Gerincműveltség – Csinta Samu publicisztikája

Az óvatosság és talán az olvasó iránti kímélet is azt diktálná, hogy ne beszéljünk a sportújságírói szakma belügyeiről. No meg azért se, mert milyen kutya az, amelyik megugatja a saját vackát. A szakmai érdeklődés, igényesség amúgy is megszámlálhatatlan fokozatot számlál a „lefutott, beívelte, befejelte” alapviszonyulástól a női kosaras térdsérülések előfordulási sűrűsége okainak elemzéséig.

Hogy mégis, amellett elsősorban az a szűnni nem akaró érdeklődés érvel, amellyel ma is fiatalok sokasága köti a sportújságíráshoz a szép jövőhöz fűződő álmait. Ilyenkor bizonyos mértékig visszaigazolva érzi magát az ember, hogy nem egy soha ki nem nőtt gyerekes ábránd életfogytiglani rabja, aki képtelen nagy dolgok alkotására. Aki csak vándorol stadionról sportcsarnokra, sportolói életutaktól felfedezésre váró ifjú zsenijelöltekig, akire majd évek múltán rábök és azt mondja: én már akkor láttam…

Én akkor még semmi ilyet nem láttam. Csak rohantam le reggelente a tömbházlakás földszintjén sorakozó postaládához, amelynek űrtartalmát a noteszméretre összehajtogatott helyi lap befogadására méretezték, minden egyéb hívogatóan kandikált ki belőle. Márpedig oda naponta kincsek érkeztek, köztük is „legkincsebb”, a Népsport, amelynek sorsformáló jelentőségét csak nagy erőfeszítések révén sikerült tudatosítani a lapkihordóban. Egy idő után mégis a két-három napos késéssel érkező budapesti újság került a postaláda legaljára, még azon az áron is, hogy a hajtások mentére eső sorok az olvashatatlanságig sérültek. Nem beszélve a képekről, amelyeken a szereplők esetenként eredendően is inkább hasonlítottak oszlásnak induló hullára, mint élő valójukra. Persze ezt csak mostani, túlképzett állapotomban gondolom így, akkor valamennyi maga volt a csoda.

A múlt század hetvenes éveinek elejét írtuk, még Erdélyben is elő lehetett fizetni magyar lapokra. Akkor, alig tizenévesként gondosan kisimogattam a Népsportot a nagyszoba szőnyegén, nekihasaltam, és az utolsó betűig elolvastam az újságot. Amint ezt így leírom, már szinte látom a mai fiatalok elnézően gúnyos tekintetét, de vállalom: ma is érzem azt a szívdobogást, amely naponta erőt vett rajtam az olvasás élményének hatására. Olyan világba röpített, amely egyszerre volt ismerős és ismeretlen, az elérhetetlen föld, ha kölcsönözhetem a metaforát a tavaly elhunyt Oláh János költőtől. Ízlelgettem az olyan csapatneveket, mint például Celldömölki Vörös Csillag MGTSZ SK; elképzeltem a térképen kikeresett település sportpályáját, ahol az elmúlt hét végén a serdülő kettő fölényes győzelmet aratott az Ostffyasszonyfai TSZ SK ellen vívott bajnokin. Szinte egyetlen olvasásra megjegyeztem az összeállításokat, hogy a következő fordulóról szóló beszámolóban már ismerősként üdvözöljem a viszontlátott neveket. És némi aggódással vettem tudomásul, ha valaki hiányzott.

Érti ezt valaki? Hát persze hogy nem. Én sem értem, mi alapján lett akkortájt rövid időre a csapatommá a Szombathely, amikor körülöttem mindenki a Fradi vagy Dózsa, kisebb mértékben a Honvéd és Vasas kedvéért állította az óráját a rádiós körkapcsolások kezdetéhez. Röhögtek rajtam rendesen a haverok, sérülékeny tinédzserlelkem nem is tolerálta túl sokáig, úgyhogy rövidesen beálltam én is a másik zöld-fehér sorba. Ha a helyzet netán újra változik, szólok.

