Hol a határ? – Malonyai Péter publicisztikája

A magyar pólós lányok mindössze három gólig jutottak az amerikaiak elleni Vodafone-kupa-meccsen, kaptak rá egy tucatot, mi tagadás, támadt bennem emiatt némi indulat. Még úgy is, hogy már a meccs előtt számba rágták a szakértők, hogy az Egyesült Államok külön kategória a sportág női változatában, olyannyira, hogy – hangzott el – talán még egy-egy férficsapat ellen is lenne esélye.

Ez nem nagyon vigasztal, ahogy az sem, hogy a lefújás után jöttek az ilyenkor szokásos magyarázatok, közöttük a kedvencem, hogy nincs ekkora különbség a két csapat között, miközben aktuálisan ott állt az eredményjelzőn a 3–12. És persze jött a „mi lett volna, ha”, s hozzá a földrajzi felmentés, mely szerint szerencsére a szezon fő tornáján, az Európa-bajnokságon nem lesznek ott az amerikaiak.

Magyarázat tehát van, mentség nincs – nem ritka az ilyesmi mifelénk, ám ha a pólóról van szó, elfogadhatatlan. Elvégre a magyar vízilabda ugyebár hungarikum, s a rang – az én olvasatomban – kötelez. Már csak azért is, mert a sportágban leginkább a szabályok változnak, a játékelemek szinte egyáltalán nem, magyarán minden megtanulható, ami lényeges. Az amerikaiaknak például egészen jól sikerült. Enyhén szólva, hiszen miközben a magyar csapat lövő- és védőszázaléka együtt nem érte el az 50 százalékot, náluk jóval 100 fölötti ez az adat. Egy hungarikumtól azért többet várnék – büszke magyar polgárként.

Itt tartottam, amikor rádöbbentem, hogy bedarált a gépezet, elvégre gyerekként a sportba szerettem bele, nem a sikerekbe, az eredményekbe. Olyan voltam, mint a hőskor all-round nagyjai, Hajós Alfréd például. Első olimpiai bajnokunkat ugyanis, miközben úszóként két aranyérmet szerzett 1896-ban, atlétaként is jegyezték, futballban pedig a sportág alapító atyái közé tartozott, játszott is címeres mezben, s szövetségi kapitányként szintén jeleskedett két mérkőzés erejéig.

Nem mellesleg már ő is tanúja lehetett annak, hogy a sport – a szórakoztatóipar részeként is – elindul világhódító útjára. Amikor Athénban reggel a Zea-öbölbe igyekezett, hogy örökre letegye névjegyét a magyar sport asztalára, a beszámolók szerint úgy kellett átmásznia az előző esti mulatozás után hortyogó társain, futballistaként viszont már szembesült azzal, hogy valami megváltozott. Játékosként 1902-ben 500 néző előtt volt balösszekötő Bécsben a magyar válogatott történetének első mérkőzésén (Ausztria: 0:5), kapitányként viszont 1906 őszén Prágában (Csehország: 4:4) 6000, Budapesten (Ausztria: 3:1) már 3000 néző figyelte, mire megy csapatával. Hogy aztán amikor a magyar futball 50. születésnapján, 1947 májusában, az osztrákok elleni mérkőzésre (5:2) díszvendégként, mezbe öltözve vezette ki a csapatokat, 37 ezren tapsoljanak neki az Üllői úton.

De vissza a hőskorba, amikor minden eszközzel – gyakran nem mentesen az álszentségtől – igyekeztek tisztán tartani a sportot. A profi vád a legsúlyosabb bélyeg volt a labda körül. Az amatőr volt az ideál, miközben az érdeklődés jóvoltából a focisták egyre értékesebbek lettek. Nem volt ritka, hogy azért tiltottak el játékost, mert elfogadott egy villamosjegyet, az pedig vörös posztónak számított a futballhatalmasoknál, ha valaki azért váltott klubot, mert új helyén jól fizető állást kínáltak neki, nem beszélve a munkabérmegtérítésről, tehát amikor egy-egy sportoló azért kapott pénzt, mert a versenye, meccse miatt nem tudott megjelenni a munkahelyén.

Megállítani persze nem lehetett a folyamatot, jellemző rá a kispesti profiper 1921-ben. A részleteket most hagyjuk, a lényeg, hogy a KAC-nál kettős könyvelést vezettek, a szabályszerű dokumentum mellett külön rögzítették, mennyit fizettek egy-egy játékosnak, mennyi volt a valós bevétel a mérkőzéseken, és így tovább. A büntetés nem maradt el, nyolc játékost profivá nyilvánítottak, ami örökös eltiltást jelentett. A klub megúszta azzal, hogy új vezetőséget kellett választania, és a játékosok is vissza-visszatértek lassacskán.

