A tavalyi győztes Radek Brunner elviszi a magyar mezét a Spartathlonra

– Tavaly több próbálkozás után megnyerte a Spartathlont. Milyen érzés volt?
– A tavalyi Spartathlon számomra egy valóra vált álom volt, egy iszonyatosan hosszú út végállomása – mondta a Csupasportnak Radek Brunner. – Eleinte csak egy álom volt ez a győzelem, de bebizonyítottam magamnak, hogy ha valamit igazán akarsz, akkor meg tudod valósítani.
 

– Hosszú évek után összejött ez a hatalmas siker – érzett valamiféle ürességet ezt követően? 
– Minden ultraverseny után érzek ilyet. Mindig eljön az a pillanat, amikor véget ér az út, és új célt kell találnod. Nekem a Spartathlon után volt még egy célom: a cseh huszonnégy órás rekord megdöntése. Erről is tíz éve álmodoztam, aztán három héttel a Spartathlon után ez is valóra vált. Tíz év várakozás, aztán egy hónap alatt két álom megvalósítása? Ez tényleg az üresség érzése.

– Térjünk vissza a tavalyi győzelméhez. Mi volt a siker kulcsa?
– Elsősorban a mentalitás és a megfelelő mentális állapot. Ha maximálisan edzel, akkor már nincs túl sok lehetőséged a fejlődésre. Az ultrában pedig különösen igaz, hogy ha beletetted a megfelelő edzésmunkát és fejben rendben vagy, akkor jó teljesítményt tudsz nyújtani. Tavaly pedig ráadásként tényleg hittem magamban. Érdekes, mert kétezerhuszonnégyben már a rajt előtt legyőzöttként érkeztem Görögországba. Rossz évem volt, nem is értem be a célba. Tavaly viszont minden téren rendben voltam, az egész évet sérülések és problémák nélkül hoztam le, ennek pedig learattam a gyümölcsét. Akkor egy pozitív hullámon éreztem magam, és ez az eredményeimen is meglátszott. De a legfontosabb az, hogy azzal a céllal mentem a Spartathlonra, hogy huszonkét órán belül beérjek. Nem azon gondolkoztam, hogy hányszor teljesítettem már vagy kit előzök meg. Csak a huszonkét órás határt akartam áttörni, és hittem benne, ha ez sikerül, esetleg érmet is nyerhetek. 

 

– Változtatott most a felkészülésén valamit? 
– Jobban figyeltem a testem jelzéseire, ha fáradtnak éreztem magam, pihentem. Érdekes, de nem volt konkrét edzéstervem. Napról napra annak megfelelően dolgoztam, ahogy éppen éreztem magam. Ha jól ment, hozzátettem az edzéshez, ha nem ment jól, kevesebbet futottam. De az tény, tisztességes mennyiségű kilométert futottam, és komoly szintemelkedést gyűjtöttem. Ezzel szemben csökkentettem a tempófutások és az intervallumos edzések számát. Szeretek futni, és azért futok, hogy minden nap élvezzem, nem azért, mert kötelesség.

– Címvédőként tér vissza: változtat ez bármin az idei verseny előtt?
– Nagy kérdőjelek vannak bennem, sajnos egyáltalán nem biztos, hogy rajthoz tudok állni. Július vége óta porckorongsérvvel és a bal lábamban idegbecsípődéssel küzdök, ezért augusztusban mindössze százharminc kilométert tudtam futni. A célom az volt az utóbbi időszakban, hogy olyan állapotba kerüljek, amivel legalább teljesíteni tudom a versenyt. Ezenfelül minden más csak plusz lenne. Sajnos ha nem javul a helyzet, műtét vár rám. Az utolsó pillanatig várok, és majd kiderül, hogy ott tudok-e lenne a futók között. De mindenképpen elutazom Görögországba, ha nem versenyzek, akkor a kiváló Radka Churanovát támogatom, akinek jó esélye van a győzelemre, és én vagyok az edzője. 

– Van olyan futó, akit kiemelne a mezőnyből?
– A Spartathlon azért gyönyörű, mert mindig több nagy név is rajthoz áll a világ ultrafutómezőnyéből, aztán mindig felbukkan valaki új, aki fantasztikus teljesítményt nyújt. Például tavaly az olasz Francesco Perrini, aki mögöttem másodikként ért be. Remekül teljesített, azzal az eredményével a korábbi években győzött volna a Spartathlonon. Biztosan lesz most is olyan valaki, akiről senki sem gondolná, hogy érmet nyerhet, és mégis sikerül neki. De én egyértelműen Fotisz Ziszimopuloszt emelném ki. Azonban tudom, hogy ott lesz Bódis Tamás is, aki szintén nagyszerű futó és kiváló éve van. Csodálattal követem az eredményeit, legyen szó száz kilométeres, százmérföldes vagy hatórás versenyről, legutóbb pedig a Badwateren futott nagyszerűen. Kíváncsi vagyok, hogyan teljesít most a Spartathlonon. Aztán az uruguayi Fernando Roman Martínez is tudja már, milyen érmet szerezni a görög versenyen, illetve a szlovák Michal Sula nevét is megemlíteném. 

– Ha miden jól megy, és részt vehet rajta, ez lesz a tizenegyedik Spartathlonja. Elképesztő szám.
– Érdekes, mert nekem a tizenegyes a szerencseszámom, éppen ezért bízom benne, hogy tudok indulni és jó versenyem lesz.

– Rutinos Spartathlon-résztvevőként nyilván tudja, de mégis: melyik a táv legnehezebb része?
– Nincs egyetlen olyan szakasz sem, amelyet a legnehezebbnek tartanék. Talán csak Korinthosz környéke durvább. Hat-hét óra futás után gyakran vannak gyomorproblémáim, ezért általában ezen a részen kerülök válságba. De ha ezen túljutok, utána már minden rendben van.

– Tavaly megnyerte nálunk az Ultrabalatont. Milyen emlékei vannak róla? 
– Nagyon szeretem az Ultrabalatont. Néhány évvel ezelőtt egy tüdőembólia után indultam rajta először, de akkor nem értem célba. Éppen ezért tavaly mindenképpen javítani szerettem volna. Bevallom, nem voltam annyira felkészülve, mint kellett volna, de célba értem és győztem a férfiak között. Mindenképpen vissza szeretnék még térni, mert nagyon jó hangulata van és remek a szervezés. Egyébként nagyon szeretem a magyar ultrafutó-közösséget, rendre jól kijövök a futókkal. Említhetném Nagy Katalint, Simonyi Balázst vagy Maráz Zsuzsannát. Tavaly a Spartathlon-győzelem után kaptam egy magyar mezt, tiszteletbeli tagja lettem a magyar csapatnak. Most mindenképpen elviszem magammal Görögországba. 

– Tavaly a férfiaknál ön, a hölgyeknél pedig Mórocza Andrea győzött. Mi a véleménye róla?
– Kiváló futó, és ami fontosabb, nagyszerű ember. Az Ultrabalatonon legyőzött engem, abszolútban nyert, minden elismerést megérdemel. Egyébként nagyon szurkoltam neki, szerettem volna, hogy megnyerje a Spartathlont. Ha jók az információim, most már édesanya lett, így nem tud annyit edzeni, de hiszem és bízom benne, hogy visszatér az ultrafutáshoz, és lesznek még kiemelkedő eredményei. 

– Meddig tervezi még a Spartathlon-sztorit?
– Terveim szerint most utoljára leszek ott, de soha nem mondd, hogy soha… Meglátjuk, mit hoz a jövő.