Aztán fokozatosan szűkültek a lehetőségek, proletár internacionalizmus ide vagy oda, egy idő után már nem lehetett előfizetni a Népsportra, csak a híre jött, hogy a tengerparton vagy Bukarestben láttak egy-egy példányt. Legfeljebb a Neues Deutschlandot kaptam meg időnként pult alól az ismerős lapárustól, abból tanultam meg, hogy a konterangriff annyit tesz, mint ellentámadás. Maradtak a közvetítések, a kétévenként esedékes magyarországi nyaralások, a dőzs, amely az újságosstandnál fogadott, és az olyan költői képek, miszerint még nem húzták el a levesnótát. Félreértések tisztázása érdekében: nem néprajzi adatközlőtől hallottam, hanem a Blahán székelő lapárustól, amikor délelőtt tizenegy tájékán már Esti Hírlapot kértem tőle.

A szocialista tábor összeomlása után ezzel a batyuval érkeztem meg a magyar sportújságírásba. A szakma gyakorlatilag azonnal és a magam számára is meglepően érdeklődő barátságossággal ölelt magához, de hát világéletemben a szerencse fiának tartottam magam. A fejem tele volt számokkal és nevekkel, amelyeknek csak elenyésző részéhez tudtam arcot is mellékelni. És nem a hajdani népsportos fotók minősége miatt, hanem mert korábban csak a legnagyobbakat láthattam, hiába időzítettem minden szabadságos napomat – igen, a nászutamat is… – a nagy világversenyekre, és ástam be magam valamelyik határ menti városban élő ismerős tévékészüléke elé. A hajdani serdülő kettősök viszont időközben felnőttekké váltak, közülük sokan már az élvonalat jelentették. Én meg hirtelen azon csodabogarak között találtam magam, akik ismerték a mezőny jelentős részének „családfáját”. Csak az arcokat kellett összeraknom a nevekkel, csak a szálakat kellett összebogoznom, és máris ott találtam magam a sportújságírás csodájának kellős közepén.

Fiatalabb kolléga társaságában volt alkalmam nemrég újra megélni egy világverseny varázslatát. Vibrálásában, lelkesedésében saját hajdani önmagamat láttam viszont. Azt a hitet, amellyel gyakorlatilag sokan az életünket tettük fel egy gyerekes álom felnőttes változatának megvalósítására. A világ azonban más lett. Ma már gyakorlatilag nem fordulhat elő, hogy az ország esetenként egyetlen kiküldöttjeként jelenítsük meg pengeélesre fent szakmai igényességgel a világ távoli sarkában születő magyar sportsikereket. Ma már valamennyi eseményről azonnal értesül a hírfogyasztó, ehhez kellene hozzátenni azokat a pluszokat, amelyektől közelebb jön, emberibbé lesz a diadal és a hordozója. Ilyen körülmények között kap csak igazán fontosságot az úgynevezett gerincműveltség, tudják, az a fajta tájékozottság, amelyet egy könyvespolcon felsorakoztatott könyvek gerincén szereplő adatok (cím, szerző) tanulmányozása során szerezhet az ember. Nyilván azzal a szándékkal, hogy majd egyszer ezt is el kell olvasni. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Persze ez is megváltozott. Az instant források, tájékozódási felületek hírlavinája révén ma már tényleg csak szándék kérdése megismerni a Real Madrid ifjúsági csapatában bimbózó tehetségeket. Most a Celldömölkkel a nehezebb, az ottani helyzet feltérképezése aránytalanul nagy erőfeszítéseket igényelne, talán az erre irányuló igényt is kilúgozta a magyar futball hányattatása, a globalizálódó világ, az esetenként igen rosszul használt értékelvűség. Kívülről fújjuk az NBA-s csapatok összeállítását, de legfeljebb véletlenül értesülünk a szomszédban dörömbölő magyar potenciálról. A salgótarjáni, majd somoskői ugrógála már csak emlékezet, holott a zürichi főpályaudvaron nagy szenzációt keltő súlylökőparádé egy igen izmos magyar versenysorozat utánérzése. Usain Bolt utolsó londoni sajtótájékoztatóját hallgatva jutott eszembe, hogy a Javier Sotomayor itthoni fellépései során tapasztalt közvetlenség milyen remek előtanulmányt, önbizalom-erősítő tréninget jelentett a későbbi újságírói kihívásokhoz. Elég volt némi hozzávetőleges spanyolnyelv-tudás, és már kezdődhetett is a beszélgetés.

