A nép és a mese – Malonyai Péter publicisztikája

Őszinte futball. Nehezen tudnám csak megfogalmazni, mit is jelent pontosan, de már rengetegszer hallottam – az alacsonyabb osztályú meccsekről szólva. Ott él a címke, ahol nincs profizmus, nincs pénz, nincs menedzser, kevés a duma – csak a küzdés maga. Szemtől szembe, pacekba.

Hogy létezik a minősítés, egyértelműsíti, hogy ami magas szinten zajlik, nem feltétlenül őszinte. Nem mondom, hogy hazug, de valami nem stimmel vele. Torz. Nem lengi körül a sportot ideálisan jellemző tiszta levegő. Mindez átjön, érzi is az érdeklődő kívülálló, még ha csak nehezen, vagy nem is tudja megfogalmazni.

Mert ne feledjük, a sportrajongó alapvetően született idealista. A kedvenceit népmesei hősnek látja, el nem tudja képzelni róluk, hogy nem állnák ki a három próbát. Hiszi, hogy legyőzik a sárkányt fejszámtól függetlenül, lehet akármilyen mély a tenger, felhozzák a gyűrűt a fenekéről, s persze még a legkisebb királykisasszony furfangos kérdéseire is megfelelnek. Mert ők egyszerűen tökéletesek.

Jól van ez így, higgyünk a mesékben, csak éppen a (sport)világ minden, csak nem az. Ezzel együtt a lényege roppant őszinte. A pályán, az öltözőben mindenképpen. Nagyapám mondta, amikor először vitt meccsre, hogy jegyezzem meg: játék közben mindenkiből kijön a jelleme. Megmutatkozik, milyen ember.

Azóta figyelem az ilyesmit (is), rengeteg emlékem van, s a jelen is árulkodó. Például amikor a hatvanas években a csepeli Kalmár II a fején megsérült, kórházba vitték, majd visszahozták, ő pedig beállt és gólt – fejelt. Kalmár László emblematikus alakja volt kora futballjának, másfél évtizedet húzott le 1957 és 1972 között Csepelen, 266 meccsen 92 gólt szerzett. Válogatott nem volt, de jegyzett játékosnak számított. Hogy róla emlékezem példaként, csak azért van, mert ő jutott eszembe elsőként, akkoriban ugyanis minden csapatban akadtak stabil enbéegyes jó futballisták, akikről még az ünnepelt sztárok is megemlékeztek.

Ha már itt tartunk, nekem kedvencem volt Oborzil Sándor (Satya) az MTK-ból (190 meccs, 23 gól), vele kapcsolatban mondta nekem az extraklasszis Göröcs Titi, hogy ha nem lettek volna az „oborzilok”, ő sohasem lehetett volna „a” Titi. Mert mindegyikükben volt valami, ami egyedivé tette, s bár nem értek fel a csúcsra, az ifjú tehetségnek át kellett rágnia magát rajtuk, hogy bizonyíthassa klasszisát. Hogy aztán befutva, tisztelettel emlékezzen meg róluk, mint Göröcs Oborzilról, az „oborzilokról”.

Csak látszólag nincs köze ennek az őszinteséghez, a közeg ugyanis sokat számít. Akkor tisztelettudó(bb) volt, hiányzott belőle a simli. Ügyeskedések persze akadtak, ám ezeknél hétköznapi volt a mérce, hasonlóan ahhoz, amikor a gyerek elsőre nem vallja be, hogy egyest kapott, letagadja, hogy betörte az ablakot.

De nem csupán futballban derül, derült ki az igazság. Mizsér Attiláról például sokat elárul, hogy 1985-ben úgy lett öttusa-világbajnok Melbourne-ben, hogy a futópálya sarában, ingoványában hagyta az egyik cipőjét, fél zokniban ért célba. Eszébe sem jutott, hogy föladja, ment tovább az útján – valósan és képletesen egyaránt –, tette a dolgát, mint egyébként is. Így volt nevelve, egyszerűbben: öttusázó volt. A klasszikus fajta.

Vagy a másik oldal. Az újpestiek egyik pólós bajnokcsapatában akadt olyan játékos, aki hiába tette hozzá a magáét a sikerhez, a többiek képtelenek voltak elfogadni, alig szóltak hozzá, mert olyan nagyképű volt, hogy – mint mondták – még saját magának sem köszönt. De a jelenből is akad példa. Hiába járta be a világot és lett ismert határon innen és túl László Csaba, az MTK-tól való menesztéséhez – mesélik a bennfentesek – az is hozzájárult, hogy a rábízott futballisták néhány hónapos „együttlakás” után képtelenek voltak elfogadni őt, hiányzott a közös hang.

