Kelemen Anett 200 kilométeres ultrafutásai a trauma után

Kelemen Anett neve sokaknak ismerős a futás világából. Évek óta ott van a legtöbb ultratávú versenyen, s bár kezdetben csak a szintidőn belüli teljesítés volt a célja, az utóbbi jó egy évben már az egyéni fejlődés is motiválja. Az elmúlt időszakban látványosan fejlődött, ami kitartásának, futás iránti szeretetének és edzőjének, Csécsei Zoltánnak is köszönhető. De hogy is jutott el ez a törékeny hölgy a három kilométertől a több mint 200 kilométeres teljesítésig?

Rengetegen ismernek a futóvilágból, sokaknak vagy példakép, ugyanakkor kevesen tudják, hogyan is kerültél bele a futás világába, pedig a történeted nem mindennapi. Mesélnél róla?

A futás előtt nagyon stresszes életet éltem, ami leginkább a munkám következménye. Ügyfélszolgálatosként garanciális problémákat kellett kezelnem, ami felelősséggel járt, és sokszor magamra vettem az ügyfelek problémáit. Rengeteget dolgoztam, akár hajnaltól késő estig. Egy idő után már egyáltalán nem tudtam kizárni a munkahelyi történéseket, hazavittem a problémákat, és a családon vezettem le az idegességemet. Ezt persze nem lehet sokáig bírni, és amikor 2015-ben elveszítettem mindkét nagyszülőmet, idegösszeomlást kaptam.

Kórházba kerültem, ahol két hétig voltam mélyaltatásban, majd felébresztettek, de összecsuklottam, képtelen voltam lábra állni. Az orvosok szerint agykárosodást is szenvedtem, és nem sok jót jósoltak.

Nagyon megijedtem, főleg, hogy láttam, milyen hatással van az állapotom édesanyámra. Akkor eldöntöttem, ez nem mehet így tovább, és szó szerint fel kell állnom ebből a helyzetből. Még egy hónapig voltam a kórházban, rehabilitációs kezelésekre és pszichológushoz is jártam, majd néhány hónap múlva, 2015 júniusában kezdtem el futni egy barátnőm tanácsára, hogy könnyebben levezethessem a stresszt. A munkahelyemen is változtattam, másik munkakörbe kerültem, ahol nincs telefonos, csak e-mailes kapcsolattartás, és ez sokkal inkább megfelel.

Nehéz lehetett feldolgozni…

Valóban, de a futás sokat segített. Eleinte kombináltam a futást és a sétát, aztán már sikerült három-négy kilométert is egyben lefutnom. Szinte mindennap kimentem és csináltam.

Hogy lett a három-négy kilométerből ultratáv?

Nem volt könnyű út. Beléptem egy futócsoportba, ami nagyon inspirált.

A futótársak motiváltak, hogy növeljem a távokat, fél év után már öt kilométert is le tudtam futni, aztán jött a tíz kilométer és a félmaratoni.

Elkezdtem terepen is futni, első maratonimat a Vértesben futottam. Aztán nem volt megállás, folyamatosan futottam egyedül és barátokkal. 2017-ben sikerült ötven kilométert teljesítenem, egy évvel később jött a Korinthosz nyolcvan kilométeres távja, 2019-ben pedig a százhatvanat is lefutottam. Mentem tovább, 2020-ban és 2021-ben egyéni Ultrabalaton-teljesítő lettem. Vegyesen futottam aszfalton és terepen is: Vadlán Ultra, Mátrabérc, Piros 85, Ultra Tisza-tó, Balaton Szupermaraton, Szőlőskör és még sorolhatnám.

Fantasztikus versenyek, de mi a helyzet a körözős versenyekkel?

Azok nem a kedvenceim, bár szoktam járni körözős versenyekre is. Sokkal jobban szeretek A-ból B-be futni, de a tihanyi One Way Ticket Run koncepciója is közelebb áll hozzám, amely szerint minden órában el kellett indulni egy csaknem hét kilométeres szakaszon. Tihany gyönyörű hely, végig volt látnivaló, vagy történt valami verseny közben. Az órákig körözgetés viszont nem az én műfajom.

Tihanyban már harmadszor vettél részt a One Way Ticket ultrán. Mi volt a terved az idei versennyel?

A célom kétszáztizenhat kilométer teljesítése volt, és nem akartam azon stresszelni, hogy a végén csak ketten maradunk. A segítőim végül annyira biztattak, hogy menjek ki csak még egy körre, majd még egyre, hogy végül kétszázharmincöt kilométert futottam.

