, a catenaccio fénykorában.

Az azóta eltelt több mint fél évszázadban aztán számtalan legendás párharcot az idegenben szerzett több gól döntött el. A legemlékezetesebbek közé tartozik az Arrigo Sacchi-féle, dinasztiát építő AC Milan 1990-es BEK-döntőbe jutása (a hazai 1–0 után 2–1-es vereség Münchenben a Bayern ellen, az utolsó percben szerzett szépítő góllal), a Barcelona első BEK-győzelme felé vezető úton a Kaiserslautern elleni siker 1992-ben (2–0, 1–3) vagy éppen az a Chelsea–Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntő 2009-ből, amelyen a barcelonai 0–0 után, 1–0-s Chelsea-vezetésnél Andrés Iniesta a 90. percben bombázott az angolok kapujának bal felső sarkába. A legbizarrabb pedig kétségkívül az volt, amikor a 2003-as BL-elődöntőben a két milánói csapat közül azért az AC Milan jutott be a döntőbe, mert az ugyanabban a stadionban játszott két meccs (0–0, 1–1) közül az 1–1-re végződőn az Internazionale volt a pályaválasztó, így a San Siróban „idegenben” szerzett góllal jutottak tovább a vörös-feketék.

De persze nem az ilyen extrém esetek késztették most az UEFA illetékeseit a szabály újragondolására, évek óta téma ez az európai szövetségnél, amely már 2014 szeptemberében kétnapos konferenciát tartott a témáról Nyonban. Ott még nagyjából egyenlő erejű érvek ütköztek, Arsene Wenger, az Arsenal akkori menedzsere – hogy, hogy nem – ellenvéleményen volt Sir Alex Fergusonnal, a Manchester United mesterével szemben. „Az idegenbeli gól súlya túlságosan nagy, olyan nagy, hogy azt nem is lehet többé megindokolni” – érvelt a francia, míg a skót szakember azt mondta: „Nincs ennek olyan nagy jelentősége, amennyit tulajdonítunk neki... Amelyik csapat támadófocit játszik, az akár otthon van, akár idegenben, sok gólt fog szerezni.”

Ugyanakkor a tényekkel nehéz vitatkozni. A statisztika azt mutatja, hogy átlagban a második meccsen van több idegenbeli gól, és az 1980-as esztendőktől évtizedenként egyre több az így eldőlő párosítás. Míg az első és második mérkőzéseken a gólok aránya az 1960-as években csaknem azonos volt átlagban (3.18 az első meccseken, 3.17 a visszavágókon), addig az elmúlt évtizedekben a második találkozók gólátlaga egyre magasabb.

A hazai mérkőzés után idegenben továbbjutó csapatok száma is fokozatosan nő az 1960-as évek óta.

A magyarázat erre nyilván csak az lehet, hogy a szabály túlságosan támogatja az idegenbeli csapatot, és óvatosabb futballra készteti a hazait.

Ez azonban éppen ellentétes az eredeti szabály­alkotási törekvéssel. A cél az volt, hogy eltöröljék a harmadik meccsek nyűgét, illetve növeljék a vendégként szerzett gól jelentőségét olyan korszakban, amelyben egy idegenbeli európai kupatalálkozó többnyire ugrás volt az ismeretlenbe. Ez utóbbinak a technika fejlődése miatt mára nincs akkora jelentősége, hiszen a csapatok már úgy utazhatnak, hogy lényegében mindent tudnak a házigazdáról. Az is erősen vitathatóvá vált, hogy valóban előnyt jelent-e például a Bajnokok Ligája csoportgyőzteseinek, hogy a nyolcaddöntőben ők játsszák hazai pályán a visszavágót.

Hiszen abból a szempontból mindenképpen a visszájára fordult a szabály, hogy az otthon szereplő együttesek annyira félnek attól, hogy hazai pályán gól(oka)t kapnak az első meccsen, hogy nem mernek támadni, óvják a góltól a kapujukat, és majd inkább idegenben vezetnek akciókat, mert az ott szerzett gól többet ér. Az elmúlt egy-másfél évtizedben ez alapvetően változtatta meg az oda-vissza vágós párharcokban a játék képét.

