Játék – határokkal – Moncz Attila publicisztikája

Légy pozitív szurkoló. Így kezdődik a többek között a Michigan Wolverines NCAA-s amerikaifutball-csapatát fenntartó University of Michigan szurkolói kódexe. Az együttes hazai átlagnézőszáma, semmiség, csaknem 110 ezres (!), előfordult, hogy sorozatban 306 mérkőzésen haladta meg a fizető nézők száma a százezret a Michigan Stadiumben. A fenti üzenet azonban még ennyi nézőnél is célba ért, célba ér, balhéról nemigen hallani, ha csak arról nem, miképp trollkodták meg a drukkerek a csapatot tisztességtelen játékosmegfigyelői munka miatt megbüntető, Jim Harbaugh vezetőedzőt eltiltó ligát, illetve a kárörvendő szurkolókat. A michigani karaván minden fékezőerő dacára szépen haladt, ott tartunk, hogy a Wolverinest két győzelem választja el attól, hogy csaknem három évtized után ismét „országos bajnok” legyen.

Mindezt csak annak kapcsán kerestem elő, hogy egy hete néhány óra leforgása alatt két olyan esetbe futottam bele, amilyenbe sportszerető ember nem feltétlenül szeretne. A Fehérvár futballcsapatánál a szurkolókkal összetűző Kovács Dániel mellett állt ki a klubja, míg a Telekom Veszprém kézilabda-együttesénél Rodrigo Corrales védelmében született egy nyílt levél a cserekapust a pályára követelő táborral szemben. A két ügy a klubok kiállásáig abszolút párhuzamosan futott egymással, attól kezdve viszont más-más ösvényen zajlik (ha egyáltalán...) a megoldáskeresés.

Fehérváron a kapus jött rá, hogy az első hibát ő követte el azzal, hogy rosszul reagált a lelátóról megfogalmazott, meccsen kívüli (az időzítés szerintem nagyon fontos!) kritikára. Mondjuk úgy, messze volt attól az eleganciától, ahogyan hajdan Pálinger Katalin replikázott a rá akkor éppen dühös győri szurkolók válogatott szidalmaira. A Győrt 2000-ben a Dunaferr mesés ajánlata kedvéért elhagyó kapus az árulótól a pénzéhes örömlányig volt minden, de amikor elkezdték kommunistázni, akkor azért csak kiszólt a lelátóra, hogy az eleje még rendben lehet, na de őt aztán végképp ne kommunistázzák. Ha a drukkerek szeretetét nem is nyerte vissza, az elismerésüket azért kivívta ezzel. De erre csak a legnagyobbak és a legjobb svádájúak képesek, Kovács ennél jóval egyszerűbb és érthetőbb megoldást választott, aztán idővel belátta, az első hibát ő követte el, bocsánatot kért, így kíváncsian várom a nézőtéri reakciókat a Vidi következő hazai mérkőzésén, egy hét múlva a Paks ellen.

Veszprémben viszont továbbra is „helyzet” van, pedig a helyszínen tapasztaltak alapján – nálam – szintén behatárolható, ki hibázott először. Az 54. percben, Frade gólja után 28–29-re alakult az eredmény (beállós ziccer volt, bravúrral lehetett volna csak hárítani), ilyen helyzetben végtelenül szerencsétlen, ha egy beinjekciózva is 30 százalék felett védő első számú kapust „Biosca! Biosca!” rigmussal minősítünk. Lehet utólag azt mondani, hogy ezt nem a két perccel később már „Rodri! Rodri!” kántálással éltetett Rodrigo Corra­lesnek, hanem a kispadnak szólt, de ha ezt rajtuk kívül mindenki (és ebbe az oldalt ülő szurkolókon keresztül az érintett és semleges sportvezetőkön át az újságírókig tényleg elég sokan beletartoznak) Corrales kritikájának értette, akkor talán nem az utóbbiakban van a hiba. Hanem az üzenet megfogalmazásában és a megfogalmazóiban. Mert itt olyan érzése lehetett a többieknek, hogy kiélezett meccsen, hat perccel a vége előtt fontosabb volt a kritika, mint a buzdítás. Pedig utóbbiban tényleg világszintű a veszprémi közönség, aligha véletlen, hogy „szakmányban” nyerte el az év szurkolótábora címet az Európai Kézilabda-szövetség különböző ankétjain.

