„Mindig a legjobbak mennek el”

Egy sportember halálakor – még ha nem is volt személyes kapcsolatunk vele – mindig úgy érezzük, hogy olyasvalakit vesztettünk el, akit ismertünk. Zavadszky Gábor halálakor például arra gondoltam, amikor az egyik békási betonpályán, úgynevezett „dühöngőben” egy gólom után az ő nevét kiabáltam, a többiek meg furán néztek, mert Lipcsei Péter például sokkal ismertebb és – már bocsánat, de – menőbb is volt nála. (Akkoriban, azon a pályán főleg Fradi-játékosok nevét volt szokás kiabálni egy-egy gól után…) 

Marian Cozma és Ocskay Gábor halálát már felnőttként értem meg, mint a Nemzeti Sport Online munkatársa.

A február 8-án történt Cozma-gyilkosság tehetetlen dühöt váltott ki belőlem, több okból is. A mai napig nem teljesen tisztázott brutális emberölés után az azt követő reakciók is megdöbbentőek voltak számomra. Soha ennyi kommentet nem olvastam még cikkhez (azóta ezt az U20-asok sikere, ha jól tudom, felülmúlta), de nemcsak az ilyenkor érthető düh, a megdöbbenés, vagy az R. I. P. Cozma feliratok jelentek meg, hanem ezeken kívül finoman szólva is cigányellenes indulatok még, ami tovább rontotta az egyébként sem túl jó közhangulatot az országban.

Persze nemcsak a rasszizmus olykor szavazatokban is számlálható napirenden tartása és a mindkét politikai oldal otromba megnyilvánulásai jutnak eszembe a Veszprém kézisének haláláról, hanem számos olyan gesztus, amely valóban felemelő, tiszteletre méltó volt, és közelebb hozta az egyébként sokszor egymást szidó román és magyar népet. Magyar és román zenészek adtak közös koncertet a kiváló sportember emlékére, futballmérkőzés már volt is, míg a két ország kézilabda-szövetsége, valamint a Veszprém csapata azt tervezi, hogy minden év februárjának első hetében magyar–román válogatott találkozót rendez majd.

Ocskay Gábor halálakor nem csupán az általam tisztelt sportolót sirattam, hanem azt az embert, akivel gyakran álltam kapcsolatban, hiszen az NSO-n vezetett blogot a „szapporói hős”. Az alábbi írásban a hozzá fűződő élményeim osztanám meg.

Megható pillanat volt, amikor a Magyarország–Málta labdarúgó vb-selejtező előtt az „örök A-csoportos” hokis nevét skandálták, aki az utolsó blogbejegyzésében éppen arról írt, hogy ráfér a nyugalom az országra, és remélte, a maga módján tud némi örömet szerezni az itt élő embereknek.

Írta mindezt néhány héttel Marian Cozma meggyilkolása után, és nem sokkal március 15-e előtt, amely napról az utóbbi években nem a méltóságteljes ünneplés jut az ember eszébe…

Ocskay Gábor – akarata ellenére – március 25-én reggel egy egész országot tett vigasztalhatatlanná.
Éppen egy nagyon fárasztó, utazásokkal, eltiltásokkal és vitákkal nehezített szezon után volt. Amikor meghallottam, hogy szívinfarktusban meghalt, rögtön azt gondoltam, ezek miatt történt a baj, bár tudtam, hogy akadtak problémái, ahogy Ő mondta, a „ketyegőjével”. Az egyik beszélgetésünk során Gábor úgy vélte, nagy volt a riadalom és túlzott az óvatosság a szívével kapcsolatban… Szintén megrázó visszaolvasni azt a gondolatot, amelyet a fiatal orosz hokis, Alekszej Cserepanov haláláról írt:

„Nagyon érdekes volt, amit Papp Lajos professzor mondott – aki egyébként korábban engem is kezelt –, miszerint naponta 40 ilyen hirtelen haláleset történik, de egy sportoló esetében mindenki felkapja a fejét.”

Emlékszem, az egyik cikk hozzászólásai között valaki szóvá tette, hogy az NSO-n április 1-jén semmi ilyenkor szokásos tréfás, átverős történet nem jelent meg. Valóban nem, pedig ötletek voltak korábban, de mivel éppen ezen a napon temették el Ocskayt, nem volt kedvünk aznap viccelődni… Ezt le is írtuk válaszként, mire valaki felvetette, nem lehetne-e elintézni, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz tréfa legyen? Sajnos ezt nem tudtuk teljesíteni…

Ocskay Gábor édesapja csupán egy mondatot tudott szólni a Nemzeti Sport munkatársának fia halála után: „Mindig a legjobbak mennek el...”