Arany csapataink – ez a hat magyar válogatott nyert eddig világbajnoki címet!

NŐI KÉZILABDA (1965)

Megnyerni egyszerűbb volt, mint kijutni rá: első és máig egyetlen világbajnoki címünk (még ha nem is feledjük a nők 1949-es, budapesti nagypályás vb-címét) valójában nem a Nyugat-Németországban rendezett tornán, hanem az NDK elleni selejtezőt követő pénzfeldobáson dőlt el. A felvetés nem túlzó, a keletnémet csapat kiemelkedett az akkori mezőnyből, így amelyik válogatott túlélte az oda-visszavágós küzdelmet, szinte világbajnoknak érezhette magát. A párharc ennek megfelelően drámai véget ért: a tatai 8–6-os, majd a schwerini 6-4-es hazai győzelmet követően nem az idegenbeli gól (akkor kiestünk volna), nem a hosszabbítás, nem is a hetesdobás (pedig a kinti meccsen Elekné Rothermel Anna kettőt is hárított...), hanem a vakszerencse döntött. Török Bódog szövetségi kapitány levette a nyakában lógó keresztet és átadta a csapatkapitány Guricsné Pásztor Erzsébetnek, aki azt szorongatva választotta az írást a pénzérme feldobása előtt. A többi már sporttörténelem: a magyar együttes az „orosz rulett” után a vb-meccseit is sorra nyerte. Támadásban és védekezésben egyformán hatékonyan teljesítve, az előző két vb-n diadalmaskodó román és csehszlovák válogatottat is felülmúlva, a döntőben Jugoszláviát 5–3-ra legyőzve lett a világ legjobbja.

A világbajnokok: Elekné Rothermel Anna, Ritterné Lengyel Erzsébet, Guricsné Pásztor Erzsébet, Csenkiné Varga Zsuzsanna, Schmidtné Holub Mária, Jóna Magdolna, Markovitsné Balogh Márta, Fleckné Babos Ágnes, Ignácz Ilona, Hajekné Végh Ágnes, Takácsné Giba Márta, Romhányiné Tóth Mária, Jányáné Bognár Erzsébet, Hanus Ágnes
Szövetségi kapitány: Török Bódog

FILMHÍRADÓRÉSZLET A FINÁLÉRÓL

FÉRFI VÍZILABDA (1973)

Ugyan melyik válogatott nyerhetné a sportág első világbajnoki aranyérmét, mint az ekkor már ötszörös olimpiai és nyolcszoros Európa-bajnoki aranyérmes magyar együttes? Negyvenkilenc éve, mondjuk, éppen nem volt ennyire egyértelmű a magyar póló felsőbbrendűsége, hiszen az 1964-es tokiói olimpiai bajnoki cím óta semmit sem nyert nemzeti csapatunk. Pedig a mieinknél, ahogy Török kisasszony mondta Nyilas Misinek, akadt csikó bőven – Konrád Ferenctől Sárosi Lászlón át ifj. Szívós Istvánig és Faragó Tamásig csupa-csupa világklasszis alkotta a keretet. Hogy az olyan finomságokról ne is beszéljünk, mint az ob II-es Szegedben játszó Csapó Gábor (abban a szezonban ott járt jogi egyetemre) beválogatása, aki a Szovjetunió elleni, 5–4-re megnyert partin úgy „törölt” egy hármast, mintha az volna a világ rendje. Holott a világ akkori rendje szerint a medencében (is) az történt, amit a szovjetek óhajtottak, így a „nagy testvér”, esetleg a rendező Jugoszlávia számított a vb esélyesének. Ám a magyar válogatott élére abban az esztendőben kinevezett, játékosként három olimpiát nyerő Gyarmati Dezső (segítőjével, a szintén triplázó Kárpáti Györggyel) igencsak értett a csapatépítéshez. Ennek látható jeleként válogatottunk a csoportkörben, majd a hatos döntőben sem veszített mérkőzést (7győzelem, 1 döntetlen), így aztán hivatalosan is feljutott a (póló)világ tetejére.