Minél hosszabb a táv, annál inkább motivált vagy?

Igen, leginkább száz kilométer fölött érzem a legjobban magam. Ahogy nő a táv, úgy tudok egyre inkább befelé fordulni. Nálam a futás egy belső utazás, és ezt száz kilométer fölött tudom megtapasztalni. A versenyeken jellemző, hogy annyira befelé fordulok, hogy nem hallok, nem látok. Elvagyok a saját világomban.

Min gondolkodsz közben?

Leginkább a számokon. Korábban azon matekoztam, hogy beérjek szintidőn belül, most már azt számolgatom, mennyivel előrébb vagyok, mint a szintidő.

Minek tudható be ez a fejlődés?

Leginkább talán a kitartásomnak és a futás iránti szenvedélyemnek, de egy ideje edzői segítséget is igénybe veszek. Az első egyéni UB-m előtt kezdtem el dolgozni Csécsei Zoltánnal. Pulzuskontroll alapon edzünk, ami nekem teljesen megfelelő.

Gondoltad volna, amikor elkezdtél futni, hogy egyszer edzővel készülsz majd?

Egyáltalán nem, de egy idő után úgy éreztem, szükséges. Nem a gyorsulás volt a célom, hanem a hosszú távok stabil teljesítése, hogy normálisan, gond nélkül végig tudjak menni.

Mégis, hogyan hatott rád vagy hatott-e a javuló teljesítmény? Változott a hozzáállásod a futáshoz?

Nem igazán, a futást önmagáért szeretem. Nem számít, hányadik helyen végzek, csak biztonsággal szeretném lefutni az adott távot, és szeretnék célba érni.

Azért a hosszútávú versenyek, az ultra eléggé igénybe veszi az embert pszichésen és mentálisan. Honnan szerzed a motivációt, inspirációt, hogy újból és újból nekivágj, akár heti szinten egy-egy száz vagy kétszáz kilométer körüli versenynek vagy hosszú futásnak?

Szeretek futni, talán mert már gyerekként is izgő-mozgó voltam. Rendszeresen többet futok, mint ami az edzéstervbe elő van írva, egyszerűen hívogat a futócipőm, és muszáj mennem.

Kimegyek délben és este is. Elsősorban a párom és egy jó barátom motivál, és persze a futótársak, ismerősök, akik körülöttem vannak.

Heti szinten találkozom a barátaimmal, versenyről versenyre járunk. Nagyon jó baráti társaság alakult ki a futás révén, miattuk is megéri elindulni.

Említetted, hogy a futás előtt sokkal stresszesebb voltál. A versenyeken mennyire szoktál izgulni vagy stresszelni?

A versenyek miatt nem igazán idegeskedem. Úgy állok hozzá, hogy mindent megoldunk menet közben.

A legtöbb ultraversenyen lehet segítő, autós vagy biciklis kísérő. Melyiket szereted jobban?

Változó, de ahogy említettem, futás közben elvagyok a saját kis világomban, és nem igénylem a társaságot. A tihanyi One Way Ticketen sokat jelentett, hogy a segítőim minden körben biztattak. Ha van biciklis kísérőm, hajlamos vagyok sokkal többet panaszkodni, akár arról, hogy kavics ment a cipőmbe, vagy lett egy vízhólyagom. Jobb, ha egyedül vagyok, mert akkor nincs hiszti, csak megyek előre.

A vízhólyagon vagy a kavicsokon túl mi okozhat még problémát neked a futásban?

Szerencsére nem sok minden, nem szoktam problémázni. Néha nehéz, hogy hogyan oldjam meg egyedül a frissítést, mert hajlamos vagyok elfeledkezni róla. Gyakorolnom kell, hogy óránként bevigyem a szükséges folyadékot és tápanyagokat.

Mi a legnagyobb örömöd a futásban?

Leginkább amit maga a futás ad: egyedül lehetek magammal, a gondolataimmal.

Rövid távú terveid?

Jelenleg a Korinthosz százhatvan kilométeres távjára készülök.

Mi az álmod az életben és a futásban?

Összefügg a kettő. Nagyon szeretnék kijutni Amerikába, és a futós álmom is ehhez köthető, mert nagy vágyam, hogy részt vehessek a Badwateren.

fotók: TillasPhoto

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!