Kulcsszavak – Deák Zsigmond publicisztikája

Versenyző, sportvezető, szurkoló gyakran szembesülhet azzal a ténnyel, hogy eljutván a földkerekség valamely pontjára, ahol az adott sportesemény zajlik, nincs közös nyelve a helyiekkel. Természetesen ez a helyzet folyamatosan és előnyére változik, az úgynevezett basic angol, vagyis a legnagyobb világnyelv leegyszerűsített, lebutított formája lassan, de biztosan egyre szélesebb területet hódít meg, hasonlóan az egykori hatalmas brit gyarmatbirodalomhoz. A volt szovjet tagköztársaságokban az orosszal mindig lehet mit kezdeni, Dél-Amerikában a spanyollal, mégis, adódhat olyan szituáció, amikor a beszédnél többre van szükség. Ilyenkor jön a mutogatás, a mimika, a gesztusok kitüntetett szerepe, hiszen ha nem tudjuk elég szabatosan elmondani, amit akarunk, vagy tudnánk, de a másik nem értené, el kell játszanunk, mint egy színésznek, pantomimművésznek. S mivel ezzel a módszerrel nem lehet csak úgy foghegyről odavetni a közlendőt, még megvan a maga bája is. Ki kell tárnunk a szívünket, megmutatni, sőt, felnagyítani az érzelmeinket, mint a commedia dell'arte műfaj középkori színészei, s aztán annál nagyobb a közös öröm, ha sikerül megértetnünk magunkat a másikkal, egymással.

Ilyen esetekben azért mindenképpen elkél a nyelvi segítség, amit a különböző nagyszabású sportesemények felkészültebb szervezőbizottságai meg is adnak a résztvevőknek. Mivel a magyarnak nincs közeli nyelvrokona, a számunk pedig a milliárdos nagyságrendet távolról sem súrolja, a hozzánk érkezők hálásak néhány jó, használható hazai szóért. A nemrég nagy sikerrel véget érő budapesti birkózó-világbajnokság rendezői gondoltak rájuk is, angol, valamint a sportág hátországából adódóan orosz „mankót” adtak a külföldi akkreditáltak és a szurkolók kezébe. Nézzük tehát a legfontosabb szavakat, kifejezéseket. A köszönések tényleg fontosak: Szia! Jó reggelt! Jó estét! Viszlát! Ezeket persze nekünk is érdemes megtanulnunk a messze idegenben, mert a helyiek kifejezetten hálásak érte, sőt, akaratunkon kívül meg lehet őket téveszteni vele. Több mint két éve a Rio de Janeiró-i olimpián olyan jól begyakoroltam portugálul a bom diát (jó napot), hogy amikor beugrottunk egy taxiba, s köszöntem, a sofőr azt hitte, brazil vagyok, így azonnal elkezdett iszonyatos sebességgel beszélni hozzám. Gyorsan közbe kellett vágnom, hogy „eu nao entendo” vagyis, hogy nem értem, mire ő kicsit elszontyolodva bevitt minket a szokásos riói közlekedési dugóba, ahonnan csak órák múltán és gyalog tudtunk kikecmeregni, le is maradtunk a megcélzott versenyszámról.

A „nem értem” egyébként tényleg kulcskifejezés, utána következhet a már említett pantomimezés, ezenkívül az „elnézést” és a „tudna segíteni?” ugyancsak igen hasznos lehet, nem beszélve a szeretem, nem szeretem párosról. Ennek továbbfejlesztett változata egy kedves kollégám (Isten nyugosztalja) sajátja volt, aki – nagy barátja lévén a női nemnek – amerre csak járt a világban, minden nyelven megtanulta: „Szép vagy, szeretlek!” S bármilyen hihetetlen, néha bejött neki... Egyébként igazi nyelvzseninek számított, orosz nyelvterületen saját maga által azon melegében kitalált, rímes, verslábas költeményekkel szórakoztatta a helyieket, s annak is fültanúja voltam egy ökölvívó-vb-n, amikor Arany János: A walesi bárdok című klasszikusát kezdte szavalni szabad angol fordításban, természetesen a walesi küldöttség tagjainak: „Edward King, english king is horsing...”

Elképzelhetjük a bunyósok érdeklődő arckifejezését. Ám ennél még nagyobb bravúrral olyan nyelven is képes volt interjút készíteni, amelyiket nem ismert. Teófilo Stevensonnal például hosszan beszélgetett, s amikor ezután a magyar kollégák megkérdezték a csak spanyolul értő kubai bokszlegendát, ugyan milyen nyelven folyt közöttük a diskurzus, a háromszoros olimpiai bajnok hosszasan elgondolkodott, majd kibökte: „Nem tudom.”