Ezt követően közösségi médiás posztok jöttek és mentek, ahogyan a felek is, csak éppen el, csúnyán egymás mellett. Pedig korábban közösen építettek fel olyan brandet, amelyet azért egész Európában irigyeltek. A folyamat nem a politikától átitatott közelmúltban kezdődött, az ebben áhított végcélként kitűzött első Bajnokok Ligája-győzelem „szólózva” elérhetetlen, közösen lehetséges. Csak azt nehéz megjósolni, származnak-e károk és ha igen, mekkorák az ilyen viselkedésből. Huszonnégy éve követem nyomon a különböző csapatsportokat (azon belül elsősorban a labdarúgást és a kézilabdát), de olyannal még nemigen találkoztam, hogy a lelátói bírálat ne a közösségnek, hanem egy játékosnak szóljon.

Egyéni sportban nem lehet mást kritizálni, csak azt az egy szem bokszolót, birkózót, atlétát, aki a küzdőtéren van, csapatsportban sokkal komplexebbek a folyamatok. Esetünkben egy kapus produkciója például szoros összefüggésben lehet az előtte lévő védelemmel. A kapus is ember, gondolkozik is, és ha azt hallja, hogy mást követelnek a helyére, tőle szokatlan mozdulatra is ragadtathatja magát (ez is megtörtént, nem kérdés), majd az öltözőben első csalódottságában kijelentheti, hogy ő itt többet nem véd. De szerencsére a csütörtök esti, Wisla Plock elleni meccs jegyzőkönyvében ott volt a neve, amiben remélhetőleg hatása volt egy szurkolói levélnek is.

De mi van azokkal, akik nem kaptak ilyen levelet? Akik csak addig tudják a történetet, hogy itt valakit „leüvölt” a pályáról a tábor. Mi van, ha például Ludovic Fabregas országos cimborája, a barcelonai Melvyn Richardson vagy bárki más emiatt mond nemet a klubnak? (Hangsúlyozom, nem tudok róla, hogy Richardsonnal tárgyal a Veszprém, de mással biztosan kapcsolatban áll, hiszen a keret változik majd 2024–2025-re.) Ha lenne ilyen, az alighanem kimerítené a fentebb fejtegetett kár fogalmát. Nyilván baj, hogy a német bírók kapcsán előkerült a rasszizmus vádja is, ami miatt az O-szektor korrektül bocsánatot kért, de hosszú távon sokkal károsabb hatása lehet a másik pontnak. Akár brandépítési és -értékelési szempontból, akár játékospolitika terén. Emiatt gondolom azt, hogy az első hiba az volt (még egyszer leírom, utóbb olvastam, kinek szánták a kritikát, de a helyszínen ez nem jött át, az utólagos magyarázat meg már sokkal inkább a gomb és a kabát problematikája), ha azt sikerül megfelelően rendezni, naivan optimista énem azt mondatja, pozitív láncreakció indulhat el.

De tényleg, összességében hol lehet, hol kell meghúzni a határt, meddig mehet el egy szurkoló és mikortól korlátozhatja (ha egyáltalán) a viselkedését a klub? Ezen a téren nem érdemes összevetni a nyugati és a magyar szurkolói kultúrát, más volt a szocializáció folyamata, a sokkal érzelmesebb emberek szeretnek sokkal szélesebb skálán mozogni – teljes joggal. Csak a skála végpontjait érdemes közösen meghatározni, ha tényleg mindenki a klub érdekeit tartja szem előtt. Mert a klubnál a játékos, a vezető és a szurkoló sem lehet több. Belgiumban és Németországban már évtizedekkel ezelőtt felismerték, ebből probléma lehet, a Standard Liege-nél a nyolcvanas évek elején is alkalmazták a fan coachingot, amikor befolyásos játékosok és – a BBC cikke szerint – megszelídült szurkolók segítségével próbálták megtalálni a közös nevezőt. A német Bundesligában pedig egy brémai szurkoló 1981-es halálát követően úgynevezett Fanprojektek indultak el, amelyekben szociális munkások hozták közelebb egymáshoz a feleket. Más kérdés, hogy ott mutattak hajlandóságot az egyezségre, nem úgy, mint 2007 táján a Fradinál, amikor az egy asztalnál ülő felek közül csak a tábor akart békét, a magas lóról tárgyaló, azóta már elhunyt akkori ügyvezető nem.

Kétségtelen, az „én házam, az én váram” elve alapján a fenntartó/üzemeltető megmondhatja, ki milyen feltételek mellett léphet be a létesítményébe. Éppen úgy, ahogyan te, én, mindenki azt, ki és hogyan léphet be az otthonába. Ugyanakkor a profi sport értelmetlen szurkolók nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!