„Hibára kényszerítették Krisztiánt, ez nem sportszerű”

Álltam a szer mellett még a kolozsvári Európa-bajnokság előtt itthon, a budapesti Tornacsarnokban, és nyugodt voltam. Minden ment a maga útján, Krisztián nagyszerű formában volt. Úgy készültünk a versenyre, hogy a 6.2-es gyakorlatát kell megcsinálnia jól, és akkor lezárunk egy időszakot – függetlenül az eredménytől. Krisztián műtéte és rehabilitációja után az szerepelt a programunkban, hogy az Eb-ig sok, minél több versenyen indulunk, ezeken pedig Krisztián a „könnyebbik" gyakorlatával szerepel. Utána jöhet a 6.5-ös és 6.6-os produkció.

Nyugodt voltam.

Álltam a pódium mellett Kolozsváron, az Eb-n, és nem volt bennem cseppnyi félsz sem. Minden úgy ment, ahogyan tizenöt éve mindig. Egy versenyen másodpercre be van lőve minden: Krisztiánnak is megvan a maga feladata, menetrendje, és nekem is. Amikor az előtte lévő tornász bemutatja a gyakorlatát, és lejön a pódiumról, mi megyünk fel. Együtt. Mindketten tudjuk, hogy először a bal kápához állok oda, alul kitekerem a csavart, eközben ő csiszolgatja a kápát, majd beállítja. Aztán következik a jobb oldali kápa, ott ugyanez a rituálé. Én „megpacsizom" a lovat, egymásra nézünk, ő bólint, és akkor én lemegyek a pódiumról. Ilyenkor még kicsit tisztogatja a lovat, megfordul, és elmegy magnéziázni.

Az óra ekkor még nem megy.

Az akkor indul el, amikor megvan a szemkontaktus Krisztán és a zsűri között. Krisztián nem is láthatta egyébként ekkor az órát, hiszen annak háttal állt, ráadásul a nézőtéri kijelzőn még az előtte lévő orosz tornász képe jelent meg az eredménye nélkül.

Én álltam a pódium mellett, és ránéztem az ott lévő órára. Jézusom! Megijedtem, hiszen észrevettem, hogy az órát elindították. De arra gondoltam, hogy leállítják majd, ha a sportoló érdekeit nézik, mindenképpen, mert itt valami nem stimmel...

Ezekben a pillanatokban Krisztián már befelé figyel, és a szerre koncentrál. Szólnom kellett volna neki? És mi van, ha ezzel kizökkentem ott, begyorsul, majd felmegy a szerre, és elrontja a gyakorlatát?!

Nem tudom, hogy ez jó megoldás lett volna-e, de végig az járt a fejemben, hogy leállítják az órát, hiszen szabálytalanul indították el.

A gyakorlat alatt csak Krisztiánra figyeltem, az esetleges időbeli hibára nem. Piszok jó gyakorlatot csinált Krisztián! Örültünk, átöleltük egymást. Álltunk a pódium mellett, és vártuk a pontszámot. Kiírták, hogy 15.200, mínusz három tized – időtúllépés miatt... Egymásra néztünk, tanácstalanok voltunk.

Előre le kell adni, hogy egy csapat, egy versenyző nevében ki óvhat, nálunk ez Sóvágó Lajos szövetségi kapitány volt, vagyis én nem óvhattam, de odamentem a bírókhoz, hogy van egy kis probléma... Az orosz főbíró azt mondta, ő nem tehet semmiről, az órát a tévések indították el. Ekkor megérkezett a kapitány is, beadták az óvást, de én olyan ideges voltam, hogy otthagytam az egészet. Mindent és mindenkit, hiszen ekkor már nem tehettem semmit. Közben pedig elégedett voltam, mert Krisztián megcsinálta, amit elterveztünk. Ha rossz gyakorlattal nyer, biztos, hogy leszúrom, de most nem volt miért. A düh viszont folyamatosan dolgozott bennem: kitoltak a tornászommal.

Bánt, hogy nem mindenki állt ki mellettünk. Bírók és külföldi szakvezetők jöttek oda hozzám és Krisztiánhoz is, hogy nem értik, mi történt. Mindenki azt mondta, hogy ilyen nincs. A bírói értekezleten is kiderült, hogy nem az orosz főbíró, vagyis nem az arra illetékes indította el az órát. Innentől kezdve pedig szabálytalan az egész...

Hibára kényszerítették Krisztiánt, ez nem sportszerű. Innentől kezdve ez tisztességtelen játszma volt. Szabálytalan. Érvénytelen.

A két férfibírónk kiállt mellettünk, de akadtak olyanok a magyar delegációban, akik hangosan és egyértelműen Krisztiánt hibáztatták, és még az is letolást kapott, aki kiállt értünk.

Ezt nehéz tolerálni, elfogadni.

Még ott, a csarnokban akadtak, akik megszervezték, hogy Krisztián tiszteletére énekeljék el a Himnuszt, hiszen egyértelműen övé volt a legjobb gyakorlat. Aztán nem lett belőle semmi... Nem engedték – és nem a szervezők.

Végül mégis szólt neki a Himnusz, mert a hazainduláskor Gyulai Gergely versenybíró mikrofont ragadott a buszban: „Krisztián, te voltál a legjobb, neked szól a Himnusz."

Állok most a szer mellett, immár újra itthon, Budapesten, a Tornacsarnokban, és nem értek sok mindent.

Tudom, sokan tartanak nehéz és sértett embernek. Vannak ennek okai, ám feszültséget szítani nincs értelme. Mi dolgozni akarunk. Sokan vádoltak meg minket azzal, hogy csak ki akarjuk húzni három-négy évig, mert nem tudunk megújulni. Ez nem így van. Mi dolgozni akarunk, eredményeket hozni, újra sikeresek lenni.

De egyébként mi lenne, ha tényleg csak jobb híján csinálnánk ezt az egészet? Akkor is a tenyerén kellene mindenkinek hordoznia a tanítványomat! Letett ő már annyit az asztalra, hogy ez járjon neki.

Állok itt, a Tornacsarnokban a szer mellett, itt van mellettem Krisztián. Szomorúak vagyunk, de megtanultuk már: amikor megy a szekér, fenn van rajta mindenki, amikor meg nem, leugrik róla mindenki. Eddig is felálltunk minden nehézségből. Most is fel fogunk – akár bíznak bennünk, akár nem.