Oltás és kötés – Csurka Gergely publicisztikája

Apu, kezdődik – szokták mondani viccesen, és nagyon úgy fest, indul a második dominódöntési hullám az elitsportban, igaz, ez kevésbé mulatságos.

Az első ugyebár elsöpörte a versenynaptárt: a világjárvány padlóztatta a sportbizniszt (is) minden szempontból. Miután nyár elejére valamelyest elülni látszott a hullámverés, a sportszervezetek elkezdték a kármentést, továbbá igyekeztek a lehető leghamarabb valamiféle biztató jövőképet festeni. Nem is elsősorban maguk elé, hanem azon piaci szereplőknek, akiktől a létük, pardon, a jólétük függ. Elvégre az aligha kétséges, hogy sportolni ezután is fognak, ez vírustól független – a nagy kérdés az, hogy a sportbiznisz turbófokozatra pörgetett változata, amely idővel már-már egy pénznyomdára hasonlított, működhet-e a továbbiakban.

Az elmúlt hetek leginkább azzal teltek, hogy ahol szekérderéknyi pénz a tét, ott próbáltak afféle ha törik-ha szakad megoldásokkal operálni. A focibajnokságokat egy-két kivételtől eltekintve befejezték, az NBA elvonult Disneylandbe, hogy ott kosaraztassa bajnoki címig a csapatokat – hiszen a tévés jogdíjak majdnem annyit termelnek, mint a Mickey Mouse merchandise, és a játékosok is így kapják meg bizton a fizetésüket. Az UEFA meg zárt kapus partikon, a végén a csapatokat egy helyszínre gyűjtve viszi végig a BL-t és az EL-t, mondván, az ilyen lóvétermelő masinákat tilos lekapcsolni.

Jó nekik, sóhajtoznak az EHF-ben, focizni a szabad ég alatt szokás, ott meg ugye kevésbé terjed a vírus a dolgok jelenlegi állása szerint. Hanem az Európai Kézilabda-szövetségnek muszáj valamit virítania, elvégre ettől az ősztől indulna az a tízéves periódus, amelyre a sportágban korábban elképzelhetetlen nagyságrendű, 600 millió eurós szerződést írt alá az egyik top sportügynökséggel, az Infronttal. Ennyiért muszáj volna megkézilabdáztatni az európai élcsapatokat – plusz megrendezni a tavaszról itt ragadt férfi final fourt, ami ugyan nem ennek a dealnek a része, viszont baromira nem akarják 40 ezer jegy árát visszafizetni a kölni arénába tóduló kuncsaftoknak. Szóval nem a győzelem a fontos, hanem a bevétel: mindegy is, ki nyer a pályán, fő, hogy az EHF nyer a megállapodáson, meg talán a végén valamennyit a klubok is.

És akkor jön Szilágyi Viktor, a Kiel magyar származású sportigazgatója, és közli, hogy ők nem feltétlenül szeretnék ezt az egész BL-esdit, mert minden egyes utazás, meg különféle országokból érkező vendégcsapatok újabb és újabb esélyt kreálnak a fertőzésre.

Apu, kezdődik.

Ráadásul ez a szöveg mindjárt a legrosszabb helyről jött: a legfőbb piacnak számító Németországból. A legtöbb szponzort mivel lehet berántani? Hogy látja őket egész Dajcsland. Erre most az első számú germán gárda épp tolatóba lökte a sebváltót.

Az EHF első reakciója – már azon túl, hogy a bécsi központban nyilván megteltek a mosdók, illetve a konyha, arcmosás, kávé, nyakon szétmasszírozott jégkocka –, hogy hát ők már charterjáratokban gondolkodnak, és be is segítenének adott esetben azok szervezésébe és finanszírozásába. Nem tudom, van-e olyan decibelmérő, amely képes kimutatni, milyen mértékben üvölt, hogy itt kizárólag a biznisz számít, semmi más.

Egy óceánnal odébb – miközben Disneylandben pattog a labda –, az NFL-nél 66-nál áll egyelőre a számláló: ennyi amerikai futballista nem vállalja azt, hogy játszik a következő idényben. Tény, amilyen orbitálisan félrekezelték az Államokban a járványt, abban a tombolásban van mit meggondolniuk még ezeknek a gladiátoroknak is. Mindazonáltal a liga próbál mindenáron megoldást találni, mert az EHF, de még az UEFA Bajnokok Ligája is csupán a Gazdálkodj okosan! szintje ahhoz képest, amekkora pénzek forognak (kockán) az NFL-ben.

Úgyhogy a járványnak köszönhetően lassan az imént említett társasjáték egyik legvacakabb lépéséhez értünk: térjen vissza a startmezőre. És mielőtt újraindul az egész, talán gondoljuk át, mennyire sportolócentrikus mindaz, amiben tátott szájjal gyönyörködtünk úgy egyébként.

A választ már eddig is tudtuk, hogy semennyire. Olyan elképesztő pénzgyárrá vált az élsport, hogy mindenki ott tülekedik, ki kamionnal, ki a kis vödrével, hogy jól megpakolhassa, vagy csak egy kicsit meríthessen a milliókból. Nagy viadal, kis verseny, kupácska, bemutatómeccsecske, tévés jogdíj, szponzor, jegybevétel, ajándéktárgy, helypénz a hamburgerestől... A sportoló meg csak mutassa a legjobbját. Nem baj, hogy két hét alatt nyolcadszor, meg vagy fizetve, öreg, szakadjál meg rendesen (ha aztán tényleg, térdben vagy vádliban, majd a csapatorvos megoldja).

