Sose halnak meg – Deák Zsigmond publicisztikája

Ötvenéves korában egy isztambuli kórházban elhunyt Naim Süleymanoglu, a törökök háromszoros olimpiai bajnok súlyemelője.

Életének 96. évében meghalt Pancho Segura volt világelső teniszező, Jimmy Connors felfedezője.
Negyvenkilenc éves korában, súlyos betegség következtében elhunyt Jana Novotná, a csehek wimbledoni bajnok teniszezője.

Néhány napon belül e három egykori klasszis sportoló közelmúltbeli gyászhíre járta be a világsajtót. Elsőre nincs közöttük összefüggés azon kívül, hogy ketten egy sportágat űztek. Másodikra viszont… Tegyük a szívünkre a kezünket: kiben nem vetődött fel Süleymanoglu súlyos májcirrózisa kapcsán a dopping utóhatásának gondolata? Novotná is fájóan korán, ötvenen még innen ment el, s bár lehet, hogy rákbetegsége – amelyről csak legszűkebb családi és baráti körének beszélt – teljesen más eredetű, régóta tudjuk-sejtjük, hogy a világ egyik legprofibb sportjának embert próbáló taposómalma sem mentes a tiltott teljesítményfokozóktól.

Lehet, hogy ezekkel a mondatokkal már kegyeletet sértettünk? Két ártatlan bálványt hírbe hoztunk? Messze nem ez a szándékunk, csupán azon morfondírozunk, ha manapság egy (volt) élsportolónak rövid élet adatik, s nem balesetben hal meg, azonnal ráütjük a stigmát, hogy biztos a dopping… Vagy nem. József Attilától tudjuk, hogy a mosónők korán halnak, de ezzel a foglalkozással kapcsolatban senki sem gondol a „bogyókra”, sokkal inkább a nehéz életkörülményekre. A fogorvosoknak általában jobban megy a soruk, viszont elterjedt, hogy az amalgámtömés higanytartalma miatt nagy (élet)veszélynek vannak kitéve. Erre mit mutatott ki egy amerikai kutatás? Az ottani fogorvosok átlagéletkora majdnem tíz évvel magasabb, mint a teljes népességé.

Arról is olvashattunk, hogy a balkezeseknek az őket érő alig észrevehető, de állandó stressz miatt – a világ és a használati tárgyak zöme alapvetően a többségben lévő jobbkezesekre szabott – kilenc esztendővel kevesebb földi lét adatik. Jómagam „seteként” meg is ijedtem, ám mivel elég hamar rájöttem, keveset tehetek ebben az ügyben (ha igaz az állítás, ha nem), inkább nem emésztem magam emiatt. S szerintem akkor sem az elszalasztott évekre gondolok majd, ha eljön az utolsó órám. Bár ha mondjuk 102 évig élnék, miközben 111-ig is húzhatnám, akkor megdönteném az országos csúcsot…

Hiába, a rekordokért, a címekért sok mindenre képes az ember, persze kérdés, mennyire kell félnie egy sportolónak attól, hogy ha olyan szerekhez nyúl, amelyekhez nem szabad, akkor jó eséllyel rövid életű lesz. Nos, a potenciális érintettek igen bátrak: néhány évvel ezelőtt amerikai egyetemi sportolók között végeztek egy felmérést, s kiderült, hogy a többségük néhány évet simán adna az életéből, ha ezért cserébe bizonyosan olimpiai aranyérmet nyerne. Ezek után tényleg csak mi vagyunk a gonoszok, ha egy versenyző korai elhunytakor nem csupán a balsorsra gondolunk? Az egyik adekvát példa Florence Griffith-Joyner amerikai vágtázónő, aki hirtelen megtáltosodva férfias eredményeket ért el, olimpiai és vb-diadalokat aratott 1987-1988 folyamán, váratlanul, sikerei csúcsán visszavonult, majd hasonlóan váratlanul, 38 évesen elhunyt, hivatalosan vele született szívrendellenesség miatt. Sosem bukott le, nincs bizonyíték, na de mégis.