A világbajnokok: Balla Balázs, Bodnár András, Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Görgényi István, Kásás Zoltán, Konrád Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, ifj. Szívós István Szövetségi kapitány: Gyarmati Dezső

1973, BELGRÁD – VILÁGBAJNOK MAGYARORSZÁG!

FÉRFI VÍZILABDA (2003)

2003-ban még nem mondta az arcunkba a néhány évvel későbbi sörreklám, hogy vízilabdában mi vagyunk a császárok – tudtuk ezt anélkül is. Épp csak a világbajnokságon csúszott le folyton a fejünkről a babérkoszorú – az 1973-as premieren aratott diadalt követő három évtizeden át csak ácsingóztunk az újabb aranyéremre. Mígnem Kemény Dénes elit alakulata egy olimpiai (2000), két Európa-bajnoki (1997, 1999) és egy világkupa-elsőség (1999) után a 2003-as barcelonai vb-n begyűjtötte a kollekciójából hiányzó, hőn áhított trófeát. A sydney-i bajnokok közül Kósz Zoltán Märcz Tamás, Székely Bulcsú és Varga I Zsolt nevét nem olvashattuk a csapatnévsorban, Gergely István, Madaras Norbert, Varga Tamás és Varga II Zsolt került a helyükre. A döcögős kezdést (iksz a horvátokkal) követően egyre magabiztosabb játékkal jutott el a társaság az elődöntőig, ahol hosszabbításban kerekedett felül a görögökön (9–8), hogy az olaszok elleni fináléban hasonlóan idegtépő végjátékot követően diadalmaskodjon 11–9-re. Érdekesség, hogy mindkét ütközetben Kiss Gergely gólja (a görögök ellen egy védhetetlen bomba, az olaszok elleni ráadásban egy higgadt büntető) döntötte el a mérkőzést. Ám hogy megszületett a magyar férfivízilabda második vb-címe, nem egy játékos, hanem az egymást szerető és egymásért a végletekig küzdő csapattagok érdeme.

A világbajnokok: Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Gergely István, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Varga II Zsolt, Vári Attila
Szövetségi kapitány: Kemény Dénes

A 2003-AS DÖNTŐ VÉGJÁTÉKA

FÉRFI VÍZILABDA (2013)

Kilenc éve már, hogy több millió magyar ember mondta átszellemülten a tévé előtt ülve egy láthatóan eksztatikus állapotban lévő honfitársával együtt, hogy „Ma nem!” A válogatott tagjaként az első aranyérmét azon a 2013-as világbajnokságon nyerő Nagy Viktor kapus bonmot-ja azóta olyan magától értetődő természetességgel épült be a mindennapi nyelvhasználatunkba, mint amilyen eleve elrendeltetéssel a 2012-ben véget érő Kemény-korszak után összeállt a drága emlékű Benedek Tibor (július 12-én lenne ötvenesztendős...) irányításával csúcsra jutó pólóválogatott. És mindegyik győztesnek megvolt a maga története. Szivós Márton oly sok utolsó pillanatos lemaradás után végre révbe ért. A Varga testvérek, akik zseniális megoldásokkal kuszálták össze az ellenfelek védelmét, a 2008-as olimpia után lám, vb-t is együtt nyertek. Vagy Madaras Norbert, aki egyedüliként maradt meg hírmondónak a 2003-as, szintén barcelonai aranycsapatból, s tudott duplázni, miként a nőknél 1994 után 2005-ben Stieber Mercédesz. Pedig nehezen indult be a henger, a csoportkörben kikaptunk Szerbiától, míg az ausztrálok ellen a döntetlenért is izzadni kellett, az egyenes kieséses szakaszban viszont már nem volt kecmec: sorrendben Kazahsztán, Görögország, Horvátország és Montenegró is fejet hajtott a jobb csapat előtt.