A koronavírus viszont átgázolt ezen a bizniszcentrikus megközelítésen, legalábbis oldalba kapta a szépen kiépített érvrendszert. A földkerekség kellőképp sokkolódott először is az olasz kórházakból érkező híreken, aztán azon, mekkora károkat okoz a gazdaságnak a példátlan leállás. Mostanra pedig gyakorlatilag mindenki érzi a saját bőrén, hogy ez nem tréfadolog, például amikor a szupermarket előtt szentségel, mert otthon hagyta a maszkját.

Ezzel párhuzamosan az elitsport misztikuma is erodálódott: a vírushelyzet kezelését nem lehet zárt ajtók mögött megoldani, nem lehet aláírt szerződésekkel nyomást gyakorolni, pluszpénzekkel ellenállást leszerelni, korábbi szívességeket számon kérve machinálni.

Ha a sportoló vagy egy klub azt mondja, hogy első az egészség, és teszek a ti megaszerződésetekre, akkor most nehéz a főnöknek telefonálni vagy az ügynöknek, hogy szóljatok már ennek a félnótásnak, térjen észhez.

Nem, mert mindenki tudja, hogy a „félnótás” éppenséggel nagyon is észnél van. E rendkívüli helyzetben nincs olyan választás, ami rendkívülinek tetszene.

És épp ez vetíti előre azt is, hogy az előttünk álló években milyen új jelenségekkel kell szembenéznünk esetleg.

Vegyük azt, hogy az év végére elérhetővé válik a vakcina. Nem az orosz, hanem az, amelyik tényleg hatékony. Legalábbis a nyugati sztenderdek szerint. Lesz konfetti, éljenzés, buli hajnalig (különösen a készletét értékesítő gyógyszergyártónál).

Másnap a NOB alighanem bejelenti, hogy az olimpián csak az vehet részt, aki pöcsétes papírral igazolja, hogy beadatta magának a védőoltást. Hetek múltán elindul a lavina, egyre több sportoló közli, hogy már bocs, de én nem adatom be magamnak, oldjátok meg a vírushordozók kiszűrését.

A NOB pedig akár kézből kontrázhat, hogy sajnáljuk, extrém a helyzet, most ez van, oltottak jöhetnek, nem oltottak otthon maradnak.

Az olimpikonok meg elindulnak a nemzetközi Sportdöntőbíróság felé. Ott mi alapján döntenek? A Chartában ilyesmi nincs leírva. Ha esetleg a sportolóknak adnak igazat a CAS-nál, mit szólnak a japán rendezők?

Őrült dilemmák sorjáznak majd – már csak azért is, mert neves amerikai orvosprofesszor fejtegette nemrég élő tévéadásban, hogy a hatvanas években, meg a SARS-járvány idején akadt már olyan, a laborteszteken átmenő védőoltás, amelyről kiderült: akinek beadták a mesterségesen fejlesztett vírust használó dózist, az a vad vírussal találkozva sokkal jobban megbetegedett, mint azok, akik nem voltak ezzel a cuccal beoltva. Mondhatja-e a NOB meg bármilyen sportszervezet és végül a CAS, hogy most a mellékhatások nem érdekesek, aki élsportolni akar, az csak vakcinával teheti?

Tudom, néhányszor már átrágtuk, hogy a versenysport csúcsain csakis „mellékhatások” érik a legjobbakat, azaz jó pénzért elég lerongyolódott test marad cserébe a legtöbb profinál hosszabb távon. Ám az a saját választása, saját ügyessége, saját fegyelmezettsége, hogy mennyire tartja karban az izmokat, ízületeket, mennyire viselkedik felelősen a kisebb-nagyobb sérüléseket követő regeneráció időszakában.

A kötelező oltás más. Nem, ez messze nem ugyanaz, mintha valami egzotikus országba mennénk, és emiatt kell mondjuk sárgaláz ellen beadatni a vakcinát – az utóbbi, a többi hasonló oltással egyetemben ugyanis jól bejáratott, rég kipróbált, mellékhatásait tekintve az évek során kellően feltérképezett anyag.

A világgazdaság megmentése érdekében a különféle tesztfázisokon áthajszolt, koronavírus elleni oltásnál viszont csak reménykedni tudunk, hogy az elmúlt években felgyülemlett tapasztalat és tudás igazán jó, hatékony és az egészséget nem károsító megoldást eredményez. És nem egy olyan valamit, amiről néhány ember tudja, hogy hát vannak kockázatok, de talán nem buknak ki, különben is, a vevők már nagyon akarják, úgyhogy adjátok át (el) nekik.

Avagy élsportolóknak azt mondani, hogy ugorjatok az ismeretlenbe, különben ugrik az olimpiai szereplés vagy a profi karrier…

Tudom, egy rakat olyan arc ül a sportbiznisz döntéshozói között, aki ezt bármikor vállalja, hiszen azért kapta meg az állást, mert az anyját is eladná féláron, ha ezzel kaszálhatnak aztán.

Talán most állt elő az a helyzet, hogy a sportoló hangja lesz az erősebb. És az ember az első. Rettentő naiv elgondolás, de hátha.