Tornából felmentve – Csinta Samu publicisztikája

Egy művészeti gimnázium tőszomszédjaként élek. Csak a képzőművészeti ágazatok oktatási módszereit nem hallom, azt valamiért mély csend, legfeljebb emberi fül által észlelhetetlen hangerő övezi. Ezzel szemben a zenészpalánták életének minden pillanatával együtt rezdülök, s mivel magam is muzikális ember vagyok, hamar érzékelni tudom, amint egy fuvolafutam egyszer csak hasonlítani kezd a szerző által talán évszázadokkal korábban megálmodotthoz. Ülök az ablakom alatt, verem a gépet, s közben többször kapom magam azon, hogy a hangszeres próba átrezonáló foszlányai által ihletve keresek magamnak „munkás” háttérzenét a világhálón.

Ennél jóval nagyobb hangerő segít követni a testnevelésórák alakulását. Nem zavar, dehogy, jólesően nyugtázom is, hogy fiatalságom nem hagyott még el annyira, hogy üvöltő dúvadként rohanjak ki az udvarra, kezemben késsel a kerítésen átszálló labdára vadászva. Sőt, legtöbbször én vagyok a mediátor, amikor a szomszédság kevésbé empatikus része éppen vendettát hirdet a sport és a testmozgás hívei ellen. Talán egyetlenként nem írtam alá azt a folyamodványt, amelyben az utca lakossága a sportpálya tanórákon túli zárva tartását kérelmezte az iskola igazgatóságánál. Azóta is rúgják ott a labdát, nyáron jóval sötétedés után is, amióta új borítást és esti világítást kapott a pálya. A köszönésemet azért még többnyire fogadják a szomszédok.

A történetben persze jó adag nosztalgia is van. Tinikorom nagy része azon a pályán telt el, s bár azóta minden megváltozott, valahányszor arra haladok, a kezem most is rááll, hogy elhúzzam a módszeresen meglazított kerítésdeszkát, amelyen át hajdanán besurrantunk. Ott a sarok is, ahonnan máig feledhetetlenül csavartam a felsőbe a labdát, persze immár műanyag borítás rombolja némileg az illúziót. Ma már a kerítés is égig érő drótháló, nehezen is állom meg, hogy ne hümmögjek egy sort, ha a fölötte átrepülő labdát kell visszadobnom: vajon hogyan lehetett ennyire rossz testtartással kapura lőni?

Immár két évtizede a szemem előtt, a fülem hallatára zajlanak a testnevelésórák azon a pályán. Még emlékszem a kommunista érából önmagát átörökítő tornatanárra, akinek a sztentori hangja bezengte a fél várost, nyelvi fordulatai alulról sem súrolták a szalonképesség határát, az órai tevékenysége pedig legtöbbször annyiban merült ki, hogy a sorba állítást és jelentéstételt követően a fiúk közé bedobott egy futball-labdát, a lányokat meg elküldte kosarazni. Egy halk szavú lány követte, aki maga is fontosnak tartotta a sorban állást, de már gyorsaság- és reakcióidő-növelő játékos vetélkedőket is tartott. Aztán a fiúk közé bedobott egy futball-labdát, a lányokat meg elküldte kosarazni. Majd felbukkant egy katonás stílusú fiatal férfi, a gyerekek rövidesen elkezdtek futni a házak és háztömbök körül. Többségük rendezetlen mozgással, kalimpáló végtagokkal, alig emelt térddel csoszogtak védettnek hitt utcasarkoktól biztonságos kapualjakig, ahol megpróbálták kilihegni magukból a rendetlen légzés nyomán keletkező oldalszúrást. A tanár azonban valahogy mindig és mindenkit látott, harsant is rögtön a hangja, továbbűzve a végkimerülteket. A fiúk közé, persze, néha bedobott egy futball-labdát, a lányokat meg elküldte kosarazni, de aztán hol a fiúk játékát állította meg valami okoskodással az egyérintős passzjátékról, hol a lányok könyökén igazított egyet, mert állítólag úgy több eséllyel találnak be a kosárba.

