Lubics Szilvia álma az új amerikai övcsat

Gondolom, a szokásos amerikai mintájú övcsat lesz a díj…
Persze, de csak annak, aki szintidőn belül célba ér. Aki viszont kicsúszik…
…megkapja a szíjat?
Dehogyis! Ha jól tudom, egy bögrét!
Ezek után milyen reménnyel vág neki októberben a Moab 240-nek? Övcsatja lesz vagy bögréje?
Jaj, nagyon jó lenne az az övcsat!
(Ez persze a beszélgetés vége, amelynek azért lesz még eleje is, de talán nem haszontalan rögvest rávilágítani arra a motivációra, hihetetlen lelkesedésre, amely a remek eredményekkel kikövezett futóútján a mai napig viszi előre az ultrafutás világában legendás Lubics Szilviát. Merthogy, legyünk őszinték, majdnem négyszáz kilométert teljesíteni az ismeretlen, sok helyütt lakatlan, vadregényes amerikai tájon pusztán a célba érés és az ott kapott jelképes díj öröméért – nos, ez nem tartozik a telitalálatos lottónyeremény köré szőtt vágyálmok közé… Ezek után kezdődjék tehát a történet arról, hogy mire készül a háromszoros Spartathlon-győztes, aki az ősszel nem a görög aszfalton, hanem Utah sziklás terepein feszegeti majd teljesítőképességének határait).

Hallom a hangján, hogy szinte szárnyal. Ennyire várja a Moab 240-et?

Még annál is jobban! Imádom ezt a készülődős állapotot és az összes fázist.

Már darabokra szedtem a Moab 240 útvonalát, tervezgetem a felszerelésemet, nézegetem a térképeket, videókat, olvasom a beszámolókat, gondolatban, lélekben pedig már valahol a táv kétszázadik kilométerénél járok, de messze még a vége.

Szóval, nagyon klassz ez a ráhangolás, és még van öt hónapom, hogy összerakjam az újabb és újabb aprócska kalandmozaikokat.

Ha csupán három jelzője lenne arra, hogy elmondja, milyen versenyre indul, mit felelne?
Gyönyörű, szélsőséges és lehet, hogy olykor kegyetlen.
A kétezertizenkilences Bigfoot 200-on fátylas kecskét hallucinált – ez az élmény hiányzott, hogy benevezett egy még keményebb és még hosszabb amerikai terepultrára?
A Bigfoot 200-on két álló napon át csak mentem előre, egyetlen percet sem pihentem, aludtam, nem csoda, hogy a fáradtság miatt hallucináltam, de most már sokkal okosabban tervezem meg az utat, és lehetőség szerint valóban minden részletre próbálok figyelni, felkészülni. A Moabon lesz négy állomás, ahol a versenyzők lepihenhetnek, a Bigfooton sikerült tapasztalatokat gyűjtenem erről a műfajról. A pihenéseket is másképp tervezem.

Például nemcsak sima izolációs fóliát viszek magammal, mint a Bigfootra, hanem a bebújósat, mégpedig azért, hogy ha elkezdek picit szunyókálni, ne lógjon ki a lábam-kezem – azaz ne fázzak.

De ha úgy hozza a sors, ledőlök az út mentén is, sok versenyző is ezt csinálja majd.
Olyan szintidő lesz, hogy belefér, mondjuk, az alvás is?
A szintidő száztizenhárom óra, picivel több mint négy nap. Hosszú, normális alvásról pedig szó nem lehet, csak amolyan „ebéd utáni” húsz-, harmincperces szundikálásról, mert tudom, hogy az bőven elég akkor, ha tudatosan odafigyelek rá, mikor kell energiát gyűjtenem. Mert a Moabon is bírni kell a terhelést testben, lélekben, fejben egyaránt. Ezen a versenyen a szintteljesítés kegyetlen erőpróba, főleg, hogy köves, sziklás, rendkívül technikás terepen, súlyos emelkedőkön vezet majd az út.

Lubics Szilviát aligha kell bemutatni a sportrajongóknak, ugyanakkor az október 7-én rajtoló Moab 240 verseny kapcsán nem árt felidézni, hogy a világszerte ismert ultrafutónő eredménylistája igencsak tekintélyt parancsoló; az utóbbi években pedig az extrémebb körülmények között zajló teljesítésekkel még nagyobb rutint szerzett ahhoz, hogy Utahban is sikerre vigye a legújabb kihívását.

A Nagykanizsán élő fogorvos háromszor nyert Spartathlont, kétszer volt első az Ultrabalatonon (egy ízben abszolút győztes lett, tehát a férfi indulókat is megelőzte), negyedikként ért célba a kíméletlenül forró klímájáról ismert Halálvölgyben szervezett Badwater ultraversenyen.

Sikerrel szerepelt az Atacama Crossing és a Namib Race sivatagi futóversenyen (negyedik, illetve harmadik helyen célba érve), míg 2019-ben a Moab 240-hez hasonló, a Kaszkádokban rendezett Bigfoot 200-on, vagyis a 330 kilométeres extrém terepversenyen lett tizenkettedik a nők mezőnyében.

Ha már a körülmények: mit gondol, kemény akaratú, de azért mégis törékeny nőként hogyan tud majd versenyezni azon a vad és szélsőséges terepen?
Úgy biztosan nem, ahogyan a hazai pályán teljesítő amerikaiak csinálják. A legjobbaknak ugyanis vannak iramfutóik, akik váltják egymást, s akik a versenyzőt szó szerint vezetik az úton, valamint diktálják a tempót is nekik. Komoly kis csapatok szerveződnek, hogy a teljesítés, a frissítés minél profibb legyen, hogy a futó ne foglalkozzon a trackkel, térképpel, hanem minél gyorsabban és lehetőleg gondok nélkül haladhasson.

Én leginkább az élményért megyek, éppen ezért abban is reménykedhetek, hogy a táj szépségéből sok-sok részlet megmarad majd az emlékeimben.

Nem fél az ismeretlen környezettől és az eltévedéstől?
Nem félek. Lesz rajtunk nyomkövető, bár az is igaz, hogy egyszer-egyszer lakatlan régión vezet az út, illetve útba ejtünk olyan területeket is, amelyeket a szervezők, a segítők sem tudnak egykönnyen megközelíteni. A futóórára vagy másik kütyüre feltölthető track is segít majd, és ahogyan mondtam, már most bújom a térképeket, apránként szétszedem a szakaszokat, tényleg jobban és alaposabban felkészülök, mint a Bigfootra. Arra a versenyre az Ultra Góbi elmaradása miatt szó szerint csak beestem, jóformán még elméleti szinten sem tudtam, milyen is az igazi amerikai hegyi terepverseny.
Hogyan lehet a zalai dombok környékén, a magyar hegyekben Utah irdatlan méretű szikláira, mélybe szakadó kanyonjaira és a klímájára felkészülni?
Az biztos, hogy a felkészülésem most olyan lesz, mint amilyen eddig még soha sem volt: a futás mellett vagy helyett rengeteget kell túráznom, és erőltetett menetben gyalogolnom.

Gondolom, a szokásos amerikai mintájú övcsat lesz a díj…
Persze, de csak annak, aki szintidőn belül célba ér.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!