Zaporizzsjai anziksz – Csinta Samu publicisztikája

Most már lassan itt az ideje ráhangolódni a női európai kosárlabdaszezon teljességére, hiszen Sopronon és az Euroligán túl is van élet, még ha egy emelettel lejjebb is. Több helyszínre is érdemes figyelnünk, négy magyar csapat is érdekelt az Európa-kupa legjobb harminckét csapata között zajló csoportküzdelmekben. Sőt, a helyszínek közül kettőn is magyarul szólna a szurkolás, ha a koronavírus nem zárja különböző buborékba a világot, és nem csupán a drukkerek fotóinak jut hely a székeken. Nyolc település, köztük Győr és Sepsiszentgyörgy azonban január harmadik hetében mindenképpen kosárfővárossá növi ki magát, ami egyszerre sportdiplomáciai siker és az újrakezdés reményének imbolygó lángocskája.

Ilyenkor jönnek elő olyan emlékek is, amelyek jelzik, hogy az ördög sosem alszik, az emberi törékenység és abszurditás pedig nem ismer határokat. A jelenlegi kupasorozat jogelődje, a korán elhunyt olasz kosarasról, Liliana Ronchettiről elnevezett második számú európai klubtorna 1993–1994-es idényének keretében '93 őszén a magyar mezőny akkor éppen negyedik számú képviselője, az MTK készült a festői Zaporizzsjába. Előzetesen a MENT Thesszalonikin gázolt át néhai Killik László csapata – főleg a Hungária körúti csarnokban, ahol 77–38-as frontális ütközésbe szaladt bele az akkoriban még nem túl acélos görög női kosárlabdázás képviselője.

A kilencvenes évek elején még nem tartozott a túlzsúfolt úti célok közé a Dnyeper-parti város – 1991 óta illik Zaporizzsjaként emlegetni –, ennek megfelelően csak heti két alkalommal üzemelő, többszöri átszállást is magába foglaló járatrendszer igénybevételével lehetett odarepülni. Nem maradt más hátra, mint a különgép. Izgalom legfeljebb a meccs előtti obligát minimum, miután az első találkozón 93–65-re győzték le a kék-fehérek a Kazacskát, de amint korábban is írtam, az ördög sosem alszik.

Szóval valahogy essünk túl az egészen, körvonalazódott az alapállás, a hétszázezres lélekszámú „kisvárosról” amúgy sem tudtunk sokkal többet, mint hogy a legendás Zaporozsec autók szülőhazája. Valaki még azt is a figyelmünkbe ajánlotta, hogy Európa leghosszabb sugárútja is ott található, mintegy 27 kilométer, hisszük, ha látjuk. Kalandra fel!

A különrepülő – egyenesen kormánygép – a keceli reptér hajnali párájában dübörgő motorokkal várt, és első nekibuzdulásra Kijevig vitt bennünket. Ott üzemanyagot és idegenvezetőt vételeztünk, az utóbbit amolyan kötelező csatolt áruként, hiába ismerte az útvonalat a magyar repülős személyzet, mint a tenyerét. E műveletek során ugyan kiszállhattunk, de csak a csomagátrakó hangárban mozgathattuk meg tagjainkat, ellenkező esetben végig kellett volna járnunk az Ukrajnába való beléptetés és kiléptetés minden útvesztőjét.

Kora délután landoltunk Zaporizzsjában, így éppen elkaphattuk a délelőtti váltás hazabumlizását. Döbbenetes látvány volt. A bármelyik pillanatban széteséssel fenyegető trolibuszokról csokrokban lógtak a hazafelé igyekvők, ahogy mondani szokás, annyira zsúfoltak voltak, hogy még a sofőr is a lépcsőről vezetett. Figyelmünket csak rövid időre vonta el saját különbuszunk nem kevésbé hangos csörömpölése, illetve egy vészjóslóan közeledő hatalmas Lenin-szobor. A híres kétszer hatsávos, nyílegyenes sugárúton haladtunk ugyanis, és az alattunk futó kilométerek fogyását elsősorban az jelezte, hogy Lenin egyre nagyobbra nőtt. Olybá tűnt, hogy a világ valahol a nagy ember talapzatánál ér véget, de mielőtt belezuhantunk volna a szobor mögött tátongó semmibe, az út jótékony, kilencvenfokos fordulót vett, és rövidesen már ott is voltunk a sportcsarnokban.

