Mologyec! – S. Tóth János publicisztikája

Ukrán csatakiáltásoktól volt hangos szombaton a Hungária körút. Az Új Hidegkuti Nándor Stadionban rendezték meg az amerikai futball magyarországi bajnokságának döntőjét. A finálé egyik szereplője egyenesen Kijevből érkezett. A Capitals újoncként mérkőzhetett meg a Hungarian Bowl győztesét megillető trófeáért. De nem a magyar bajnoki címért, hiszen azt a finálé másik szereplője, a Fehérvár Enthroners automatikusan megszerezte azzal, hogy nem hazai együttes volt az ellenfele. Semmi pánik: a Koronázók a szuperdöntőt is behúzta, története során először lett a sorozat legjobbja.

Hasonló forgatókönyv alapján íródott áprilisban a magyar-romániai-osztrák jégkorongbajnokság 2018–2019-es idényének végjátéka is. Az Erste Liga döntőjét az akkor már magyar bajnok FTC-Telekom vívta az erdélyi Csíkszeredai Sportklubbal, és a Fradi a hazai aranyérem mellé a nemzetközivé bővült versenysorozat legjobbját megillető trófeát is begyűjtötte.

A kelet-közép európai hokinemzetek élen járnak a nemzeti bajnokságok nemzetköziesítésében, lásd a legutóbb osztrák, szlovén, magyar, olasz, cseh és horvát csapatokat felvonultató Erste Bank Ligát, az osztrák, olasz, szlovén kooperációban szerveződő Alpesi Ligát és a két magyar alakulattal megspékelt szlovák Tipsport Ligát.

A hivatásos sport piacának globalizálódására a jégkorongban persze a Moszkvából organizált Kontyinyentalnaja Hokkejnaja Liga (KHL) elnevezésű eurázsiai bajnokság a prototípus, amely legutóbb az orosz gárdák mellett, finn, fehérorosz, kazah, lett, szlovák és kínai együttest terelt egybe. Gondolhatnánk, Oroszország, amely (különböző neveken és zászlók alatt) kilenc olimpiai és 27 világbajnoki címmel büszkélkedhet, nincs rászorulva senki támogatására, ez azonban nincs így.

Az okok megértéséhez némi gazdaságtörténeti kalandozás szükségeltetik. Dióhéjban: az elmúlt fél évszázadban a sportgazdaság rohamtempóban erősödött. A fejlett országokban 1-5 százalékát adja a GDP-nek, egyes számítások szerint a sportipar bevételei megközelítik a 100 milliárd dollárt. Jelentős szerepet játszik az innovációban és a munkahelyteremtésben is; az Európai Unióban a teljes foglalkoztatottság három és fél százaléka e területhez köthető.

Az iparág globalizációjára különösen ráerősített a digitális szolgáltatások térhódítása, a virtuális térben szőtt számos közösségi háló. A globális sportpiacon kíméletlen harc dúl a stadionlátogatókért és a televíziós nézőkért. A rentabilitás megköveteli, hogy a sportesemények minél inkább globalizált látványossággá váljanak, s a szurkolók/fogyasztók a világ minél több tájáról érkezzenek. Ehhez kell a versenyek nemzetköziesítése, a játékoskeretek transznacionális jellegének megteremtése.

Visszatérve a 2008 márciusában életre hívott KHL-re: hiába volt „mologyec” az orosz jégkorong, a modern sportipar kihívásainak nem tudott megfelelni. Ahhoz túl sok volt a csapat, hogy valamennyi keretét minőségi játékosokkal lehessen elárasztani, főleg, mert az észak-amerikai rivális, az NHL rendre elszipkázta az elitet. Ráadásul az élcsapatok kivételével a többi gárda legfeljebb regionális érdeklődésre tarthatott számot. A hazai bevételek növelésének útjában állt a korszerűtlen infrastruktúra is, nem egy csapat kergeti a pakkot legfeljebb 5500 férőhelyes (ottani mércével) zsebszínházban.

A KHL elindítása erős ellenállásba ütközött az európai riválisok részéről. A 2012-ben Barcelonában megtartott fórumon a kontinens potentátjai a KHL helyett a labdarúgó Bajnokok Ligája mintájára megszervezendő hoki BL beindításáért szkanderoztak, s ezt 2014-ben meg is lépték tizenhárom ország részvételével. Orosz klub azonban nem indult, válaszul a svéd szövetség is bezárta a kaput a KHL előtt, 2009-ben és 2010-ben is letiltotta az AIK Stockholm csatlakozását. Finnországban a Jokeritet szinte karanténba csukták a KHL-tagsága okán, noha más KHL-együttesekkel a többiek nyaranta vígan játszanak bemutató meccseket.

Persze, köhöghet a bolha. A KHL bevételei a 2013–2014-es idény 1.94 milliárdjáról 2017–2018-ra 3.05 milliárd rubelre nőttek, a mérkőzéseket Oroszországon kívül további 32 országban nyomon lehet követni (köztük a BL-ben érdekelt Svájcban, Németországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában is). A 2020–2021-es évadra csapatonként 900 millió rubelre ugorhat a fizetési plafon, és olyan városokban invesztálnak a hírek szerint legalább 12 ezer néző befogadására alkalmas arénákba, mint Vlagyivosztok, Jekatyerinburg, Nyizsnyekamszk, Cserepovec, Nyizsnyij Novgorod vagy épp Podolszk.

