Érzékeny műszer – Malonyai Péter publicisztikája

Jól áll a Fradi a Bajnokok Ligájában, esélye van arra, hogy ott legyen a selejtező rájátszásában, valamennyi meccsét megnyerte eddig az idei sorozatban – kell-e ennél több? Persze hogy kell, legalábbis a drukkernek, akinél a száz százalék az igazi öröm, így a Kisvárdától elszenvedett bajnoki vereséget rossz szájízzel fogadta, s azzal sem tud mit kezdeni, hogy Peter Stöger az indok szerint „nevelési célzattal” Franck Bolinak a kispadon sem szorított helyet a Slavia Praha elleni kupameccsen.

Találgatják is, hogy mi lehet a hangzatos, pedagógiára utaló indok, ám a bajnoki blamával összerakva, figyelembe véve, hogy Herr Stöger új ember az Üllői úton, fel-felsóhajtanak, mondván: valami nem stimmel…

Túlzás ez, persze hogy az, ám ha a Fradiról van szó, sokkal hamarabb kiáltanak farkast, mint más klubok esetében – hiába, a népszerűségnek is megvan az átka.

A Ferencváros esetében már több mint száz éve.

Ott volt például 1931 nyara. A csapat a másik két nagy, az Újpest és a Hungária mögött harmadik lett az előző bajnokságban, ami kudarc volt a javából, ráadásul Dél-Amerikában túrázva sem vitézkedett. Kilenc meccset játszott, ötször kikapott, s még az is felvetődött itthon, hogy hazahívják az együttest. Egyrészt a vártnál jóval gyengébb szereplés miatt, amiről Bródy Sándor túravezető később elmondta, hogy a csapat alacsonyabb nívót képvisel, mint két esztendővel korábban a diadalmas, Uruguay válogatottjának legyőzésével megkoronázott vendégjáték során, miközben a dél-amerikaiaknál a színvonal maradt. Ráadásul a gazdasági válság is rányomta bélyegét a túrára, 1929-ben az első öt mérkőzés után 25 ezer dollárt kasszíroztak, most hatot követően ötezret sem.

Ez volt az előzménye annak, hogy a Sporthírlap első oldalán, kétsoros címben tudatta országgal-világgal: „Kirobbant a válság a Ferencvárosban”.

Mint kiderült, alapvetően azért, mert Gschwindt Ernő elnök bejelentette, hogy még az őszi szezon kezdete előtt kivonul a klubból, sőt minden közéleti megbízatásáról lemond. A Gschwindt-likőrgyár első emberével a biztos anyagi háttér is távozni látszott, miközben a friss, ötesztendős magyar profizmus inkább vitte, mint hozta a pénzt. Az elnök – mint később kiderült – betegsége miatt vonult vissza, ám akkora úr volt, hogy még zsebből kiegyenlítette a csapat túraveszteségét.

Ez persze később volt, most még ott tartunk, hogy bedobták az ijesztő szót: válság! Az a hír járta, hogy amire a túrázó tizenöt futballista hazatér, az itthon maradottak már nem lesznek a klubtársaik. Szélnek eresztik őket, kivéve Bukovi Mártont, aki szabadlistára nem kerül, de a keretben sem lesz ott. A vezetőség fegyelmi okokból szerződésének egyoldalú felbontását fogja kérni a profi alszövetségtől.

Történt pedig, hogy a kiváló középfedezet (1926–1931: 78 meccs a Fradiban) a III. Ker elleni gyászos (1:4) Magyar Kupa-döntőn nem akart játszani, az öltözőben határozott nemet mondott az őt kapacitáló Mailinger Béla ügyvezetőnek, végül Máriássy Lajos szövetségi kapitány beszélte rá és dumálta be végül a csapatba, mert Blum Zoltán edző már lemondott róla. Az előzményekhez illő volt a produkciója, s az is, hogy az 58. percben, 1:3-nál sérülésre panaszkodva lekéredzkedett. Egyértelmű, miért volt megsértődve, ott volt már a csapatban a nála kilenc esztendővel fiatalabb Sárosi György, ráadásul az ő posztján, középfedezetként. Hogy a történetét lezárjuk, nem bontották föl a szerződését, de az 1931–1932-es bajnokságban csak egy mérkőzés jutott neki.

Mailinger ügyvezető egyébként sietett kijelenteni, hogy szó sincs válságról, Gschwindt elnök távozási szándéka nem új, játékost pedig nem zavarnak el, csak „a gazdasági viszonyokkal számolva, mi is keresztülvisszük a szükségesnek mutatkozó leépítést”. Ennek lett áldozata Tőrös István mellett két tősgyökeres fradista, Furmann Károly és Obitz Gábor is. Így az együttes kerete három játékossal lett kevesebb (16).

