Rudolf Tamás: nincs más hátra, csak előre

Vágólapra másolva!

2019.06.23. 15:01

Címkék

Számos sikerélmény és kiváló eredmény után egy makacs sérülés hátráltatta Rudolf Tamás ultrafutót, aki korábban a hosszútávfutó-válogatott tagja volt – de már látja a fényt az alagút végén.

Rudolf Tamás neve elsősorban az aszfaltos ultraversenyek világából lehet ismerős, de a nagykanizsai sportoló nemcsak a körözéses megméretéseken ért el szép sikereket, hanem a terepfutóversenyek világában is. A teljes elmúlt éve a felépüléssel és az újrakezdéssel telt, az idén azonban már konkrét célokkal várja a visszatérést.

Hátvédből lett futó, és elég gyorsan az ultratávok specialistája. Hogyan emlékszik a kezdetekre?

Általános iskolás koromtól fociztam, de sosem voltam aranylábú gólvágó, a megyei első- és másodosztályban játszottam. Kettőezertízben kezdtem el futni, és még abban az évben bele is kóstoltam az ultrázásba. Elhatároztam, hogy lefutok egy maratonit. Májusban volt a verseny, majd rá három hónapra már jött az első ultraversenyem, ami ötvennégy kilométert jelentett.

Aztán itt is ragadtam, mert úgy éreztem, jobban illik hozzám, mint a rövidebb távú, gyorsabb versenyek.

Labdarúgóként már munkálkodott önben a versenyszellem, amely a futásban tudott igazán kiteljesedni?

Azt szeretem legjobban a futásban, hogy nem másokkal, hanem csak önmagunkkal versenyzünk. A rövid verseny is tud nagyon fájni, ha az ember kihozza magából a maximumot. A hosszú versenyeknek pedig külön varázsuk van, mert a célba éréshez nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is maximálisan felkészültnek kell lenni. Nagy eséllyel szembesülhetünk futás közben olyan helyzetekkel, amelyekkel korábban még soha, és meg kell találni rá a megoldást.

Melyik volt a legnehezebb versenye?

Hogyan készül most a visszatérésre?

A sérülésem után heti hét órát futok, de a penzum felmegy majd tíz-tizenkét órára. Az edzésem mindig időben van megadva, a lefutott táv lényegében teljesen mindegy. Lőrincz Olivér útmutatása alapján készülök immár nyolc éve. Szakmailag nagyra tartom őt, s hogy okkal, az már sokszor bebizonyosodott az edzések és a versenyek során. Elég hasonló az egyéniségünk, így jól megértjük egymást.

Több versenyén küzdött gyomorproblémákkal, a frissítési stratégiával. Az emésztőrendszert is edzi a felkészülés során egy jó ultrafutó?

Az izotóniás italokat nem szereti a gyomrom. Nem volt ez mindig így, például a Spartathlonon végig azzal mentem, de ma már néhány korttyal elrontom a gyomrom. Több ismerősömnél is ez a helyzet. Változunk mi, futók is az évek során.

A verseny napján én már nem szoktam semmit sem enni, a rajt előtt öt-tíz perccel egy zselét azért megeszem, ez félmaratonira elég is. Hosszabb versenyeknél pedig további zseléket szoktam enni, illetve vizet és kólát iszom.

Sérülésekkel és gyomorproblémával küzdve, számos szép siker birtokában mi motiválja még a mindennapi edzésmunkában?

Terepen nem is a kihívások, hanem a természet szépsége vonz. Nagyon szeretek a hegyekben és erdőben futni, de nagyon ügyetlen vagyok technikás terepen, ebben szeretnék fejlődni. Aszfalton nem annyira szeretek futni, viszont eredményesebb vagyok. Úgy érzem, a huszonnégy órás magyar csúcs, amelyet 261.1 kilométerrel Bogár János tart, bennem van, remélem, egyszer beérem, vagy meg is döntöm a rekordot. Ez a kihívás nem lesz egyszerű, de kiváló motivációt jelent.

Ha kell egy kis energia...

Rudolf Tamásnak két gyakorlati tanácsa lenne a verseny közbeni frissítéssel kapcsolatban. Legfontosabb, hogy a már ismert, edzéseken kipróbált frissítőt használják a futók, és ne versenyen próbáljanak ki új dolgokat. Fontos továbbá, hogy legyen frissítési stratégia: ne csak azt tervezzék meg, hogy mit szeretnének enni és inni, legyen B- és C-terv arra is, hogy mire váltanak, ha az eredeti frissítés nem működik. Verseny közben, fáradtan ezt nehéz lesz kitalálni és kikísérletezni, viszont erre előre is lehet készülni. Tamás grammra pontosan nem szokta előre kiszámolni a szénhidrátbevitelt, de mindig van nála egy extra zselé arra az esetre, ha kellene még egy kis energia.