A falak ereje – Dlusztus Imre publicisztikája

Az egri vár 1552-es ostromakor mondta Dobó István kapitány, hogy „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Emlékszünk, kétezernél is kevesebb várvédő küzdött meg a több tízezres török sereggel.

Nem lehetett gond a két csapat motiváltságával, az egyik a hazájáért küzdött, a másik meg a közismertté lett radikális muzulmán törekvés szerint a mennybe akart jutni. Elemzők úgy ítélték meg, le van futva a meccs, a török szakvezetőség lenézően rozzant akolnak minősítette az egri stadiont, amit egyetlen támadással akart bevenni. A várakozást alátámasztotta, hogy a mértéktartó Transfermarkt a liga legalacsonyabb játékosösszértéket mutatta ki a hazaiaknál, a vendégek viszont minden poszton sztárokat vonultattak fel. A fogadóirodák az egyes szorzó közelében adták a török győzelmet, és nagyon magas oddsot határoztak meg a három pont otthon tartására.

Mint tudjuk, meglepetés született. Győzött a falak ereje, pontosabban a védők lelke.

Sportnyelven: az acélosabb motiváció átírta a papírformát. De mi is ez a motiváció? Küzdeni tudás, akaraterő, a megalkuvás elvetése? Alighanem ezekkel a kifejezésekkel helyettesítenénk ezt az idegen eredetű kifejezést, holott a legpontosabb megközelítése: gondolkodásmód. Szemlélet. Amikor a szurkolói B-közép tagjai azt üvöltik, hogy „harcoljatok”, azt kellene javasolniuk, hogy „gondolkozzatok” vagy „váltsatok szemléletet”. De menjünk egy kicsit mélyebbre! Viselkedésünk mögött személyiségünk legjellemzőbb vonásai húzódnak meg. Minden tevékenységünkből kikövetkeztethető az egyéniségünk, a motiváltságunk, bár az is igaz, hogy nem mindenért indulunk harcba egyforma lelkesültséggel. Sörözni a haverokkal? Jöhet. Meglepetésből elmosogatni? Várjunk még vele.

A motiváció szó a latin eredetű movere igéből ered, amelynek jelentése mozogni, mozgatni. Ezért is hangzik el egy-egy teljesítménnyel, cselekedettel kapcsolatosan a mozgatóerő vagy a mozgatórugó kifejezés. Cristiano Ronaldo vagy Wayne Rooney esetében fel sem vetődhet a mozgatóerő alacsony szintje, míg az Andorra ellen pályára lépő magyar labdarúgó-válogatott játékosainak vagy az utóbbi hetekben a szegedi férfi kézilabdázók többsége alulmotivált volt. Elvileg a kérdést: szabad-e bármilyen mezben erős belső mozgatóerő nélkül pályára lépni, nem tennénk fel, hacsaknem magyar szövegkörnyezetben. Ott vannak a délszlávok, mindegyik odateszi magát, küzd, vicsorít, harap, begőzöl, nyerni akar. Szlovák futballkultúrából jövők mondják, hogy Magyarországon minden jobb, a stadionok, a pályák, a fizetés, a játékosok képzettsége, csak épp nincs az a harcias tempó. Miért?
Jó harmincöt esztendeje járnak át magyar labdarúgók 20-tól 40 éves korig alacsonyabb osztályú osztrák csapatokba pénzt keresni. Mondják is, jellemzően minden vegyes nemzetiségű klubnál van két délszláv, ők hozzák a harcosságot és ugyanennyi magyar, akik fazont szabnak és a színt keverik a játékhoz. Az osztrákok, a helyi kereskedő, az autószerelő, a pincér és a többi, bár passzolni nem nagyon tud, úgy megy a pályán, mint akit felhúztak. A meccs után is az élre állnak, amikor jön a sör-virsli verseny. Vajon mi mozgatja őket? És ott vannak a szívós északiak meg a vehemens déliek, a nagy küzdő skótokról, írekről nem is beszélve.

A motiváció a pszichológiában gyűjtőfogalom, több motívumból épül fel, és magába foglalja a cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőket. Azt, hogy győzelemre születtünk és azt is, hogy „rút sybaríta váz” lettünk – s itt mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódáját.