A szabály megléte tehát kissé anakronisztikussá vált, és az igazságosság kritériumai alapján elfogadható, hogy megérett a változtatásra. Ám szerintem nem az igazságosság az egyetlen szempont, amelyet figyelembe kell venni. Ez esetben ugyanazt gondolom, mint a tizenegyesrúgások kapcsán: nem tartom igazságosnak, dramaturgiailag viszont olyan erőteljes hatású, hogy mindenképpen támogatom. Lehet, hogy az idegenbeli gól szabályával sérülnek némiképpen az igazságosság kritériumai (nem mintha nem sérülnének egyébként is számtalan módon a futballban...), ám attól tartok, hogy eltörlésének a labdarúgás látja kárát. Harmadik meccset ugyanis ezután sem rendeznek, ha két mérkőzést követően döntetlenre áll a párharc, hanem hosszabbítás és tizenegyespárbaj következik. Ez egyrészt megint csak sérti az igazságosság elvét, hiszen valamelyik csapat 30 perccel többet játszhat odahaza, és adott esetben még a tizenegyespárbajt is hazai környezetben vívhatja meg. Ami viszont ennél fontosabb: szinte bizonyos, hogy sokkal több lesz az unalomba fulladó kupamérkőzés, amelyen az egyik vagy mindkét csapat berendezkedik a hosszabbításra és a tizenegyespárharcra, hiszen nem mernek majd kockáztatni, ha éppen egyik sem áll kiesésre. Eddig az egyiknek mindenképpen csipkednie kellett magát, így viszont aligha lesz meg a motiváció. Az eddigi rendszerben a kiscsapatok is mertek támadni egy sztárklub ellen idegenben, mert tudták, ha csak egyszer is betalálnak, az rendkívül fontos lehet a párharcban, ez ösztönző volt, erőt kölcsönzött, és növelte az izgalmakat.

Az UEFA 2014-es konferenciája eredménytelenül zárult, a szövetség akkori közleménye szerint: „Nincs konkrét terv arra, hogy elfelejtsük ezt a szabályt”. A koronavírus-járvány miatt vagy az arra való hivatkozással – mondván, a zárt kapus meccseken egyébként sem érvényesült a hazai pálya előnye, olyan volt, mintha minden találkozót semleges pályán rendeztek volna – mégis a reform mellett határoztak.

Különös döntés éppen most, amikor mindennél fontosabb lesz a nézők visszacsábítása a stadionba. Hacsak nem onnan fúj a szél, hogy ez megint egy újabb kedvezmény a Szuperligával zsaroló óriáskluboknak, hiszen a forgandó szerencse eddig hozhatta úgy, hogy éppen az erősebb csapatot sújtotta az idegenbeli gólok szabálya, így viszont a hosszabbítás megint annak kedvezhet, akinek nagyobbak a tartalékai.

Ha már magyar szál: első ízben éppen a Bp. Honvéd volt az 1965-ben bevezetett, így 56 évet élő szabály kedvezményezettje: a Kupagyőztesek Európa-kupája nyolcaddöntőjéből a Dukla Praha ellen a kispestiek 4:4-es összesítés után (3:2-es magyar győzelem Prágában, 2:1-es csehszlovák siker Budapesten) jutottak be a legjobb nyolc közé.

A korábbi gyakorlat szerint ha a visszavágó után is ugyanannyi gólja volt a két csapatnak, harmadik mérkőzés következett, általában semleges pályán – és ha azon sem dőlt el semmi, még hosszabbítás után sem, akkor pénzfeldobással határoztak a továbbjutóról. Egy Liverpool–Köln BEK-negyeddöntőn telt be a pohár 1965-ben, amikor a harmadik meccs hosszabbítása után a játékvezető elővett egy vékony műanyag korongot, a csapatkapitányok választottak, de az első feldobás után az érme egyik oldalán sem landolt, hanem belefúródott a Feye­noord stadionja, a De Kuip puha, sáros gyepébe. Meg kellett ismételni. Bohózatba illő jelenetsor, ráadásul kegyetlen módja a döntésnek háromszáz percnyi futball után.