A bajnoki rajt előtt egyértelműen temették a csapatot, hogy aztán fennállása, sőt a magyar futball egyedülálló teljesítményével szolgáljon – ez volt a százszázalékos bajnoki cím. Huszonkét meccs, 22 győzelem és 105:18-as gólarány. Fantasztikus!

Az őszi szezon végén azért kiderült, hogy ha válság nem is, feszültség volt jócskán az öltözőben. Bukovi nem csupán kedvetlen lett, meg is sérült, akárcsak Takács II József és Kohut Vilmos, Takács ráadásul nem volt beszélő viszonyban Turay Józseffel. Blum edző még hozzátette, hogy sokan neki tulajdonították a roppant népszerű edző, Tóth Potya István távozását. Ebben a hangulatban nem mehetett jól a játék, Blum szerint a „gyengébb szereplések olyan lelki depressziót idéztek elő a csapatban, annyira lecsökkentették az önbizalmat, hogy a »gyengeségi periódus« szinte magától értetődő természetességgel következett be”.

És amikor nem megy a játék, jönnek a destruktőrök – mondja még Blum, „azok a drukkerek, akiknek mindig az a játékos jó, aki éppen nem játszik, (…) akiknek a kisujjában van az egész futballtudomány és akiknek legelső dolguk az, hogy keressenek egy fejet, amit le lehet nyisszantani a bűnbaknak kikiáltott nyakról”.

Esetünkben Blumot szemelték ki bűnbaknak, ám a vezérkar kiállt mellette. Gschwindt elnök hivatalként vezette a klubot, ahogy mondták, gyára egyik üzemegységeként, a helyette teljhatalmat kapó Mailinger viszont „meghozta azt a szükséges melegséget és közvetlenséget, ami eliminálta még azokat az apró-cseprő súrlódásokat is, amelyek egyik-másik játékos közé ékelődtek”.

Mailinger Béla főszereplő volt tehát a történetben, s persze nem csupán 1931-ben és 1932-ben, később is, egészen 1944 végéig, amikor megvált a klubtól, s a háború után már nem vállalt szerepet a magyar sportban. Jellemző, hogy 1941-ben, amikor a Ferencváros utolsó háború előtti bajnoki címét nyerte meg, hatalmas fölénnyel (11 pont) az Újpest előtt, Pataki Mihály szakosztályvezető nem elnökként aposztrofálta, hanem a csapat lelki erőnléti edzőjeként. Aki azt vallotta, hogy a Ferencváros „érzékeny műszer, kis mozgásokra is reagál”, mi több, „minden játékos egy kis szeizmográf, egy kis földrengést jelző műszer s a csapat is az, hiszen a csapat játékosokból áll”. Mailinger viszont észreveszi, ha kilengést jelez a műszer, s gondoskodik arról, hogy helyreálljon a nyugalmi állapot, hiszen az együttes csak akkor tud igazán nagyot nyújtani.

Élete volt a Fradi, jellemző, hogy akkor is szolgálta a klubot, amikor betegsége miatt kerülnie kellett az izgalmakat, ezért nem járt a meccsekre. De előtte ott volt az öltözőben, meghallgatta a labdarúgókat, nem tűrte, hogy akár egymás, akár a vezérkar ellen áskálódjanak. Úgy volt az anyagiakat is roppant szigorúan felügyelő vezető, hogy a szívét sem hagyta otthon. Főszerepe volt tehát abban, hogy a Fradi akkor is Fradi maradt, amikor a körülmények nem könnyítették meg a helyzetét.

Mondhatják, hogy ma már más a világ, pedig dehogy. Még akkor sem, ha a pénz összehasonlíthatatlanul több, a tét is nagyobb, bár ez vitatható, hiszen minden futballkorszaknak megvannak a rangot adó címei, gondoljunk csak arra, hogy az Évszázad mérkőzése, a mi 6:3-as örök diadalunk barátságos meccsen született, amit ma felkészülési mérkőzésnek titulálnának, ami – lehetek elfogult – ünneprontás.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a vezetőkön múlik a legtöbb ma is. Egy Kisvárda elleni kudarcnál éppen úgy, mint a „nevelési célzat” esetében. Még úgy is, hogy Bolinál feltehetően sohasem tudjuk meg, mi a pedagógiai szándék.

Engem például az utolsó padba ültettek hatodik általánosban, mert sokat beszélgettem az óra alatt. Nem lettem csendesebb, de már nem hallatszott el a katedráig, a magatartás hármas viszont tuti volt.

Aztán mégis felnőttem valahogy.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!