Szász Mihály és weimari vizslája lett az első, de itt mindenki nyert

A cikk szerzője abban a szerencsés helyzetben van, hogy résztvehetett ezen a nem mindennapi megmérettetésen. Így ezúttal, teljesen rendhagyó módon, saját tapasztalatát és élményeit is meg tudja osztani az olvasókkal egy olyan, nevezzük nyugodtan sportos tömegmegmozdulással kapcsolatban, amely több mint ezer embert, illetve közel ezer kutyát mozgósított a Városligetben.

Persze, aki rendszeresen mozog - fut vagy csak sétál, a hangsúly a mozgáson van -, és felelősnek érzi magát a házikedvence iránt, az tudta: ezen a délelőttön itt a helye. Márpedig kis hazánkban egyre többen tartanak háziállatokat, így kutyát is, amelyben Európában is a vezetők közé sorolhatjuk magunkat.

A szervezők jó reklámmal és felvezetéssel adtak hírt a versenyről, ennek és persze a szép, bár, nem igazi futóidőnek köszönhetően közel ezren neveztek. Egy csapatot a gazda és kutyája alkotta, de természetesen a családtagok és a barátok csatlakozhattak az indulóhoz. (Előre kellett leadni, kinek az ideje számít a versenyben.) Mint ahogy a kutysétáltatás is leginkább közösségi esemény, bármikor barátságok kötődhetnek, hiszen a közös érdeklődés itt már eleve adott.

A vártnál jóval nagyobb, a tavalyinál háromszor akkora létszám nehéz feladat elé állította a szervezőket a verseny előtti regisztrációval, de becsületükre legyen mondva: mindenkit megvártak és csak pár percet csúszott az eredetileg 11 órára kiírt rajt.

A mezőny a városligeti jégpálya sarkától indult, majd a Közlekedési Múzeumnál kanyarodott először, illetve a Vajdahunyad várnál másodszor.

Ami indulás előtt leginkább feltűnő volt, hogy a relatíve kis helyre, az árnyékosba zsúfolódó kuyták milyen nyugodtan várták a rajtot az egyébként meleg időben. Hiába, amelyik kutya rendszeres mozgással le tudja vezetni energiáját, annak se ideje, se kedve, hogy erejét mindenáron fitogtassa. Zavarában olykor vakkantó kutyát is alig lehetett hallani.

A rajt is mentes volt mindenfajta tömegjelenettől. Igaz, kevesen, talán ha tucatnyian gondolták úgy, hogy ők bizony a fődíjért is futnak, nem csak magéért a mozgás és a kutyatárs öröméért.

Menet közben egy szabadon száguldozó, testes németjuhász kan zavarta meg a futókat, illetve az a hölgy sem segítette a mögötte futók előrehaladását, aki két kutyával futott, ami önmagában még nem lett volna baj, ha nem szabadonfutó pórázra fogta volna kedvenceit.

Persze, hiba lenne a szerző részéről, ha ezekre a zavaró tényezőkre fogná, hogy csupán a közvetlen üldözőmezőny első felében ért célba. Bizony, se távra, se időre nem szoktam futni, csak érzésre, így rosszul beosztva az erőmet az utolsó kétszáz métert hiába tettem meg sprintben, még az sem volt elég arra, hogy lássam is a mezőny elejét. Majd jövőre, mert tartalékok maradtak...

Ennél azonban sokkal fontosabb volt és a győztesnél is nagyobb tapsot kapott az első családi beérkezés, vagy amikor kisgyerekek haladtak át a célon. Mert ennek a versenynek az igazi győztesei ők voltak. Ezen a napon, egy rendhagyó versenyben ugyanis többszáz győztest avattak.