Ha jól emlékszem, éppen az ő 1998-as halála után és kapcsán, fiatal újságíróként készítettem egy összeállítást, amelyben több már visszavonult, de anno doppingérzékeny szakágban versenyző hazai (nehéz)atlétát kérdeztem, nem tart-e a rövid élettől, egészségügyi károsodásoktól, potenciazavartól. Utóbbi felvetésre egyikük nevetve közölte: „Ne viccelj, jobban működik a cerka, mint valaha!” Hogy most hogy működik, azt nem tudom, de azóta is él és virul az érintett, ami persze nem azt jelenti, hogy sohasem szedett be semmit. S ha lebukás híján az életkort nézzük, akkor enyhén szólva is igazságtalan lenne azt állítani, hogy mondjuk ő vagy az olimpiai bajnok gerelyhajító, a 71 éves Németh Miklós biztosan ártatlan, a korán elhunyt, volt világcsúcstartó Paragi Ferenc vagy a diszkoszvető Szegletes Ferenc viszont bűnös. Ugyanezt a gonosz játékot a szintén doppingérzékeny súlyemelésnél is eljátszhatjuk két volt klasszis, két ötkarikás aranyérmes magyar legenda között: Földi Imrével (meghalt 78 évesen) minden rendben, Baczakó Péterrel (meghalt 56 évesen) viszont már nem?

Mivel még sosem végeztek olyan kutatást, amelynek alanya egyik oldalról több ezer doppingoló élsportoló, másik oldalról több ezer tisztán versenyző, s néhány évtized elteltével szignifikáns eltérés mutatkozik az évek számában utóbbiak javára, így legfeljebb csak sejthetünk, sejtethetünk. Klasszikus doppinghalált úgyis csak a hatvanas években láthattunk, amikor felelőtlen és kipróbálatlan módon egyszerűen kikapcsolták a test „jelzőrendszerét”, feljebb tolva a fájdalom- és fáradtságküszöböt. Emiatt zuhant ki a nyeregből az 1960-as római olimpia kerékpáros csapatversenye során a dán Knud Enemark Jensen, s bár halálát az esés miatti koponyatörésre vezették vissza, kiderült, a beszedett ephedrin nevű amfetaminszármazék okozta a vesztét. Ezt a szomorú történetet sokan ismerik, azokat a hasonlókat már kevesebben, amelyek az egykori Német Demokratikus Köztársaságban estek meg, nem verseny, hanem edzés, felkészülés közben. Egy helyi kutató, Giselher Spitzer évente harmincra tette a doppingra visszavezethető halálozásokat, amelyeket „természetesen” eltussoltak az NDK-beli hatóságok. Számos fiatal úszó dőlt be holtan a medencébe, mint anno Jensen a nyeregből… Az egyéb testi-lelki károsodásokról, későbbi hormonzavarról, krónikus betegségekről, toxikus máj-, vese-, epebajról nem is beszélve.

Mégis mit tehettek volna az érintettek? Gyerekfejjel visszautasítják az edző, az orvos által átnyújtott pirulát? Jómagam annak idején, a nyolcvanas évek elején kezdtem birkózni, s amikor eljött az idő, a csapatorvosunk szőlőcukor ampullával és a fogyasztás miatt eltávozó ásványi anyagok pótlására sótablettával kínált. Természetesen elfogadtam és beszedtem a többiekkel együtt, szó sem volt bevizsgálásról, összetétel-elemzésről. Bíztunk a szakemberben, bíztunk a mestereinkben, és jól tettük. Egyelőre – lekopogom – élek és virulok, s egykori sporttársaimról sem hallottam semmi tragikusat, mármint olyasmit, amit a doppingra lehetne visszavezetni. Lehet, hogy csupán szerencsénk volt? Szeretném azt gondolni, hogy nem, az edzőimbe vetett hitem azóta sem enyészett el.

Süleymanogluék halálhíre lesújtó, s az automatikus részvéten, szomorúságon kívül tanulságokat hordoz magában. Számomra többek között azt, hogy tessék, megvan a kockázat ára: ha szedtek olyasmit, amit nem szabadott volna, akkor most itt az eredménye. Egyébként viszont kissé naiv megközelítéssel úgy vagyok vele: a „Minidaru” önmagában a tiltott szerekkel nem lett volna sportága legendája, háromszoros olimpiai, hétszeres világ- s háromszoros Európa-bajnoka. Sportolói kvalitásai elvitathatatlanok, az is tény, hogy sosem bukott le. A nyolcvanas-kilencvenes évek súlyemelése nem a tiszta versenyzésről szólt, az apoteózisnak, az istenítésnek nincs itt a helye, de az elvtelen kritikának, a rosszhiszeműségnek se. Emléke örök, vagy fogalmazhatunk úgy is, sose hal meg.

Az 1921. június 20-án az ecuadori Guayaquilben született, és most 96 esztendősen távozott Pancho Segura szintén sportága legendája volt, s vele kapcsolatban még csak kombinálnunk sem kell, nyugodtan hihetünk neki: „A tenisz a legdemokratikusabb sport, csak ütő és szív kell hozzá!” Ez az ő idejében bizony még igaz is volt.

