Fél tüdővel fut a Hard Dog Race-en

Takács Tímea tavaly már teljesítette a kutyás futóversenyt. Hogy mindez miért érdekes? Nos, azért, mert Timinek az egyik tüdeje szinte egyáltalán nem működik, és a másik is csak 60-70 százalékosan. Ő mégis fut. Rendületlenül.

Timi először csak nézőként vett részt a Hard Dog Race-en, de annyira megtetszett neki, hogy tüdőbetegsége ellenére úgy döntött, ő is futni fog rajta. A dolog persze nem ennyire egyszerű.

„Ötödik éve élek COPD-s betegként, ez a krónikus obstruktív tüdőbetegség rövidítése – kezdi Timi. – A lényege, két betegség egyidejűleg jelentkezik az embernél, mindkettő jelentős mértékben gyengíti a légzést. Az egyik a hörgőszűkület és gyulladás, a másik a tüdőtágulás.”

A betegség gyógyíthatatlan, de Timinek sokat segít a Buteyko-légzés, ami tudatos légzésre ösztönzi a betegeket, hiszen a COPD-s betegek nem ösztönösen, hanem tudatosan kénytelenek lélegezni.

Az életmódváltásig sok idő telt el azóta, hogy diagnosztizálták a betegségét. A kezdeti időkben, amikor romlott az állapota, arra lett figyelmes, hogy nem tudja tartani a lépést a kutyáival. A légszomjtól nem egyszer pánikrohamot kapott, azon gondolkodott, hogy mindhárom kutyáját odaajándékozza valakinek, mert azt érezte, hogy nem lesz képes ellátni őket.

„Imádom a kutyáimat, vagyis az a gondolat, hogy elveszíthetem őket, megrémisztett – folytatja Timi. – Depresszióba estem, nem tudtam elfogadni a betegség okozta korlátokat, de aztán elkezdtem keresni a megoldást. Elkezdtem mozogni, de csak romlott az állapotom, ezért visszaestem lelkileg is. Újra elkezdtem dohányozni, két-három hónapig ittam is. A feladás, az oxigénpalackhoz kötött élet és a halál gondolatával kezdtem foglalkozni. Majdnem ráment a családom és a baráti kapcsolataim az önsajnálatra és a tehetetlenségemre. Aztán a legjobb barátnőm, Simon Krisztina stílust váltott, nem pátyolgatott tovább, hanem kiosztott: emlékeztetett arra az emberre, aki voltam. Szembesített azzal, hogy sohasem fogok meggyógyulni, de ha figyelek magamra, egy sokkal jobb minőségű életet élhetek. Ha én nem akarom, ő akkor is végigrugdos az úton, meg kell csinálnom a családomért, a kutyáimért, magamért. És akkor kis lépésekkel elindultam. Az orvosi utasításokat betartva elkezdtem mozogni, rájöttem, hogy az önsajnálat tényleg nem vezet sehova, hiszen az ember csak magán tud segíteni. Fokozatosan terheltem magam, és ennek megfelelően fokozatosan javult a közérzetem is.”

Timi tavaly ezt a Hard Dog Race-en bizonyította, amelyen Panni kutyussal teljesítette a 12 kilométeres távot, velük indult a barátnője, Kriszta és az ő kutyája, Kleopátra is. Fizikailag és szellemileg is emberpróbáló volt a feladat, de a saját tempójával meg tudta csinálni a versenyt. A mozgás ma már teljes mértékben része az életének, heti kétszer fut a párjával, hétvégenként hatalmas túrákon vesznek részt. Példája erőt ad másoknak is, de szereti a saját útját járni, azt mondja, hogy a COPD-s közösségi csoportokban nagyon jelen van az önsajnálat, amivel ő nem akar azonosulni, ezért inkább azzal a néhány pozitív sorstársával tartja csak a kapcsolatot, akik szintén előre néznek.

„Meggyógyulni nem tudunk, de teljes életet élhetünk – meséli Timi tovább. – Átalakul körülöttünk minden, de be lehet építeni ezeket a dolgokat a mindennapjainkba. Életmódot váltottam, persze van, amiben engedékenyebb vagyok magammal: egy-egy édességet megeszem, vagy egy-egy pohár bort megiszom. A mozgás sokat segít, a félévenként légzésfunkció-vizsgálaton javultam például. Úszom, futok, túrázom, sziklát mászok, persze mindent az én tempómban, nem is mérem magam az egészségesekhez. Erőt adnak a kutyáim, a családom, akik nagyon féltenek, de hálás vagyok nekik, amiért nem beteg emberként kezelnek, ez nagyon sokat jelent nekem.”