A sportoló éppúgy, mint a civil ember, a saját fiziológiai szintjét akarja újra és újra elérni. Felspannolva megy edzeni, mert úgy érzi jól magát. Meló után megiszik két-három pohár bort a kollégákkal, mert ettől lazul el. Gattuso módjára agyonvág mindenkit a pályán, mert abban leli az önazonosságot. Otthon beszélget a gyerekeivel, mert rendes családapaként érzi jól magát.

Ez az egyéni fiziológiai igényszint az, ami elrendezi körülöttünk a dolgainkat, és ami elhelyez bennünket a környezetünkben. A fiziológiai igényeknek több rétegük van az egyszerűtől (lélegzés) a legbonyolultabbig (önmegvalósítás). Sportoló esetében ez az igény állítja be az aktivációs szintet. Azt, hogy a versenyzőnek mennyire intenzív a figyelme és az akarata. Hogy mit miért tesz. Hogy milyen tanulásra hajlandó és milyen megértésre képes. Ezért sem helyes, hogy a labdarúgókat harcra buzdítják a lelátóról, mert ez a kívülről érkező késztetés csupán a szabálytalanságok számát növeli, gyakran egészen az elviselhetetlenségig. Azt kellene kérni, hogy megfelelő koncentrációval jobban tudjanak összpontosítani a labdára. Ez az igény persze csak belülről kaphat inspirációt, és a sportoló személyiségéből kell, hogy fakadjon. Gondoljunk a Pep Guardiola által bevezetett hat másodperces szabályra, amely szerint az elvesztett labdát ennyi idő alatt kell szabályosan visszaszerezni. A Barcelona játékosai nem az ellenfelet, hanem a labdát támadták. Nem azt tanulták, hogy „állítsd meg” vagy „üsd el”, hanem azt, miként tudja egyszerre öt-hat játékos összehangoltan lecsapdázni az ellenfelet.

Ehhez is kell egészséges agresszió, nem is tudja más típusú sportoló megvalósítani, csak az, akiben benne van vagy kifejlődött a gyilkos ösztön. A mentalitásunk részben öröklődött, részben tanulható. A sport a mintakövetés útján történő szocializálódás (tanulási-beilleszkedési folyamat) egyik legintenzívebb eszköze, ezért jelentős szemléletbeli pluszt adhat a versenyzőnek, ha például a környezete (szülők, házastársak, menedzserek) nem teszik tönkre a gondolkodását. A sport ugyanis, ha hagyják érvényesülni a puszta hatását, kihozza az emberből a törekvést, az önkritikát, az elemzést, a tudatosságot, sőt még a rend és a harmónia iránti vágyat is. Ki merné azt állítani, hogy pályafutása csúcsán nem volt harmonikus Usain Bolt, vagy hogy ne lenne rend Messi fejében?

A motiváltság legfőbb kifejeződési formája az, amikor a sportoló képes megvalósítani önmagát, vagyis a képességei maximális kiaknázásával teljesít. A gátfutó Baji Balázs, a súlylökő Márton Anita vagy az úszó Cseh László kétségkívül elérte ezt az éteri szintet. Csapatjátékosoknál nehezebb megvalósítani ezt a típusú kiteljesedést, mert számos tényező, például edző, csapattárs, menedzser, szurkolói kör akadályozhatja, hogy a jó alapvetésű sportember eljusson a kognitív szükségletei kielégítésére, tehát a tanulás, a megértés és a megismerés szintjére. Például úgy, hogy nem maradhat kint edzés után szabadrúgásokat gyakorolni. Egyébként a futballista hol máshol tehetné meg ezt, ha nem a saját munkahelyén?

A csapatjátékosnál a személyiség kibontakoztatásában rendkívüli fontossága van a klub szellemiségének. Amikor a Fulham 2001-ben újra a Premier League-ben szerepelhetett, milliárdos tulajdonosa, Mohamed al-Fajed megkérdezte Jean Tiganát arról, hogy szerinte mikor lesznek bajnokok. „Soha” – válaszolta a francia edző. „És miért?” – tudakolta a meglepett egyiptomi. „Mert nincs benne a falakban.”

Ami pedig a korabeli Eger–Isztambul párharcot illeti, minél kevesebb pont (gól) születik egy sportágban, annál valószínűbb a meglepetés. A futballban például a meccsek negyven százalékában nem érvényesül a papírforma.