Életének 96. évében meghalt Pancho Segura volt világelső teniszező, Jimmy Connors felfedezője.
Negyvenkilenc éves korában, súlyos betegség következtében elhunyt Jana Novotná, a csehek wimbledoni bajnok teniszezője.

Néhány napon belül e három egykori klasszis sportoló közelmúltbeli gyászhíre járta be a világsajtót. Elsőre nincs közöttük összefüggés azon kívül, hogy ketten egy sportágat űztek. Másodikra viszont… Tegyük a szívünkre a kezünket: kiben nem vetődött fel Süleymanoglu súlyos májcirrózisa kapcsán a dopping utóhatásának gondolata? Novotná is fájóan korán, ötvenen még innen ment el, s bár lehet, hogy rákbetegsége – amelyről csak legszűkebb családi és baráti körének beszélt – teljesen más eredetű, régóta tudjuk-sejtjük, hogy a világ egyik legprofibb sportjának embert próbáló taposómalma sem mentes a tiltott teljesítményfokozóktól.

Lehet, hogy ezekkel a mondatokkal már kegyeletet sértettünk? Két ártatlan bálványt hírbe hoztunk? Messze nem ez a szándékunk, csupán azon morfondírozunk, ha manapság egy (volt) élsportolónak rövid élet adatik, s nem balesetben hal meg, azonnal ráütjük a stigmát, hogy biztos a dopping… Vagy nem. József Attilától tudjuk, hogy a mosónők korán halnak, de ezzel a foglalkozással kapcsolatban senki sem gondol a „bogyókra”, sokkal inkább a nehéz életkörülményekre. A fogorvosoknak általában jobban megy a soruk, viszont elterjedt, hogy az amalgámtömés higanytartalma miatt nagy (élet)veszélynek vannak kitéve. Erre mit mutatott ki egy amerikai kutatás? Az ottani fogorvosok átlagéletkora majdnem tíz évvel magasabb, mint a teljes népességé.

Arról is olvashattunk, hogy a balkezeseknek az őket érő alig észrevehető, de állandó stressz miatt – a világ és a használati tárgyak zöme alapvetően a többségben lévő jobbkezesekre szabott – kilenc esztendővel kevesebb földi lét adatik. Jómagam „seteként” meg is ijedtem, ám mivel elég hamar rájöttem, keveset tehetek ebben az ügyben (ha igaz az állítás, ha nem), inkább nem emésztem magam emiatt. S szerintem akkor sem az elszalasztott évekre gondolok majd, ha eljön az utolsó órám. Bár ha mondjuk 102 évig élnék, miközben 111-ig is húzhatnám, akkor megdönteném az országos csúcsot…

Hiába, a rekordokért, a címekért sok mindenre képes az ember, persze kérdés, mennyire kell félnie egy sportolónak attól, hogy ha olyan szerekhez nyúl, amelyekhez nem szabad, akkor jó eséllyel rövid életű lesz. Nos, a potenciális érintettek igen bátrak: néhány évvel ezelőtt amerikai egyetemi sportolók között végeztek egy felmérést, s kiderült, hogy a többségük néhány évet simán adna az életéből, ha ezért cserébe bizonyosan olimpiai aranyérmet nyerne. Ezek után tényleg csak mi vagyunk a gonoszok, ha egy versenyző korai elhunytakor nem csupán a balsorsra gondolunk? Az egyik adekvát példa Florence Griffith-Joyner amerikai vágtázónő, aki hirtelen megtáltosodva férfias eredményeket ért el, olimpiai és vb-diadalokat aratott 1987-1988 folyamán, váratlanul, sikerei csúcsán visszavonult, majd hasonlóan váratlanul, 38 évesen elhunyt, hivatalosan vele született szívrendellenesség miatt. Sosem bukott le, nincs bizonyíték, na de mégis.