Csak a pontosítás kedvéért: ez itt most nem a múlt önsajnáló, könnyes felidézése. Ez itt egy jó irányt sejtető, de kusza növényzettel benőtt, járhatatlannak tetsző ösvény. Néha arra gondolok, milyen szívesen nekivágnék egy-egy ifjú kollégával.

Hogy mégis, amellett elsősorban az a szűnni nem akaró érdeklődés érvel, amellyel ma is fiatalok sokasága köti a sportújságíráshoz a szép jövőhöz fűződő álmait. Ilyenkor bizonyos mértékig visszaigazolva érzi magát az ember, hogy nem egy soha ki nem nőtt gyerekes ábránd életfogytiglani rabja, aki képtelen nagy dolgok alkotására. Aki csak vándorol stadionról sportcsarnokra, sportolói életutaktól felfedezésre váró ifjú zsenijelöltekig, akire majd évek múltán rábök és azt mondja: én már akkor láttam…

Én akkor még semmi ilyet nem láttam. Csak rohantam le reggelente a tömbházlakás földszintjén sorakozó postaládához, amelynek űrtartalmát a noteszméretre összehajtogatott helyi lap befogadására méretezték, minden egyéb hívogatóan kandikált ki belőle. Márpedig oda naponta kincsek érkeztek, köztük is „legkincsebb”, a Népsport, amelynek sorsformáló jelentőségét csak nagy erőfeszítések révén sikerült tudatosítani a lapkihordóban. Egy idő után mégis a két-három napos késéssel érkező budapesti újság került a postaláda legaljára, még azon az áron is, hogy a hajtások mentére eső sorok az olvashatatlanságig sérültek. Nem beszélve a képekről, amelyeken a szereplők esetenként eredendően is inkább hasonlítottak oszlásnak induló hullára, mint élő valójukra. Persze ezt csak mostani, túlképzett állapotomban gondolom így, akkor valamennyi maga volt a csoda.

A múlt század hetvenes éveinek elejét írtuk, még Erdélyben is elő lehetett fizetni magyar lapokra. Akkor, alig tizenévesként gondosan kisimogattam a Népsportot a nagyszoba szőnyegén, nekihasaltam, és az utolsó betűig elolvastam az újságot. Amint ezt így leírom, már szinte látom a mai fiatalok elnézően gúnyos tekintetét, de vállalom: ma is érzem azt a szívdobogást, amely naponta erőt vett rajtam az olvasás élményének hatására. Olyan világba röpített, amely egyszerre volt ismerős és ismeretlen, az elérhetetlen föld, ha kölcsönözhetem a metaforát a tavaly elhunyt Oláh János költőtől. Ízlelgettem az olyan csapatneveket, mint például Celldömölki Vörös Csillag MGTSZ SK; elképzeltem a térképen kikeresett település sportpályáját, ahol az elmúlt hét végén a serdülő kettő fölényes győzelmet aratott az Ostffyasszonyfai TSZ SK ellen vívott bajnokin. Szinte egyetlen olvasásra megjegyeztem az összeállításokat, hogy a következő fordulóról szóló beszámolóban már ismerősként üdvözöljem a viszontlátott neveket. És némi aggódással vettem tudomásul, ha valaki hiányzott.

Érti ezt valaki? Hát persze hogy nem. Én sem értem, mi alapján lett akkortájt rövid időre a csapatommá a Szombathely, amikor körülöttem mindenki a Fradi vagy Dózsa, kisebb mértékben a Honvéd és Vasas kedvéért állította az óráját a rádiós körkapcsolások kezdetéhez. Röhögtek rajtam rendesen a haverok, sérülékeny tinédzserlelkem nem is tolerálta túl sokáig, úgyhogy rövidesen beálltam én is a másik zöld-fehér sorba. Ha a helyzet netán újra változik, szólok.

Aztán fokozatosan szűkültek a lehetőségek, proletár internacionalizmus ide vagy oda, egy idő után már nem lehetett előfizetni a Népsportra, csak a híre jött, hogy a tengerparton vagy Bukarestben láttak egy-egy példányt. Legfeljebb a Neues Deutschlandot kaptam meg időnként pult alól az ismerős lapárustól, abból tanultam meg, hogy a konterangriff annyit tesz, mint ellentámadás. Maradtak a közvetítések, a kétévenként esedékes magyarországi nyaralások, a dőzs, amely az újságosstandnál fogadott, és az olyan költői képek, miszerint még nem húzták el a levesnótát. Félreértések tisztázása érdekében: nem néprajzi adatközlőtől hallottam, hanem a Blahán székelő lapárustól, amikor délelőtt tizenegy tájékán már Esti Hírlapot kértem tőle.