Kétségtelenül változtak az idők, s miközben erővel igyekszem elnyomni magamban a „bezzeg a mi időnkben” felütésű párhuzamkeresés késztetését, kóstolgatom, vajon mit is jelenthet az iskolai testnevelés szempontjából, hogy 2017 szeptemberében immár harmadik alkalommal rendezték meg az erdélyi magyar középiskolások sportolimpiáját. Önmagában természetesen dicséretes, felhajtó erejű kezdeményezés, de hát tudjuk, hányféle út van jó szándékkal kikövezve. Az immár hagyományos helyszínen, Kolozsváron legutóbb több mint ötszáz diák élt át emlékezetes napokat, meséléseikkel pedig azóta minden bizonnyal másokban is kedvet fakasztottak a sportoláshoz. De ők azok, akiknek a többségét egyéb különböző szintű bajnokságokban is felfedezhetnénk, ha akarnánk. Csakhogy éppen „feloldódva” a román nevek tengerében, azonosíthatósági esélyeiken pedig sokat ront a nevek helyes leírásának sokszor tudatos mellőzése is. Ezért fontos igazán az egy „akolban”, látható tömegként, identitásképző elemként való felvonultatásuk.

Mi van, mi lesz azonban a többiekkel, akik közé a testnevelő jó esetben nemcsak bedob egy labdát, hanem oda is szól, ha a pattanására a kölyök nem mozdul ösztönösen is jó ütemben? Mert ha a tanítónő, tanító jelenlétének majdnem mindent meghatározó jelentőségéről ma már nemigen nyitunk vitát, alig beszélünk arról, hogyan és milyen mértékben kezdi formálni a testnevelő tanár a gyermek mozgását. Azt az anyagot, amelyben immár csak elvétve találunk fára mászás során ügyességet, izomtömeget növelő, fájdalomküszöböt egyre kijjebb toló kivételeket. Az otthon-iskola-otthon-különórák négyszöget kisvárosi közegben is autóval bejáró gyerek motiválása, megmozdítása pedig lassan kivételes pedagógiai felkészültséget igényel. Miközben a testnevelők változatlanul a tanári szakma megtűrtjei között szerepelnek, messze az elméleti tárgyak átadására hivatott kollégák mögött.

Helyzetüket az is nehezíti, hogy számukra nincs magyar nyelvű képzés, ezért aztán a szomszédos pályán a magyar osztályok tornaóráján is keverék vezényszavak pattognak. Nemrégiben csak hosszas körülírás után sikerült megértetnem az egyik fiatal káderrel, mit is fed a súlypontemelkedés kifejezés.

Legalább annyira lyukas a testnevelés-szakmai terület is, márpedig rövid távon majdnem minden itt dől el. A láthatóan mozgáskoordinációs problémákkal küszködő, sok esetben túlsúlyos gyerek ugyanazon sablon alatt vergődik, amelyből a felesleges részek törlendők. Az úgynevezett teljesítményrendszer nem tesz különbséget a tehetséges, erős, illetve a kétballábas-kétbalkezes gyerekek között, s mivel a teljesítendő szintek félévenként csúnya pacákat képesek ejteni a tanulmányi eredményen, szinte kikövetelik a kiskapuk megkeresését és megtalálását. Ennek következtében a mozgás, a játék iránt amúgy érdeklődő, a helyből távolugrás megpróbáltatásaitól viszont álmatlanul vergődő gyerekek sokasága viszi az orvosi papírt arról, hogy ilyen-olyan betegségek nem engedélyezik a részvételét a testnevelési órán A tanulmányi átlag „mosolyog”, miközben a gyerek csont- és izomrendszere maradandó hiányt szenved. Miközben mindenki tudja, miről van szó, a tanár részben önfelmentő tehetetlenséggel tárja szét a karját: ilyen a tanügyi rendszer...

Mérgező láncba fonódnak össze a tehetetlenségek és a rövid távú szempontok. Ilyenkor szokás az anyaországra mutogatni, a felelősségét firtatni, az anyagi támogatás hiányában megjelölni a bajok forrását. A Testnevelési Egyetem és az erdélyi Testnevelők Országos Tanácsa közötti, elsősorban szakmai továbbképzési lehetőségek után kutató kapcsolatfelvétel biztató pályának ígérkezik, csak teljen meg minél hamarabb tartalommal, ösztönző elemekkel, amelyek aztán a szomszédban zajló testnevelési órákon is naprakész, hasznosítható tudássá konvertálódhatnak.

A „bezzeg a mi időnkben...” sem volt ez nagyon másként. Az otthonról hozott anyagban különböztünk alapvetően, s talán a társadalmi korlátok között a sport kínálta, végtelennek tetsző szabadságillúzió megélésében. A klasszikus hibákat kellene minél ritkábban elkövetni, hogy ne legyünk kénytelenek újabb és újabb – tornából felmentett – nemzedékek fölött búslakodni.