Javakorabeli újoncok tapasztalatszerzése a pekingi paralimpián

Ez az ötödik pedig nem más, mint az egykori búvárúszó Gurisatti Gyula sportlövészete, amelyről viszonylag kevés szó esett eddig – részint azért, mert az úszósikerek elhomályosították, részint pedig, mert Peking nem hozta meg 42 éves válogatottunk számára az áttörést: az új sportága élvonalába való betörést.

Először légpisztolyban a 34 fős mezőnyben 25. lett, ezzel debütált az ötkarikás játékokon, aztán sportpisztolyban végzett 26 induló közül a 19. helyen, végül következett kedvenc versenyszáma, a szabadpisztoly, Dunaújváros első világbajnoka azonban nem tudott elég felszabadultan versenyezni, és a mezőny harmadik harmadában zárt.

Konkrétan 30 lövőből a 21. pozícióban. Kár érte. Legalábbis ezért az utóbbi számért. Mert Gurisatti remek edzéseredményeket produkált, amit nyilvánosan is „bevallott”, az egy 543 körös szuperprodukció volt, de úgy látszik, a tréningeken nem sikerült szimulálni a versenyszituációt, különös tekintettel a hangulatra.

Egy úszó esetében pedig tán nem tragédia, ha megremeg a keze, no de egy sportlövőnél…

A száraz tények: a kínai fővárosban szeptember 12-én 510 körre tellett tőle. Nem igazságos a legfontosabb versenyekkel kapcsolatban edzéseredményekkel dobálózni, ezért pusztán a játék kedvéért jegyezzük meg: 543 körrel második lett volna, legalábbis az alapversenyben.

Ott, ahol dél-koreai vetélytársa elképesztő világcsúccsal, 552-vel végzett az élen. Neki mindössze egyetlen 90 alatti sorozata volt, Gurisattinak ezzel szemben éppen ellenkezőleg: a hat szériából csupán egyszer érte el a 90-et a magyar, amikor a másodikban 91-ig jutott.

Ez volt a csúcs, a negatív rekord pedig az, hogy két 80-as is becsúszott, amiből egy is sok. Így meg, hogy stílszerűek legyünk, lőttek a délutáni nyolcas döntőbe való bekerülésnek.

De talán nem Gurisatti pályafutásának: élete első ötkarikás eseményén rutint szerzett, megízlelte a légkört, és a sportlövőknek az ő korában bőven belefér még egy olimpia.

Úgyhogy talán majd 2012-ben Londonban aratja le azokat a babérokat, amelyekre tán titkon most is vágyott a rosszemlékű balesete miatt kilenc esztendeje térd alatt mindkét lábát elveszítő sportember.

Abból a tragédiából felállt, szó szerint, míg jelenleg meggyőződésünk, hogy már nem áll, hanem halad – mégpedig sportlövőként jó irányba.

Most pedig essék szó a címben emlegetett kitétel másik tulajdonosáról, az 50 esztendős Pegán Zoltánról, aki a magyar paralimpiai csapat legidősebb versenyzője – holtversenyben a szintén fél évszázados erőemelővel, Szávai Csabával.

Gurisattihoz hasonlóan ő is újonc, a Kanadában felnőtt, hat éve hazánkban élő kerekesszékes kapitány ezért is utazott fel Pekingbe a megnyitóra a vitorlázásnak otthont adó távoli Csingtaóból, amely 500 kilométerre van a kínai fővárostól: szerette volna átélni a nagy népünnepélyt, amely nélkül elképzelhetetlen az olimpia, és amely megadja az egész viadal alaphangját.

Aztán a visszatérése után egyből elkezdődő versenyek nem az ő elképzelései szerint alakultak, mondhatni nehezen melegedett bele: a célnak a nyolc közé kerülést kitűző Pegán az 1. futamban csak 13. lett, aztán egy 15., egy 12., egy 11., egy 14., majd még egy utolsó előtti, tehát 15. helyezés következett, mígnem eljött a péntek, és eljött az ő ideje.

A nap első futamában nyolcadik, a következőben tizedik lett, és az összesítésben feljött a 14. helyre. Kár, hogy már csupán három futam maradt…

Elvileg ugyanis a vitorlás versenyek is lassan véget érnek, egészen pontosan szombaton, de ez ebben a sportágban időjárásfüggő: ha nincs szél, nincs futam.

Pegán mindenesetre hasonló hajrával még feljebb léphet, bár a nyolcadik pozíció, valljuk be, hiú ábránd. Már csak azért is, mert nem ez a mi fiúnk igazi műfaja.

Mert miközben Pekingben egyszemélyes tőkesúlyos hajóosztályban indul, challenger-kategóriában világbajnoknak mondhatja magát. Ám ez sajnos nem paralimpiai versenyszám, új hajót kellett megszoknia, ráadásul olyat, amely Magyarországon az egyetlen ilyen típusú, és amelyet jó előre el kellett küldeni Kínába, addig pedig értelemszerűen nem tudott vele gyakorolni.

Épp a felkészülés finisében… Meg nekünk ugye tengerünk sincs, és ezen tények figyelembe vételével talán érthető, hogy Pegánnak idő kellett.

Nem csak az akklimatizálódásra, hanem a hajó és a körülmények megszokására is. 2012-ben viszont már ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve vághat neki a ködös Albion körüli vizeknek. A kor ebben a sportágban sem számít olyan sokat – a rutin annál többet.