De erről talán majd egy másik alkalommal.

Nem lehetett gond a két csapat motiváltságával, az egyik a hazájáért küzdött, a másik meg a közismertté lett radikális muzulmán törekvés szerint a mennybe akart jutni. Elemzők úgy ítélték meg, le van futva a meccs, a török szakvezetőség lenézően rozzant akolnak minősítette az egri stadiont, amit egyetlen támadással akart bevenni. A várakozást alátámasztotta, hogy a mértéktartó Transfermarkt a liga legalacsonyabb játékosösszértéket mutatta ki a hazaiaknál, a vendégek viszont minden poszton sztárokat vonultattak fel. A fogadóirodák az egyes szorzó közelében adták a török győzelmet, és nagyon magas oddsot határoztak meg a három pont otthon tartására.

Mint tudjuk, meglepetés született. Győzött a falak ereje, pontosabban a védők lelke.

Sportnyelven: az acélosabb motiváció átírta a papírformát. De mi is ez a motiváció? Küzdeni tudás, akaraterő, a megalkuvás elvetése? Alighanem ezekkel a kifejezésekkel helyettesítenénk ezt az idegen eredetű kifejezést, holott a legpontosabb megközelítése: gondolkodásmód. Szemlélet. Amikor a szurkolói B-közép tagjai azt üvöltik, hogy „harcoljatok”, azt kellene javasolniuk, hogy „gondolkozzatok” vagy „váltsatok szemléletet”. De menjünk egy kicsit mélyebbre! Viselkedésünk mögött személyiségünk legjellemzőbb vonásai húzódnak meg. Minden tevékenységünkből kikövetkeztethető az egyéniségünk, a motiváltságunk, bár az is igaz, hogy nem mindenért indulunk harcba egyforma lelkesültséggel. Sörözni a haverokkal? Jöhet. Meglepetésből elmosogatni? Várjunk még vele.

A motiváció szó a latin eredetű movere igéből ered, amelynek jelentése mozogni, mozgatni. Ezért is hangzik el egy-egy teljesítménnyel, cselekedettel kapcsolatosan a mozgatóerő vagy a mozgatórugó kifejezés. Cristiano Ronaldo vagy Wayne Rooney esetében fel sem vetődhet a mozgatóerő alacsony szintje, míg az Andorra ellen pályára lépő magyar labdarúgó-válogatott játékosainak vagy az utóbbi hetekben a szegedi férfi kézilabdázók többsége alulmotivált volt. Elvileg a kérdést: szabad-e bármilyen mezben erős belső mozgatóerő nélkül pályára lépni, nem tennénk fel, hacsaknem magyar szövegkörnyezetben. Ott vannak a délszlávok, mindegyik odateszi magát, küzd, vicsorít, harap, begőzöl, nyerni akar. Szlovák futballkultúrából jövők mondják, hogy Magyarországon minden jobb, a stadionok, a pályák, a fizetés, a játékosok képzettsége, csak épp nincs az a harcias tempó. Miért?
Jó harmincöt esztendeje járnak át magyar labdarúgók 20-tól 40 éves korig alacsonyabb osztályú osztrák csapatokba pénzt keresni. Mondják is, jellemzően minden vegyes nemzetiségű klubnál van két délszláv, ők hozzák a harcosságot és ugyanennyi magyar, akik fazont szabnak és a színt keverik a játékhoz. Az osztrákok, a helyi kereskedő, az autószerelő, a pincér és a többi, bár passzolni nem nagyon tud, úgy megy a pályán, mint akit felhúztak. A meccs után is az élre állnak, amikor jön a sör-virsli verseny. Vajon mi mozgatja őket? És ott vannak a szívós északiak meg a vehemens déliek, a nagy küzdő skótokról, írekről nem is beszélve.

A motiváció a pszichológiában gyűjtőfogalom, több motívumból épül fel, és magába foglalja a cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőket. Azt, hogy győzelemre születtünk és azt is, hogy „rút sybaríta váz” lettünk – s itt mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódáját.