Ha jól emlékszem, éppen az ő 1998-as halála után és kapcsán, fiatal újságíróként készítettem egy összeállítást, amelyben több már visszavonult, de anno doppingérzékeny szakágban versenyző hazai (nehéz)atlétát kérdeztem, nem tart-e a rövid élettől, egészségügyi károsodásoktól, potenciazavartól. Utóbbi felvetésre egyikük nevetve közölte: „Ne viccelj, jobban működik a cerka, mint valaha!” Hogy most hogy működik, azt nem tudom, de azóta is él és virul az érintett, ami persze nem azt jelenti, hogy sohasem szedett be semmit. S ha lebukás híján az életkort nézzük, akkor enyhén szólva is igazságtalan lenne azt állítani, hogy mondjuk ő vagy az olimpiai bajnok gerelyhajító, a 71 éves Németh Miklós biztosan ártatlan, a korán elhunyt, volt világcsúcstartó Paragi Ferenc vagy a diszkoszvető Szegletes Ferenc viszont bűnös. Ugyanezt a gonosz játékot a szintén doppingérzékeny súlyemelésnél is eljátszhatjuk két volt klasszis, két ötkarikás aranyérmes magyar legenda között: Földi Imrével (meghalt 78 évesen) minden rendben, Baczakó Péterrel (meghalt 56 évesen) viszont már nem?

Mivel még sosem végeztek olyan kutatást, amelynek alanya egyik oldalról több ezer doppingoló élsportoló, másik oldalról több ezer tisztán versenyző, s néhány évtized elteltével szignifikáns eltérés mutatkozik az évek számában utóbbiak javára, így legfeljebb csak sejthetünk, sejtethetünk. Klasszikus doppinghalált úgyis csak a hatvanas években láthattunk, amikor felelőtlen és kipróbálatlan módon egyszerűen kikapcsolták a test „jelzőrendszerét”, feljebb tolva a fájdalom- és fáradtságküszöböt. Emiatt zuhant ki a nyeregből az 1960-as római olimpia kerékpáros csapatversenye során a dán Knud Enemark Jensen, s bár halálát az esés miatti koponyatörésre vezették vissza, kiderült, a beszedett ephedrin nevű amfetaminszármazék okozta a vesztét. Ezt a szomorú történetet sokan ismerik, azokat a hasonlókat már kevesebben, amelyek az egykori Német Demokratikus Köztársaságban estek meg, nem verseny, hanem edzés, felkészülés közben. Egy helyi kutató, Giselher Spitzer évente harmincra tette a doppingra visszavezethető halálozásokat, amelyeket „természetesen” eltussoltak az NDK-beli hatóságok. Számos fiatal úszó dőlt be holtan a medencébe, mint anno Jensen a nyeregből… Az egyéb testi-lelki károsodásokról, későbbi hormonzavarról, krónikus betegségekről, toxikus máj-, vese-, epebajról nem is beszélve.

Mégis mit tehettek volna az érintettek? Gyerekfejjel visszautasítják az edző, az orvos által átnyújtott pirulát? Jómagam annak idején, a nyolcvanas évek elején kezdtem birkózni, s amikor eljött az idő, a csapatorvosunk szőlőcukor ampullával és a fogyasztás miatt eltávozó ásványi anyagok pótlására sótablettával kínált. Természetesen elfogadtam és beszedtem a többiekkel együtt, szó sem volt bevizsgálásról, összetétel-elemzésről. Bíztunk a szakemberben, bíztunk a mestereinkben, és jól tettük. Egyelőre – lekopogom – élek és virulok, s egykori sporttársaimról sem hallottam semmi tragikusat, mármint olyasmit, amit a doppingra lehetne visszavezetni. Lehet, hogy csupán szerencsénk volt? Szeretném azt gondolni, hogy nem, az edzőimbe vetett hitem azóta sem enyészett el.

Süleymanogluék halálhíre lesújtó, s az automatikus részvéten, szomorúságon kívül tanulságokat hordoz magában. Számomra többek között azt, hogy tessék, megvan a kockázat ára: ha szedtek olyasmit, amit nem szabadott volna, akkor most itt az eredménye. Egyébként viszont kissé naiv megközelítéssel úgy vagyok vele: a „Minidaru” önmagában a tiltott szerekkel nem lett volna sportága legendája, háromszoros olimpiai, hétszeres világ- s háromszoros Európa-bajnoka. Sportolói kvalitásai elvitathatatlanok, az is tény, hogy sosem bukott le. A nyolcvanas-kilencvenes évek súlyemelése nem a tiszta versenyzésről szólt, az apoteózisnak, az istenítésnek nincs itt a helye, de az elvtelen kritikának, a rosszhiszeműségnek se. Emléke örök, vagy fogalmazhatunk úgy is, sose hal meg.

Az 1921. június 20-án az ecuadori Guayaquilben született, és most 96 esztendősen távozott Pancho Segura szintén sportága legendája volt, s vele kapcsolatban még csak kombinálnunk sem kell, nyugodtan hihetünk neki: „A tenisz a legdemokratikusabb sport, csak ütő és szív kell hozzá!” Ez az ő idejében bizony még igaz is volt.