A szocialista tábor összeomlása után ezzel a batyuval érkeztem meg a magyar sportújságírásba. A szakma gyakorlatilag azonnal és a magam számára is meglepően érdeklődő barátságossággal ölelt magához, de hát világéletemben a szerencse fiának tartottam magam. A fejem tele volt számokkal és nevekkel, amelyeknek csak elenyésző részéhez tudtam arcot is mellékelni. És nem a hajdani népsportos fotók minősége miatt, hanem mert korábban csak a legnagyobbakat láthattam, hiába időzítettem minden szabadságos napomat – igen, a nászutamat is… – a nagy világversenyekre, és ástam be magam valamelyik határ menti városban élő ismerős tévékészüléke elé. A hajdani serdülő kettősök viszont időközben felnőttekké váltak, közülük sokan már az élvonalat jelentették. Én meg hirtelen azon csodabogarak között találtam magam, akik ismerték a mezőny jelentős részének „családfáját”. Csak az arcokat kellett összeraknom a nevekkel, csak a szálakat kellett összebogoznom, és máris ott találtam magam a sportújságírás csodájának kellős közepén.

Fiatalabb kolléga társaságában volt alkalmam nemrég újra megélni egy világverseny varázslatát. Vibrálásában, lelkesedésében saját hajdani önmagamat láttam viszont. Azt a hitet, amellyel gyakorlatilag sokan az életünket tettük fel egy gyerekes álom felnőttes változatának megvalósítására. A világ azonban más lett. Ma már gyakorlatilag nem fordulhat elő, hogy az ország esetenként egyetlen kiküldöttjeként jelenítsük meg pengeélesre fent szakmai igényességgel a világ távoli sarkában születő magyar sportsikereket. Ma már valamennyi eseményről azonnal értesül a hírfogyasztó, ehhez kellene hozzátenni azokat a pluszokat, amelyektől közelebb jön, emberibbé lesz a diadal és a hordozója. Ilyen körülmények között kap csak igazán fontosságot az úgynevezett gerincműveltség, tudják, az a fajta tájékozottság, amelyet egy könyvespolcon felsorakoztatott könyvek gerincén szereplő adatok (cím, szerző) tanulmányozása során szerezhet az ember. Nyilván azzal a szándékkal, hogy majd egyszer ezt is el kell olvasni. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Persze ez is megváltozott. Az instant források, tájékozódási felületek hírlavinája révén ma már tényleg csak szándék kérdése megismerni a Real Madrid ifjúsági csapatában bimbózó tehetségeket. Most a Celldömölkkel a nehezebb, az ottani helyzet feltérképezése aránytalanul nagy erőfeszítéseket igényelne, talán az erre irányuló igényt is kilúgozta a magyar futball hányattatása, a globalizálódó világ, az esetenként igen rosszul használt értékelvűség. Kívülről fújjuk az NBA-s csapatok összeállítását, de legfeljebb véletlenül értesülünk a szomszédban dörömbölő magyar potenciálról. A salgótarjáni, majd somoskői ugrógála már csak emlékezet, holott a zürichi főpályaudvaron nagy szenzációt keltő súlylökőparádé egy igen izmos magyar versenysorozat utánérzése. Usain Bolt utolsó londoni sajtótájékoztatóját hallgatva jutott eszembe, hogy a Javier Sotomayor itthoni fellépései során tapasztalt közvetlenség milyen remek előtanulmányt, önbizalom-erősítő tréninget jelentett a későbbi újságírói kihívásokhoz. Elég volt némi hozzávetőleges spanyolnyelv-tudás, és már kezdődhetett is a beszélgetés.

Csak a pontosítás kedvéért: ez itt most nem a múlt önsajnáló, könnyes felidézése. Ez itt egy jó irányt sejtető, de kusza növényzettel benőtt, járhatatlannak tetsző ösvény. Néha arra gondolok, milyen szívesen nekivágnék egy-egy ifjú kollégával.