A sportoló éppúgy, mint a civil ember, a saját fiziológiai szintjét akarja újra és újra elérni. Felspannolva megy edzeni, mert úgy érzi jól magát. Meló után megiszik két-három pohár bort a kollégákkal, mert ettől lazul el. Gattuso módjára agyonvág mindenkit a pályán, mert abban leli az önazonosságot. Otthon beszélget a gyerekeivel, mert rendes családapaként érzi jól magát.

Ez az egyéni fiziológiai igényszint az, ami elrendezi körülöttünk a dolgainkat, és ami elhelyez bennünket a környezetünkben. A fiziológiai igényeknek több rétegük van az egyszerűtől (lélegzés) a legbonyolultabbig (önmegvalósítás). Sportoló esetében ez az igény állítja be az aktivációs szintet. Azt, hogy a versenyzőnek mennyire intenzív a figyelme és az akarata. Hogy mit miért tesz. Hogy milyen tanulásra hajlandó és milyen megértésre képes. Ezért sem helyes, hogy a labdarúgókat harcra buzdítják a lelátóról, mert ez a kívülről érkező késztetés csupán a szabálytalanságok számát növeli, gyakran egészen az elviselhetetlenségig. Azt kellene kérni, hogy megfelelő koncentrációval jobban tudjanak összpontosítani a labdára. Ez az igény persze csak belülről kaphat inspirációt, és a sportoló személyiségéből kell, hogy fakadjon. Gondoljunk a Pep Guardiola által bevezetett hat másodperces szabályra, amely szerint az elvesztett labdát ennyi idő alatt kell szabályosan visszaszerezni. A Barcelona játékosai nem az ellenfelet, hanem a labdát támadták. Nem azt tanulták, hogy „állítsd meg” vagy „üsd el”, hanem azt, miként tudja egyszerre öt-hat játékos összehangoltan lecsapdázni az ellenfelet.

Ehhez is kell egészséges agresszió, nem is tudja más típusú sportoló megvalósítani, csak az, akiben benne van vagy kifejlődött a gyilkos ösztön. A mentalitásunk részben öröklődött, részben tanulható. A sport a mintakövetés útján történő szocializálódás (tanulási-beilleszkedési folyamat) egyik legintenzívebb eszköze, ezért jelentős szemléletbeli pluszt adhat a versenyzőnek, ha például a környezete (szülők, házastársak, menedzserek) nem teszik tönkre a gondolkodását. A sport ugyanis, ha hagyják érvényesülni a puszta hatását, kihozza az emberből a törekvést, az önkritikát, az elemzést, a tudatosságot, sőt még a rend és a harmónia iránti vágyat is. Ki merné azt állítani, hogy pályafutása csúcsán nem volt harmonikus Usain Bolt, vagy hogy ne lenne rend Messi fejében?

A motiváltság legfőbb kifejeződési formája az, amikor a sportoló képes megvalósítani önmagát, vagyis a képességei maximális kiaknázásával teljesít. A gátfutó Baji Balázs, a súlylökő Márton Anita vagy az úszó Cseh László kétségkívül elérte ezt az éteri szintet. Csapatjátékosoknál nehezebb megvalósítani ezt a típusú kiteljesedést, mert számos tényező, például edző, csapattárs, menedzser, szurkolói kör akadályozhatja, hogy a jó alapvetésű sportember eljusson a kognitív szükségletei kielégítésére, tehát a tanulás, a megértés és a megismerés szintjére. Például úgy, hogy nem maradhat kint edzés után szabadrúgásokat gyakorolni. Egyébként a futballista hol máshol tehetné meg ezt, ha nem a saját munkahelyén?

A csapatjátékosnál a személyiség kibontakoztatásában rendkívüli fontossága van a klub szellemiségének. Amikor a Fulham 2001-ben újra a Premier League-ben szerepelhetett, milliárdos tulajdonosa, Mohamed al-Fajed megkérdezte Jean Tiganát arról, hogy szerinte mikor lesznek bajnokok. „Soha” – válaszolta a francia edző. „És miért?” – tudakolta a meglepett egyiptomi. „Mert nincs benne a falakban.”

Ami pedig a korabeli Eger–Isztambul párharcot illeti, minél kevesebb pont (gól) születik egy sportágban, annál valószínűbb a meglepetés. A futballban például a meccsek negyven százalékában nem érvényesül a papírforma.

De erről talán majd egy másik alkalommal.