BOGI BLOGJA Stresszes szakma: köszöngetés

Mottó: Fuss, Forest! – amitől garantáltan megugrik minden futó pulzusa

Megrögzött egyedül futó vagyok. Anno párszor invitáltak, hogy fussunk már együtt, de mindig találtam valami mondvacsinált indokot, hogy most épp miért nem jó, fáj a hajam, ilyesmi, miközben lepergett előttem, milyen kínos szituk fordulhatnak elő, beszélgetni kell, és mi van, ha nem tudok miről beszélni, beáll a kínos csend, és még unalmasnak találnának, tán joggal. Aztán a hívások megszűntek, így bedobom a fülest, és futás közben foglalkozhatok a saját hülyeségeimmel, megkímélve magam attól az amúgy magam kovácsolta stressztől, hogy milyen negatív képet alakítok ki magamról másokban, holott valójában lehet, kellemesebben és gyorsabban eltelne az idő társaságban, de egyelőre elég magamat elviselnem.

Valaki mondja meg, kinek köszönjek!

Mindazonáltal elkerülhetetlen, hogy az egyszeri futó olykor találkozzon random sorstársaival, és ilyenkor bizonytalanság kerít hatalmába, milyen etikett lépjen érvénybe.

Jó buszsofőr módjára intsek mindenkinek, vagy csak az ismerősöknek, előre köszönjek vagy utána – megannyi kínzó kérdés.

Hosszú évekig nyomta ez a teher a vállamat, így végül arra jutottam, hogy megvárom, míg valaki int vagy köszön, én meg jó fej módon viszonzom a gesztust. Már ha épp észreveszem, mert eltereli a figyelmem a zene meg a látásom se olyan acélos már, mondjuk, soha nem is volt az.

Igen, volt már olyan, hogy ismerős dudált rám, én anyáztam egy sort, hogy ismét egy provokáló barom, aztán írt, hogy ő volt az, én meg mentegetőzöm, hogy jaj, drágám, hát nekem ilyenkor se kép se hang, főleg, ha kocsiból veszel észre. E szempontból gyökér vagyok, mert van fordított szitu is, hogy civilben én veszek észre épp futó ismerőst, de max csak nézek, de nem csinálok semmit, mert mi van, ha fel sem ismer, miközben én vadul integetek, és végül hülyét csinálok magamból, mert csóri azt hiszi, sörre tarhálok.

Ja, így belegondolva, rohadt stresszes egy szakma ez.

Viszont mindig felvidít, ha ismeretlen bajtárs dob egy üdvözlő gesztust, én meg vissza, éreztetvén, hogy egyek vagyunk a szenvedésben, és bárgyú mosolyom mögött telepatikusan átment az üzi, hogy amúgy rohadtul fáj az Achillesem, a derekam, és remélem nem robbant fel a mosógép otthon centrizés közben.

Gyökerek és emberek

Ne gondoljuk, hogy a gyötrelmek itt véget is érnek. Bizonyára mindenki találkozott már futtában a beszólogatós állatfajjal. Ismérve, hogy leginkább csordában vonulva, esetleg némi tudatmódosító hatása alatt tesz szert annyi bátorságra, hogy valami általa viccesnek vélt, amúgy irgalmatlan ciki megjegyzést tegyen, ha nagyon nagy embernek képzeli magát, akkor még együtt is fut veled, de egy hirtelen megeresztett sprinttel kábé tíz másodperc alatt le lehet rázni.

Mit lehet tenni?

Persze a legegyszerűbb figyelmen kívül hagyni, és leszarni az illetőt. A magam részéről kínosan passzív-agresszív vagyok, de a futás olyan nekem, mint másnak kétszázzal száguldozni az autópályán, előjön belőlem az állat, és felmérvén az erőviszonyokat, vagy kussban maradok, vagy nem törődve mindezzel felmutatok egy balközép ujjat, extrabunkók esetében a „ha megdobnak kővel, dobj vissza gránáttal” elve érvényesül, s pár másodperc alatt sikerül az összes le-és felmenőjét jelzőkkel illetni, majd gyorsan elslisszanni, mert azért annyira bátor nem vagyok, hogy leálljak verekedni a szent hegyemen. Léteznek persze kreatívabb leszerelési módok is, tegye fel a kezét, aki nem kapta már meg legalább egyszer a Fuss, Forest! dumát? Ah, kösz, micsoda kreativitás, tiéd a hangszóró ma épp te vagy a századik, aki ezt a rettentő szellemes szöveget ugatja be, micsoda pallérozott elme vagy, brácsám! Nőtársaim találkozhatnak többször a másodlagos nemi jellegeiről képet alkotó tuskóval. Volt már, hogy megjegyzést tettek a seggemre – mit mondhatnék erre, megköszöntem, majd mondtam, te is gyúrhatnál te is kicsit a sajátodra. Mellek híján ezen testtájékra nem kaptam szép üzenetet, pedig egyszer nagyon elsütném, az enyém legalább nem lóg a herémig dumát.

Most a beszólóknak üzenem: ha mindenképp ellenállhatatlan késztetést érzel a beszólásra, és el szeretnéd kerülni, hogy anyádat egész este a csuklás kerülgesse, legyél kicsit kreatívabb, de legalább kedvesebb.

Személy szerint nekem azzal semmi bajom, sőt jól esik, ha valaki „hajrázik”, ha látom, jófejségből mondja; vagy ott van a drabális dobermant sétáltató bácsi, aki mindig mond valami elismerőt, vagy megnyugtat, hogy a jószág nem harap, én meg mondom, az se baj, legalább nyomok egy értékelhető sprintet.

Eddigi tapasztalataim szerint, leginkább az idősebb korosztály az, amely inkább kedvesen vagy viccesen dob oda egy mondatot.

Plot twist: Emlegetett szamár! Tegnap épp egy szubhumán fiatalember üvöltött rám ijesztési célzattal. Maradt a bal középső ujj részemről tisztelgésnek. Remélem, hátrafordult, és azért látta a viszonzásom.

 

Vágó Bogi korábbi írásai

Pötyi – a fehér pöttyös az igazi

Miért indulj a Spartathlonon?

Isiász (antihős-episztola)