Többnyire tehát kiderül a frankó.

Ideális esetben a sport és benne a futball akkor igazán őszinte, ha leginkább örömforrás, nem rakódik rá semmilyen önös érdek, s legfőképpen a pénz. Ebből kiindulva érthető, hogy alapvetően az alacsonyabb osztályokban talál rá az ember a vágyott tisztaságra. Ezzel együtt a játék az elitben is őszinte. Vagy inkább: árulkodó. Ezer és egy példa van rá, hogy a mi kis profijaink igyekeznek úgy tenni, mintha nagy profik lennének, lazán veszik át a labdát, húzogatni próbálnak, bokából igyekeznek passzolni, lényegében saját magukkal vannak elfoglalva, és nem azzal, ami éppen a pályán történik. Kockáztatás semmi, alibi alibi hátán, olyan magasságokban, hogy Maigret, Columbo, Derrick vagy Miss Marple (kinek ki a kedves) legyen a talpán, aki rájuk bizonyítja, hogy – hivatásuk a futball.

De ez sem csak szárazon van így. Vizes vb ide, vizes vb oda, pólómeccseken is gyakran látni, azt hiszi a játékos, hogy a jobbnál is van jobb helyzet, másként: vállalja inkább más a felelősséget. A „nem én hibáztam” mentségre sokakban ott a vágy, az önfelmentés még úgy is erőt adhat, hogy hazugság a javából. Hiszek Faragó Tamásnak, szerinte aki nem tud, nem szeret lőni, az nem lőhet gólt, vagy legalábbis kevesebbszer, mint tehetné.

A sport tehát őszinte, ha nem jön át, a háttérben, a körülményekben a hiba. Hogy futballban az alsóbb osztályban lelhetünk rá, azért is lehet, mert az, hogy második, harmadik, negyedik vonal ma már csupán megkülönböztetést jelent. Az alsóház és az NB I között nincs vagy – enyhítek – alig-alig van átjárás. Az persze gyakori, hogy az elitből „leküldenek” egy-egy játékost, hogy erősödjék, aztán majd meglátjuk, mi lesz. De ritka, mint a fehér holló, hogy valamelyik kis csapatban feltűnik egy ifjú, akit visz a nagy, s rögtön be is veti.

Találomra választottam ki 1962 nyarát, s néztem át a Népsport „Ismertetjük a kedvezményesen átigazolt labdarúgók névsorát” című cikkét. Nos, az NB I tizennégy csapata huszonnyolc olyan játékost igazolt az alsóbb osztályokból, közülük a legtöbben megállták a helyüket új csapatukban, bevett NB I-es futballisták lettek. Ilyen volt a kapus Varga László (Vasas), aztán Makray Balázs, Csömör Zsigmond (Szeged), Perecsi Tibor, Tussinger Antal (Bp. Honvéd), Ferencz Gyula, Kriskó Lajos (Salgótarján), Géczi István, Horváth László, Németh Miklós, Fenyvesi II József (Ferencváros), Stolcz János (Szombathely), Lanczkor Sándor (MTK), Jerabek Jenő (Komló), Bartalos József, Szuromi Antal (Dorog), Nagykaposi Elemér, Somodi Ferenc (Debrecen), Juhos László (Tatabánya) – hogy csak azokat említsem, akikre emlékszem, megjegyzem, a mozgásukra is.

Nekem a kapus Lanczkor Sándor esete a legjobb példa, az MTK húszévesen szerződtette a BLASZ I-es Ékszerész SC-ből, hogy egy hónappal később már beállítsák a kapuba a Dorog elleni bajnokin.

Ilyesmire mostanság nincs esély, ami, hiszik, nem hiszik, szintén része az őszinteségnek. Feketén fehéren kiderül, hogy a megszokást leszámítva, mire is valók ezek az osztályok, sejteti, hogy alig-alig akad olyan ember a profiknál, aki valóban járja a pályákat, s igyekszik kincsre lelni. Mert azt nem hiszem, hogy ne akadna jó néhány tehetséges ifjú – hadd fogalmazzak így – az őszinteség birodalmában.

Aminek szívesen alattvalója a drukker, ha az esnek és kelnek szintjén, akkor ott. Bevallom, amikor naponta elmegyek a Wekerle-telepen a Dobó Katica és a Zoltán utca között lévő sporttelep mellett, eszembe jut, milyen jó lenne, ha még lenne ott futballpálya, élne a Wekerletelepi SC, s csak át kellene sétálnom egy-egy meccsre kíváncsian. Még úgy is, hogy WSC-pályán gyakori volt a botrány, a megszokottnál sűrűbben csattant el egy-egy pofon.

Természetesen az őszinteség jegyében.