Gyepmesterek – Malonyai Péter publicisztikája

A cím félreérthető és negatív lehet – legalábbis a régiesen sintérnek hívott, s a gyerektörténetekben ellenségként ábrázolt kutyabefogók miatt, ám esetemben szó sincs rosszindulatról, előítéletről. Sőt.

Egyrészt, mert túllépve a meséken a gyepmesterek közegészségügyi feladata fontos – lásd: 41/1997. (V. 28.) FM rendelet –, másrészt, mert egészen más lesz a téma, egyelőre csak annyit árulok el, hogy a gyepmester kitételt szó szerint értem. Tehát: mesterek a gyepen.

Hogy távolabbról indítsak, sokszor eszembe jut, hogy egy-egy valamikor népszerű, jegyzett sportág miért tűnt el, legalábbis a (sport)köztudatból. Okok – létesítményhiány, nálunk 1945 után politikai megítélés – mindig fellelhetők, ám általánosítani nehéz, hiszen a világ s benne a lehetőségek folyamatosan változnak.

Esetünkben a gyeplabdára gondolok.

A sportág híve vagyok, még úgy is, hogy ki tudja, mikor láttam legutóbb meccset, egy világbajnoki televíziós közvetítéssorozatra emlékszem a közelmúltból, de nem ma volt, kétségtelen. Mindenesetre olimpiákon járva mindig szerét ejtettem, hogy megnézzek egy-két mérkőzést, nagyon élveztem.

Ennek persze volt előzménye.

A moszkvai olimpia (1980) idején televíziós szakértőnek kértek fel, a szívemhez közel álló öttusa mellett a gyeplabdát is rám osztották, összeszedtem, ami információ csak létezett, megnéztem egy-két bajnokit (tetszett), felkészültem, amennyire tudtam. Az öttusán túlestünk az első héten, s azt hittem, ezzel kész. Aztán egy délután csöngött a telefon a szerkesztőségben, hogy azonnal rohanjak a Szabadság térre, mert lesz egy összefoglaló a Zimbabwe–Ausztria női gyeplabdameccsről. A stúdióban kiderült, mi a nagy sürgés-forgás oka. Telefonáltak a pártközpontból, hogy itt a felszabadult Zimbabwe (volt Rhodézia) első olimpiai aranya, ennek politikai jelentősége van, nem maradhat ki az adásból.

Nem is maradt. Elhangzott a politikai kísérőszöveg is, miközben az aranyérmes lányok között egyetlenegy színes bőrű játékos sem volt, mint később olvastam, valamennyien brit telepesek leszármazottai. De a 4–1-es zimbabwei győzelemmel végződő találkozó összefoglalójával és az eredményhirdetéssel az MTV megfelelt a központi akaratnak. Azt pedig csak a tények kedvéért teszem hozzá, hogy a pártunk és kormányunk által támogatott miniszterelnök, Robert Mugabe később államfőként, szűkebben diktátorként – a pogromokat sem mellőzve – lépett fel az egykori fehér telepesek ellen, akik tömegesen menekültek el az országból. Erről persze a veretlenül olimpiai bajnok lányok nem tehettek – jó csapat volt.

Hazai vizekre evezve, a gyeplabda nálunk a két világháború között élte fénykorát, köszönhetően annak is, hogy akkoriban a sikereket nem feltétlenül diadalokban mérték, valósan ítélték meg a produkciót. Hiába volt akkor is a törekvés, hogy a sport szolgáljon hírverésül Magyarországnak, nem csupán az aranyak jelentették a presztízst – minden apró előrelépést megbecsültek.

Így például 1931-ben, amikor a magyar válogatott Bécsben döntetlent játszott az osztrákokkal (2:2), az utolsó tíz percben kétgólos hátrányt kiegyenlítve. A csapatban – ahogy ez akkor és még később is szokás volt – olyanok szerepeltek, akik télen jégkorongban bizonyítottak, így például Monostori Ferenc kapus, Bikár Deján, Margó György, gróf Révay József, hogy csak azokat említsem, akik elsőként eszembe jutottak. És persze a későbbiek közül a remek kapus, Losonczi György, akit láthattam védeni jégen és gyepen egyaránt.

Kilencven esztendővel ezelőtt a gyephokki (ahogy akkor hívták) természetesen amatőr sport volt. Olyannyira, hogy Bécs felé utazva a vonaton nagy riadalmat keltett a bejelentés, miszerint az osztrákok csak a szállodát fizetik, a megélhetés önköltséges. Bonyolult matematikai műveletek következtek, a játékosok azt számolgatták, hogyan jönnek ki a náluk lévő pénzből.