A világbajnokok: Bátori Bence, Bedő Krisztián, Decker Attila, Decker Ádám, Gór-Nagy Miklós, Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert, Madaras Norbert, Nagy Viktor, Szivós Márton, Varga Dániel, Varga Dénes, Vámos Márton
Szövetségi kapitány: Benedek Tibor

BARCELONA, MÁSODSZOR

NŐI VÍZILABDA (1994)

Skandalum, hogy a férfi vízilabdázók csak 1973-ban játszhattak először világbajnoki mérkőzést, de mit szóljon szegény női szakág, amely 1986-ra jutott el arra a szintre, hogy a vb programjában is helyet szorítsanak neki. A magyar együttes már azon a 36 évvel ezelőtti madridi viadalon is részt vett, és ötödikként végzett. 1991-ben, Perthben már a negyedik pozícióban zárt, három évvel később, Rómában viszont nem a fejlődési görbe szerinti harmadik, hanem a komplett szakmát meglepő első helyen ért célba. A magyar női vízilabda Gogoljaként ténykedő Tóth Gyula – elsősorban a szentesi pólókultúrára és a klub hat játékosára építve – formált szisztematikus munkával nyerő csapatot. Nem adták könnyen azt az első helyet: már a négy közé kerülés is szenzációszámba ment, hiszen egy (hatcsapatos) csoportba kerültünk a címvédő és a szakágat ekkoriban uraló hollandokkal, a vb-ezüstérmes Kanadával és az óriás léptekkel fejlődő oroszokkal is. Ehhez képest csak a hollandokon nem találtak fogást (10–8 lett oda) Stieber Mercédeszék! Ekkor még. Mert az 1994. szeptember 9-én rendezett döntőben már ez állt az eredményjelzőn: Magyarország–Hollandia 7–5!

A világbajnokok: Dancsa Katalin, Eke Andrea, Huff Zsuzsanna, Kertész Zsuzsanna, Kuna Ildikó, Rafael Irén, Rédei Katalin, Sipos Edit, Stieber Mercédesz, Szalkay Orsolya, Szremkó Krisztina, Tóth Gabriella, Tóth Noémi
Szövetségi kapitány: Tóth Gyula

NŐI VÍZILABDA (2005)

Faragó Tamásnak nagyon megy Montrealban! 1976-ban játékosként itt lett belőle olimpiai bajnok, 29 évvel később pedig szintén a kanadai városban írt sporttörtnelmet azzal, hogy a magyar vízilabdában elsőként nyert vb-t a játékoskori diadal után edzőként is. Utóbbit a női válogatottal érte el, ráadásul teljesen váratlanul. A szakág egy évvel korábban, az athéni olimpián csúnyán „beleállt”a medencébe, miután a csapat éremesélyesként csak a hatodik helyen végzett. Ehhez képest a 2005-ös világbajnokságon a Faragó-tanítványok úgy püfölték laposra a konkurenciát, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Bár akadtak biztató előjelek: a világligában úgy lett csoportelső a társaság, hogy tízből kilenc meccset megnyert. Faragó, mondjuk, változtatott is. Az ötkarikás tornán felsült csapatból hat játékost lecserélt, plusz maga mellé vette az Újpest férficsapatának akkori mesterét, Petrovics Mátyást. Az eredmény? A gyermeket váró Sós Ildikó helyett első kapussá előlépő Horváth Patrícia ihletett formában védett (a torna kapusának is megválasztották), Drávucz Rita és Pelle Anikó bombaformában játszott, az 1994 után másodszor is a csúcsra érő Stieber vezér volt a medencében, a fiatal Tomaskovics Eszter pedig a 10–7-re megnyert döntőben hármat vágott az amerikaiaknak. Azoknak az amerikaiaknak, akiket válogatottunk amúgy már a vb csoportkörében is legyőzött – hasonló „duplázásra” azóta sem volt képes egyetlen csapat sem az elmúlt tizenhét év világversenyein.

A világbajnokok: Benkő Tímea, Brávik Fruzsina, Drávucz Rita, Horváth Patrícia, Kisteleki Dóra, Pelle Anikó, Serfőző Krisztina, Stieber Mercédesz, Takács Orsolya, Tomaskovics Eszter, Tóth Andrea, Valkai Ágnes, Zantleitner Krisztina
Szövetségi kapitány: Faragó Tamás

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 9-i lapszámában jelent meg.)