Mi tagadás, nem irigyeltük Ujvárit, Suhajdát, Serest, Bírót vagy Körmendit, hiszen elgémberedettségünk még a mérkőzés lelátóról végignézését is kétesélyessé tette, nemhogy a pályán való tevékeny részvételt. Az adott körülmények között a 75–74-es vereség egyenesen bravúrnak számított, némi túlzással érdekfeszítőbb volt a falon még mindig élénkvörösben pompázó kommunista szlogenek silabizálása, mint a játékvezetők segítségét is élvező hazaiak küzdelme az önbecsülésükért. Egyszer azonban csak vége lett, a társaságot pedig rohamtempóban terelgették a buszra a küldöttség vezetői. A helyi főnökök – és mi tagadás, néhányunk – legnagyobb elkeseredésére a magyarok nem fogadták el a meghívást, hiába pompáztak az előcsarnokban a látványos hidegtálak és a jégbe hűtött italok. A sietség hátterében az akkoriban itthon terjengő hírek álltak, amelyek szerint Ukrajnában valamiféle, az emberi táplálkozási rendszert erősen igénybe vevő járvány tombol.

A különbusz sofőrje a töksötét repülőtér kapuja előtt fékezett le. Egyetlen biztonsági fényecske sem pislákolt, a busz reflektorai viszont hatalmas lakattal bezárt kaput világítottak meg. Ember sehol, mielőtt azonban híresztelődni kezdett volna a visszautasított sportcsarnokbeli hidegtálak bosszújának elmélete, a pilóta jelezte, hogy megpróbál előkeríteni valakit. Eltűnt az éjszakában, mi meg azt igyekeztünk kideríteni, hogy tud-e valaki ilyen járművet vezetni közülünk, ha netán az úriember nem tér vissza. Néhány perc múltán azonban mélybasszus kutyaugatás közepette egyszerre csak kibontakozott a sötétből egy usankás férfi kíséretében. Az illető az övén csörömpölő hatalmas kulcscsomóból a nem is túl sokadik próbálkozásra megtalálta a rozsdás lakatba illőt, mi meg harsány búcsúzkodás közepette indultunk volna a kifutópályán felsejlő gépünk irányába.

Nem úgy van az, jelezte emberünk, csak a repülőgép személyzete mehet, a civileknek tessék csak a várón keresztül közlekedni. Bement, felkapcsolta a hodály fényeit, és immár tányérsapkába öltözve nyitott ajtót nekünk. Beszállókártya? – kérdezte. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez most vicc vagy komoly, mert viccnek tényleg durva lenne, de ugye különgép, magyaráztuk, a miénk, Vengrija satöbbi. A repülőtéri testület képviselője erre gyorsan kinyomtatott megfelelő számú biankó beszállókártyát, majd egy másik pulthoz lépve, tányérsapkát cserélve egyenként eltépte a kártyákat. Akkor mehetünk? Á nem, vámvizsgálat. Újabb pult, újabb sapka, táskákat kinyitni, felületesen ránézett, elvámolnivaló után érdeklődött, majd nagyvonalúan intett, hogy mehetünk.

Már a gépen nevetgéltünk az előbbi szürreális élménysorozaton, amikor emberünk – immár újra usankában – megjelent a gép ablakánál, és közölte a pilótákkal, hogy nem szállhatunk fel, mert Kijevben köd van. Aztán tíz perc múlva újra. Ekkor bizonyára megsajnálhatott minket az ugyancsak hazafelé igyekvő idegenvezetőnk, és rávezetőleg megkérdezte: van-e valakinél valami erős? Volt. A pilóta kinyújtotta az ablakon az üveget, amivel az usankás el, majd öt perc múlva vissza, és közölte, hogy Kijevben felszállt a köd. Ezt követően gyorsan mi is.

Ehhez képest a buborékba zárt kosarastornák a béke szigetét jelentik, igaz, arra jóval kevesebb esély kínálkozik, hogy valaha is röhögőgörccsel fenyegető emlékek legyenek belőlük. Most bőven beérnénk csapataink továbbjutásával, no meg a rendezvények vírusmentességével. Így alakul át az életünk, lesz rendkívüli a köznapiból, illetve megszokott a korábbi normákon kívül esőből. Legkevésbé talán a játék, a kosárlabdázás változott, bár manapság már szinte párás szemmel figyeljük a hazai játékosok pályára lépését. A fentiekhez hasonló kalandokat amúgy is csak akkoriban lehetett megélni. Ma már bizonyára Zaporizzsja is flottul, menetrendszerű járatokkal megközelíthető, a szolgálati komondor pedig egy másik világban ballag a szolgálatban lévő feljebbvaló mellett.