Pedig az érdeklődésre nem lehetett panasz, „gyephokkiszemmel nézve óriási közönség jelent meg a pályán” – írta a Nemzeti Sport, azt is megemlítve, hogy hiába a szeles idő, Ambrózy Lajos nagykövet nem csupán megjelent a meccsen, a családját is kivitte.

Nem sokkal később még nagyobb volt a felhajtás, a Svájc ellen győztes (3:2) csapatnak Horthy Miklós kormányzó is tapsolt, s ott volt a Margitszigeten az 500 néző között az osztrák követ és a svájci főkonzul, előzetesen pedig Bethlen István miniszterelnök is megígérte, hogy kimegy a meccsre. Ez a győzelem nagy siker volt, „az európai rangsorban ugyanis igen szép helyen állnak a svájciak. Legjobbak a németek, de rögtön utánuk egy csoportban jönnek a svájciak, az angolok és a franciák”. Az eredményre még úgy is felkapták a fejüket a sportág értői, hogy a svájciakat szállító bécsi autóbusz defekt miatt csak hajnalban ért Budapestre, ami nyilván a mi malmunkra hajtotta a vizet.

A németek stabilan a legjobbak voltak Európában, az 1936-os berlini olimpián csak a szinte egyeduralkodónak számító India előzte meg őket. Megjegyzendő, hogy a magyar csapat ekkor indult először és mindeddig utoljára a játékokon, 11 induló között a nyolcadik lett. A németek 8:1-re, mi 4:0-ra kaptunk ki Indiától.

Az erőviszonyok ismeretében tehát mindenképpen siker volt, hogy például 1941-ben Schweinfurtban csak 2:0-ra győzött ellenünk Németország. Ötezer néző előtt, ami azért enyhén szólva is figyelemre méltó. Ahogy az is, hogy Lifka Róbertről és Miklós Ferencről a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak a házigazdák, főként technikai felkészültségüket méltatták.

A játékosok hazaérve azt mondták, egy kis szerencsével lehetett volna döntetlen is a vége, szavaikat alátámasztja a német szövetség elnöke, aki szerint „ha ez a mérkőzés Budapesten van, akkor a német csapat első vereségét szenvedte volna el a magyaroktól”. A tisztes különbség azért is szép eredmény, mert akkoriban Németországban több gyeplabdacsapat volt, mint ahány játékos Magyarországon (körülbelül 400), s csak Schwein­furtban annyi pálya, mint nálunk az egész országban.

Érdemes megemlíteni, hogy miközben a válogatott idegenben vitézkedett, itthon bajnoki meccseket játszottak – a diákok. A schweinfurti beszámoló napján arról is hírt adott a Nemzeti Sport, hogy a Piarista Gimnázium 1:0-ra legyőzte az Árpád Gimnáziumot (góllövő: Nagy).

Itt állt meg a sportág nálunk, persze nem önszántából. A háború, 1945 után az arisztokratikus sportok közé sorolták a gyeplabdát is, nem utolsósorban azért, mert az úgynevezett úri középosztály körében volt a legnépszerűbb, a visszaemlékezések szerint a játékosoktól elvárták az érettségit és a nyelvtudást.

Csak a forradalom (1956) után jutott szóhoz ismét a sportág, annyira legalábbis, hogy létezett. Van egy Európa-bajnoki 16. helyünk (1970), s ott lehettünk volna a moszkvai olimpián is, ugyanis a bojkott miatt a világszövetség felajánlott egy helyet az indulók között. Igen ám, de a szóbeszéd szerint a szövetség elnöke visszautasította az ajánlatot, mondván, ahol ő hat évet hadifogságban töltött, ott nem játszik a magyar csapat. A szovjet hadifogságra való hivatkozás, lévén 1980, politikailag legalábbis érdekes, elnöki döntésként viszont egyszerűen butaság.

Azt, hogy hol tart ma nálunk a sportág, képtelen voltam kideríteni. A szövetség honlapjára rákattintva megtudtam, hogy „az ön kapcsolata nem privát”, magyarán biztonsági okokból maradt titok a jelen. Hosszas keresgélés után találtam egy roppant látványos, már-már lenyűgöző svájci propagandafilmet, meg azt is megtudtam, hogy Soroksáron létezik gyeplabdaélet, mint írják, pezsgő.

A múlt persze aligha tér már vissza, és nemcsak azért, mert már rég nem gyepen, hanem műfüvön kergetik a labdát – Hollandiában, Németországban, Spanyolországban és Angliában a legnépszerűbb csapatsportok között nyilvántartva.

Méltán. Mert hiába az új világ, a játékosok nem műgyepmesterek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!