Visszatérve a birkózó-vb háromnyelvű segédanyagára, szerepel még benne néhány logikus szó, mint a metró, a szálloda, a repülőtér, a sportág küzdő jellegét pedig a kórház, valamint az „orvosra van szükségem” kifejezés domborítja ki. A hét napjai, az irányok (bal, jobb) és egytől tízig a számok szintén megtalálhatók benne, csakúgy, mint a „Köszönöm szépen!”, a „Sok sikert!” és az „Ez nagyon jó!”. S hogy mi lehet a nagyon jó? Hát a tea, a kávé, a sör és a bor természetesen, mint a legnépszerűbb italok, s a shoppingolással kapcsolatos kulcskérdés sem hiányozhat: „Mennyibe kerül?” Ez és a számok ismerete, bármerre járunk, tényleg fontos. Másik kedves kollégám története szerint az Olaszországban versenyző és vásároló egyszeri magyar öttusázó igen egyedi módját választotta az alkudozásnak, hiszen felfelé tolta a megvenni szándékozott termék árát. „Quanto? – Quattromila! – Cinque! – Bene!” azaz „Mennyi? – Négyezer! – Öt! – Rendben!” A szép emlékű Sándor Csikar valahol arab földön ennél hatékonyabban alkudozott az ötvenes-hatvanas évek fordulója környékén, olyannyira, hogy az ebben a műfajban enyhén szólva rutinos ottani árus már a haját tépte. Aztán amikor több mint egy óra elteltével száz helyi pénzegységről lementek nagyjából ötre, Csikar megjegyezte: „Inkább nem kell!” Onnantól viszont szaladni kellett, de ő ebben is a legjobbak közé tartozott, amint azt a futballpálya jobb szélén annyiszor bizonyította.

A sportszféra szereplőinek nyelvtudásáról, illetve hiányáról már olvashattak ezeken a hasábokon (Ballai Attila: Szó, kincs – 2017. 09. 22.), az a publicisztika kiválóan kivesézte a „sport mint közös nyelv” állítás közhely jellegét, pontosabban kizárólagossága fonákságát. Jómagam most csak annyit tennék hozzá, hogy a pár napra idegenbe utazó szurkolónak hasznos, de nem feltétlenül muszáj elmerülnie az adott nyelvben, a néhány hétre tudósítani érkező újságírónak már abszolút érdemes, hiszen kitágítja a feldolgozható témák horizontját, az évekre oda igazoló sportolónak, edzőnek pedig egyenesen kötelező. Nincs ugyanis az a közeg, amelyik ne lenne befogadóbb a szokásait tisztelő, nyelvét (meg-)ismerő érkezővel, s az idegen is összehasonlíthatatlanul könnyebben asszimilálódik e tudással felvértezve a környezetébe. Természetesen a sport szereplői között is akadnak jó és rossz nyelvérzékkel megáldottak-megvertek, mint a társadalom más rétegeiben, de a szándék, az elhivatottság mindenképpen pozitív hatást vált ki.

Esetleg érzelmes, megható jelenetet. Szintén egy kedves kollégám mesélte, hogy több mint egy hónapot töltve Japánban a 2002-es labdarúgó-világbajnokságon, a búcsúvacsora után, amelyet a szokásos kifőzde asztalánál költött el, vendéglátója, „Fifty-one szan” (Ötvenegy úr, mert mint korábbi, „angoljapánul” folytatott beszélgetéseikből kiderült, az édesapja ennyi éves volt, amikor ő fogant) a magyar újságíró távoztakor több könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Azt sem feledem el, amikor a 2005-ös mienjangi ökölvívó-vb-n, Kína Szecsuán tartományában – ahogy a turisztikai brosúra büszkén hirdette, „az óriáspanda és a kínai atombomba hazájában” – a pincér hölgy az édesanyját és kislányát is bemutatta nekünk, miután csaknem három héten át az ő éttermében ettünk-ittunk. Rióban az olimpián meg szambáznom kellett egy matrónával, csak azért, mert a legalább hatvanéves lányával beszédbe elegyedtem egy igen érdekes magyar-portugál-angol dialektust használva, az atlétikai stadionhoz közeli kocsma teraszán. Ott is megismerkedtem a família számos tagjával...

Fontosak tehát az idegen kulcsszavak, mert ha a helybéli emberek eszét nem is, a szívét megnyithatjuk általuk.

S nem ez a legfontosabb, a legfelemelőbb?