A kanadai, orosz, amerikai, finn, svéd, cseh és kazah légiósokat foglalkoztató kínai Kunlun Red Star pedig Pekingen belül válthat otthont s költözhet át a még a 2008-as olimpiára épült, az év elején 18 ezres bővített Cadillac Arénába. A cél egyértelmű: minél nagyobb stadionokat tölteni meg, a meccsnapi bevételeket maximalizálni, s olyan „szolgáltatási csomagot” összeállítani, amelynek tartalma a műsorszolgáltatók és a multinacionális szponzorok igényeit is kielégíti.

Az identitások és a határok feloldódása, a globalizált látványosságra törekvés nem csupán a klubversenyek sajátossága. Sokan felkapták a fejüket, amikor kiderült, hogy a Copa Américán, a földkerekség legrégebbi válogatott tornáján a negyvenhatodik kiírásban az Ázsia-kupa idei két döntőse, Katar és Japán is részt vesz. A dél-amerikai szövetség (CONMEBOL) folyamatosan küzd azzal, hogy mindössze tíz tagállama van, hiszen e szűk létszám ellene hat a torna piacképességének. Főleg, hogy Uruguay, Argentína és Brazília a kezdetektől uralja a Copát, az eddigi negyvenhat kiírásból mindössze nyolcnak a győzelmét engedte át másik ország válogatottjának.

A CONMEBOL a meghívók kiküldésének alapesetben az észak- és közép-amerikai válogatottakat részesíti előnyben, de idén a Copát és a CONCACAF országok Arany-kupáját egy időben rendezték, így más földrész után kellett nézni. A közös történelmi gyökerek miatt körbeszaglásztak Spanyolországnál és Portugáliánál, de a Nemzetek Ligája négyes döntője és az Eb-selejtezők miatt ez eleve halott ötlet volt. Maradt Ázsia, s benne Japán meg Katar, amelyek viszont nem sokat tettek hozzá az amúgy is rengeteg kritikával illetett idei esemény sikeréhez.

Részvételük nem dobta meg a nézőszámot, nem hoztak magukkal több ezer szurkolót, nem generáltak érdemben pluszbevételt. Igaz, legalább nem pöktek bele a dél-amerikai levesbe, hiszen ketten együtt három pontot kapartak össze a csoportkörben. A dilemma (hogyan lesz a Copa megasportportéka) azonban ettől még feloldásra vár.

Első ránézésre sem tetszik könnyű feladványnak. Noha a FIFA és a kontinentális sportági szakszövetségek igyekeznek bebetonozottnak láttatni a pozícióikat, egyre inkább a legtőkeerősebb, legsikeresebb (európai) klubok dominálnak. Kihasználva a munkaerő, azaz a játékosok szabad áramlását, ők vonzzák magukhoz a sztárokat és a legnagyobb tehetségeket, ezzel monopolizálják a győzelmeket, plusz lefölözik az irdatlan profitot.

Akár a nemzeti szövetségek kárára is képesek érvényesíteni az érdekeiket; a G14 néven emlegetett kartelljük egyre leplezetlenebbül igyekszik kibővíteni stratégiai jogosítványait. A cél a „terített asztalhoz” hozzáférők körének korlátozása. Tökéletes példa erre a Bajnokok Ligája, amelynek főtáblájára Michel Platini bukott UEFA-elnök bágyadt kardcsörtetése óta a korábbinál is szűkebb ösvényen engedik be a privilegizáltak az ácsingózókat. Az amerikai profi ligák franchise-rendszerét még nem sikerült keresztülverniük, nem mintha Európától idegen lenne a szisztéma. Pontosan ilyen elven szerveződik a kontinens férfi kosárlabdaelitjét lefölöző Union of European Leagues of Basketball (ULEB) első számú sorozata, az Euroliga, amelynek működésére sem a nemzetközi szövetségnek (FIBA), sem az európai szövetségnek (FIBA Europe) nincs ráhatása.

Mivel a nagyok játékába Közép- és Kelet-Európa nemigen tagozódhat be, e régió szereplői is folyamatosan keresik a lehetőségeket szakmai versenyképességük fenntartására, illetve a fogyasztóik számára élvezetes események létrehozására. Csakis nemzeti keretek között azonban ez egyre nehezebben megoldható. Nem véletlenül kutatja a hoki mellett a kézilabda a SEHA-ligával, a röplabda a Közép-európai Ligával vagy éppen a kosárlabda az Alpok–Adria-kupával a berkeken belül a maga útját. Felismerve, nincs az a túlélő mechanizmus, amely régiónkat megóvná a modern sportgazdaság kihívásaitól. Meglehet, egy nap nem is érezzük majd apokalipszisnek, ha a magyar amerikaifutball-bajnokság döntőjét ukrán és szlovák csapat vívja.