A következő idénytől be is vezették a több idegenbeli gól szabályát, és ezt mindenki helyeselte is. Nem volt többé szükség harmadik mérkőzésre, és támadóbbá tette legalább az egyik csapat játékát, hiszen ha estek gólok, még ha döntetlenre állt is a párharc, valamelyik fél biztos, hogy kiesésre állt, és hajtania kellett. Különösen fontos és üdvözlendő újítás volt ez 1965-ben, a catenaccio fénykorában.

Az azóta eltelt több mint fél évszázadban aztán számtalan legendás párharcot az idegenben szerzett több gól döntött el. A legemlékezetesebbek közé tartozik az Arrigo Sacchi-féle, dinasztiát építő AC Milan 1990-es BEK-döntőbe jutása (a hazai 1–0 után 2–1-es vereség Münchenben a Bayern ellen, az utolsó percben szerzett szépítő góllal), a Barcelona első BEK-győzelme felé vezető úton a Kaiserslautern elleni siker 1992-ben (2–0, 1–3) vagy éppen az a Chelsea–Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntő 2009-ből, amelyen a barcelonai 0–0 után, 1–0-s Chelsea-vezetésnél Andrés Iniesta a 90. percben bombázott az angolok kapujának bal felső sarkába. A legbizarrabb pedig kétségkívül az volt, amikor a 2003-as BL-elődöntőben a két milánói csapat közül azért az AC Milan jutott be a döntőbe, mert az ugyanabban a stadionban játszott két meccs (0–0, 1–1) közül az 1–1-re végződőn az Internazionale volt a pályaválasztó, így a San Siróban „idegenben” szerzett góllal jutottak tovább a vörös-feketék.

De persze nem az ilyen extrém esetek késztették most az UEFA illetékeseit a szabály újragondolására, évek óta téma ez az európai szövetségnél, amely már 2014 szeptemberében kétnapos konferenciát tartott a témáról Nyonban. Ott még nagyjából egyenlő erejű érvek ütköztek, Arsene Wenger, az Arsenal akkori menedzsere – hogy, hogy nem – ellenvéleményen volt Sir Alex Fergusonnal, a Manchester United mesterével szemben. „Az idegenbeli gól súlya túlságosan nagy, olyan nagy, hogy azt nem is lehet többé megindokolni” – érvelt a francia, míg a skót szakember azt mondta: „Nincs ennek olyan nagy jelentősége, amennyit tulajdonítunk neki... Amelyik csapat támadófocit játszik, az akár otthon van, akár idegenben, sok gólt fog szerezni.”

Ugyanakkor a tényekkel nehéz vitatkozni. A statisztika azt mutatja, hogy átlagban a második meccsen van több idegenbeli gól, és az 1980-as esztendőktől évtizedenként egyre több az így eldőlő párosítás. Míg az első és második mérkőzéseken a gólok aránya az 1960-as években csaknem azonos volt átlagban (3.18 az első meccseken, 3.17 a visszavágókon), addig az elmúlt évtizedekben a második találkozók gólátlaga egyre magasabb.

A hazai mérkőzés után idegenben továbbjutó csapatok száma is fokozatosan nő az 1960-as évek óta.

A magyarázat erre nyilván csak az lehet, hogy a szabály túlságosan támogatja az idegenbeli csapatot, és óvatosabb futballra készteti a hazait.

