Szalay Balázsnak nem volt választása

– Ha most, két nap távlatából újra ott lenne a kettes ellenőrző ponton, és el kellene döntenie, hogy kijön-e a pályáról vagy továbbmegy, ugyanúgy döntene?
– Nem tudnék másképp dönteni – mondta Szalay Balázs, aki a Dakar negyedik szakaszán búcsúzott. – Nem volt ugyanis választásom. Az ominózus eset előtt egy teljes éjszakát töltöttünk szereléssel, a csapat teljesen kimerült, de azért nekivágtunk a távnak. De amikor órák múltán hullafáradtan ott álltunk a sivatagban, és tudtuk, hogy egy szál egyedül vagyunk, hogy rajtunk kívül már senki sincs a pályán, az autónk pedig nem indult, egyszerűen felelőtlenség lett volna továbbmenni. Minket még kihozott volna a helikopter másnap, de azok közé a dűnék közé a mi 6x6-os kamionunkkal képtelenség lett volna bemenni. És annyit azért nem ér ez az egész, hogy elveszítsük miatta a versenyautónkat.

– Tudják már, miért ment tönkre folyamatosan az önindító?
– Mindegyik új volt, úgyhogy valószínűleg az egész sorozat nem volt olyan jó, mint a régebbiek, hiszen korábban egyáltalán nem volt gondunk ezzel az alkatrésszel. Most egyszerűen szétolvadtak, nem maradt bennük olyan kábel, olyan forgórész meg szénkefe, amely továbbítani tudta volna az áramot. A kiesés után is kicseréltük, de egyáltalán nem biztos, hogy működni fog.

– A mezőny több mint húsz százaléka kiesett, a versenyzők azt mondják, pokolian nehéz volt a kezdés. Ön szerint is?
– Szerintem ilyennek kell lennie a Dakarnak. A rendezők az idén nagyon jó versenyt raktak össze, nehezet, de jót. Más kérdés, hogy az ember szereti, ha egy pokoli nap után egy könnyebb jön, majd újra egy nehéz. Most ez nem valósult meg, de így is élveztük.

– Tényleg mások itt a dűnék? Tényleg sokkal lazább szerkezetűek?
– Én a Szaharában azért láttam nagyon puha dűnéket, néha még az icipiciken is alig lehet átmenni. Itt viszont óriási homokhegyeket másztunk meg, de olyan hatalmasakat, hogy az ember felnézett rájuk, és el sem hitte, hogy egyszer feljut, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy negyven emelet magasságból figyel lefelé.

– Tudom, hogy nehéz elvonatkoztatni, de milyen volt a versenyük, amikor nem volt technikai gondjuk? Jó úton járnak az új autóval?
– Határozottan igen. Nagy ereje van a Crosslandnek, érezhető az a háromszáz kiló, amennyivel könnyebb lett. Sokkal kezesebb, sokkal jobban működik, és a futóműve is zseniális ezzel a néhány centis rugóút-növekedéssel. Szóval alapjaiban nagyon jó, csak szükség lesz egy kis finomításra.

– Mit tanult ezen a Dakaron?
– Azt, hogy többet kell tesztelni a verseny előtt.

– A borulást hogy élték meg? Évekig semmi, az utóbbi időben meg azért volt néhány.
– Nem ijedtünk meg, amint földet értünk, rögtön elkezdtük a megoldást, a kiutat keresni.

– Mikor tudta, hogy fel fognak borulni?
– Amikor felértünk a dűne tetejére, és megláttam, milyen meredek a másik oldala. Nem is jöttünk, hanem repültünk lefelé a dombról, még csak nyomot sem hagytunk, csak az alján. Orral álltunk bele a homokba, de nekem már az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy mi fog történni. „Hoppoltam” is Lacinak, hogy legalább egy kicsit ő is fel tudjon készülni. Egyébként az egész mindig egy kicsit olyan, mintha lassított felvétel szereplője lenne az ember.

– Beszéltünk arról, hogy órákig várták a segítséget, amely végül nem egy versenyzőtárs, hanem egy perui raliversenyző személyében érkezett meg. Mit gondol erről?
– Ha régen valaki bajban volt, a mögötte érkező első versenyző megállt, hogy megkérdezze, segíthet-e. Mára már mindenki saját magával törődik, nincs is meg az a régi Dakar-érzés ebből a szempontból. Annak idején íratlan törvény volt, hogy segítünk, most meg ott álltam a kötéllel, mutattam a kamionosnak, és nemcsak a versenyben lévők nem álltak meg, hanem még az utolsók sem, pedig nekik kitelt volna az idejükből.

– Ez nem kiábrándító egy kicsit?
– De, egy kicsit igen. Mindenki profi szinten akar itt versenyezni, az amatőrök is, amihez az kell, hogy minél hamarabb odaérjen a saját segítség, ezért nem állnak meg más mellett. Valahol megértem ezt a mentalitást, valahol meg nem.

– Ebből az a tanulság, hogy nem szabad versenykamion nélkül indulni?
– Nem feltétlenül. Elteltek úgy évek, hogy mi nem is találkoztunk a kamionunkkal. Most jól jött volna, mert olyan technikai gondunk volt, amelyet nem tudtunk a helyszínen megoldani, de nem érzem úgy, hogy a tudásunk – mind az enyém, mind Lacié – vagy a szerelők tudása – akik, ha kell, végigdolgozzák az éjszakát – vagy a technikai fejlettségünk ne lenne olyan szinten, hogy versenybe szálljunk a középmezőnnyel. Ez most egy peches helyzet volt.

– Négy év után tértek vissza a mezőnybe. Oda érkeztek meg, ahova gondolta?
– Igen. Úgy látom – és ez jó hír –, hogy sikerült ugyanolyan ütemben fejlődnünk, mint a többieknek. Nyilván a gyári versenyzőkkel, ahogy régen sem, most sem tudjuk felvenni a harcot, és nem is gondolom, hogy erre kellene törekedni, a középmezőnyben viszont igenis versenyképesek vagyunk.

– Kudarcként éli meg a kiesést?
– Természetesen. Más szempontból viszont úgy érzem, megdolgoztunk azért is, hogy eddig eljussunk. Nem érzem, hogy a küzdeni tudás hiánya vezetett volna a kiesésünkhöz. Amit tudtunk, megtettünk.

– Mennyi idő kell, hogy az ember feldolgozzon egy kiesést, és újra készen álljon a rajtra?
– Ha fél óra múlva kellene rajtolnom, fél óra múlva rajtolnék a következő szakaszon. És a fél órára is csak azért lenne szükség, mert a versenyzőruhám a kamionban van.

– Mi tetszett a legjobban az első néhány napban?
– A terep nagyon érdekes volt. Kimondottan jó dűnés szakaszokon autóztunk, amelyeket olykor triálos, köves részek váltottak fel. Nagyon jó volt a tengerparton rajtolni, még ha egy-két túlságosan bátor autós a víz fogságába is esett rövid időre. Szóval tetszett az egész.

– Érdemes volt visszajönni?
– Mindenképpen. És ezen nem változtat, hogy kiestünk. Itt a helyünk!