Ez azonban éppen ellentétes az eredeti szabály­alkotási törekvéssel. A cél az volt, hogy eltöröljék a harmadik meccsek nyűgét, illetve növeljék a vendégként szerzett gól jelentőségét olyan korszakban, amelyben egy idegenbeli európai kupatalálkozó többnyire ugrás volt az ismeretlenbe. Ez utóbbinak a technika fejlődése miatt mára nincs akkora jelentősége, hiszen a csapatok már úgy utazhatnak, hogy lényegében mindent tudnak a házigazdáról. Az is erősen vitathatóvá vált, hogy valóban előnyt jelent-e például a Bajnokok Ligája csoportgyőzteseinek, hogy a nyolcaddöntőben ők játsszák hazai pályán a visszavágót.

Hiszen abból a szempontból mindenképpen a visszájára fordult a szabály, hogy az otthon szereplő együttesek annyira félnek attól, hogy hazai pályán gól(oka)t kapnak az első meccsen, hogy nem mernek támadni, óvják a góltól a kapujukat, és majd inkább idegenben vezetnek akciókat, mert az ott szerzett gól többet ér. Az elmúlt egy-másfél évtizedben ez alapvetően változtatta meg az oda-vissza vágós párharcokban a játék képét.

A szabály megléte tehát kissé anakronisztikussá vált, és az igazságosság kritériumai alapján elfogadható, hogy megérett a változtatásra. Ám szerintem nem az igazságosság az egyetlen szempont, amelyet figyelembe kell venni. Ez esetben ugyanazt gondolom, mint a tizenegyesrúgások kapcsán: nem tartom igazságosnak, dramaturgiailag viszont olyan erőteljes hatású, hogy mindenképpen támogatom. Lehet, hogy az idegenbeli gól szabályával sérülnek némiképpen az igazságosság kritériumai (nem mintha nem sérülnének egyébként is számtalan módon a futballban...), ám attól tartok, hogy eltörlésének a labdarúgás látja kárát. Harmadik meccset ugyanis ezután sem rendeznek, ha két mérkőzést követően döntetlenre áll a párharc, hanem hosszabbítás és tizenegyespárbaj következik. Ez egyrészt megint csak sérti az igazságosság elvét, hiszen valamelyik csapat 30 perccel többet játszhat odahaza, és adott esetben még a tizenegyespárbajt is hazai környezetben vívhatja meg. Ami viszont ennél fontosabb: szinte bizonyos, hogy sokkal több lesz az unalomba fulladó kupamérkőzés, amelyen az egyik vagy mindkét csapat berendezkedik a hosszabbításra és a tizenegyespárharcra, hiszen nem mernek majd kockáztatni, ha éppen egyik sem áll kiesésre. Eddig az egyiknek mindenképpen csipkednie kellett magát, így viszont aligha lesz meg a motiváció. Az eddigi rendszerben a kiscsapatok is mertek támadni egy sztárklub ellen idegenben, mert tudták, ha csak egyszer is betalálnak, az rendkívül fontos lehet a párharcban, ez ösztönző volt, erőt kölcsönzött, és növelte az izgalmakat.

Az UEFA 2014-es konferenciája eredménytelenül zárult, a szövetség akkori közleménye szerint: „Nincs konkrét terv arra, hogy elfelejtsük ezt a szabályt”. A koronavírus-járvány miatt vagy az arra való hivatkozással – mondván, a zárt kapus meccseken egyébként sem érvényesült a hazai pálya előnye, olyan volt, mintha minden találkozót semleges pályán rendeztek volna – mégis a reform mellett határoztak.

Különös döntés éppen most, amikor mindennél fontosabb lesz a nézők visszacsábítása a stadionba. Hacsak nem onnan fúj a szél, hogy ez megint egy újabb kedvezmény a Szuperligával zsaroló óriáskluboknak, hiszen a forgandó szerencse eddig hozhatta úgy, hogy éppen az erősebb csapatot sújtotta az idegenbeli gólok szabálya, így viszont a hosszabbítás megint annak kedvezhet, akinek nagyobbak a tartalékai.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!