Aztán más sportágakban is felütötte fejét a pénz. Ott van Pósta Sándor esete. Az 1924-ben Párizsban olimpiai bajnok, roppant népszerű kardozót azért nyilvánították profivá, mert egy kölcsönt csak úgy tudott visszafizetni, hogy pénzért adott leckét ifjú vívóknak.

Nem folytatom, a lényeg: beindult a pörgés. Az érdeklődés jóvoltából világszerte felismerték, hogy a sport, különösen a futball remek reklám egy-egy nemzetnek (is), s persze nemcsak politikai, üzleti előnyei is vannak. Mindez nem rendszerspecifikus, legyen elég példaként az 1948-as londoni olimpiát és az itthoni visszhangot említeni. A diktatúra diktátora, Rákosi Mátyás híres-hírhedt kecskeméti beszédére gondolok (téeszesítés, kuláküldözés), amelyben kitért az olimpiára is. A kortársak szerint feltűnt Rákosinak, hogy amíg a politikáról, a gazdaságról beszélt, a nép csak hümmögött, bólogatott, ám amikor rátért a sportra – kitört a taps. Innen egyenes következmény, hogy néhány nappal később „a demokratikus sport élmunkásainak” nevezte a londoni bajnokokat.

Ezek után képzelhető, mennyire igyekeztek kamatoztatni ott a dicsőséget, ahol az értékek tőkésíthetők voltak. Nem volt gyors menet, hiszen például 1961-ben még az volt a szenzáció, hogy a Fulham labdarúgója, Johnny Haynes heti 100 fontos fizetést harcolt ki Angliában, aztán 1963-ban indult be a Bundesliga – és a sor folytatható napjainkig, amikor ugyebár minden gigantikus, ami érdekelheti a népet. A 2026-os futball-világbajnokságot már 48 csapattal rendezik, az olimpiákon pedig limitálni kell az indulók számát. Mindez nemcsak a sport nagyszerűségét bizonyítja, hanem a pénz mindenhatóságát is. És vele a sikerét, mert ugyebár csak a dicsőség kamatozik. Leszámítva a síugró Michael Edwards esetét, aki ügyetlenségéből húzott hasznot „Eddie, a sas” néven. A klasszisok – különösen a korszak legnagyobbja, Matti Nykänen – ki is kérték maguknak, hogy olyasvalaki gazdagodjon a síugrásból, aki enyhén szólva is botladozik, 40-50 méterrel ugrik kisebbet náluk. Lett is eredménye a tiltakozásuknak, ma már szabály van rá, hogy milyen versenyeredmények kellenek az induláshoz az elitben.

Miközben – mi tagadás – engem is lenyűgöz minden kiemelkedő teljesítmény, lélekben a hőskor embere vagyok. Mint Majthényi Szabolcs, aki Domokos Andrással tizenkétszeres világbajnok repülő hollandiban. Pénteki Sportkrém mellékletünkben elmondta, hogy amikor 1992-ben hajóosztálya kikerült az olimpiai programból, csalódott volt, ám végül nem váltottak, s nem bánták meg. Érdemes szó szerint idéznem őt: „A gazdasági és egyéb szempontok kiszorítják a sport szempontjait, így tönkreteszik az olimpiával a vitorlázás lényegét.” Ami nem feltétlenül az, hogy elsősorban látványos és taktikailag pofonegyszerű legyen a verseny – értsen mindent a kívülálló.

A megalomániával az a baj, hogy önmozgása van. Ha a pénz, tehát az üzlet szempontjai vezérlik, esély sincs a megálljra. A futball a legjobb példa rá. Az európai bajnokcsapatok már nem „kupában” (BEK), hanem „ligában” indulnak (nomen est omen), s a résztvevők nem is feltétlenül bajnokok. Ha rajtam múlna, mint régen, az elejétől fogva egyenes kiesésben küzdenének kizárólag az országok mindenkori legjobbjai – két meccs dönt fordulónként, elvégre kupáról van szó. Vagy a világbajnokság... (Sport)politikailag érthető a zónarendszer, az viszont megengedhetetlen, hogy például Olaszország ne legyen ott egy tornán – ha már (futball)világ és bajnokság.

Az, hogy hol ér véget, véget ér-e a folyamat, nem tudható. Talán a fásultság szabhat határt valamikor. (Tíz emberből hány citálja fejből, hogy a nyolc csoportból melyik két csapat jutott tovább a legutóbbi labdarúgó Bajnokok Ligájában?)

Én már tartok néha ott, így aztán – visszatérve a pólóhoz – a 3–12 után hadd legyen nekem az a hungarikum, hogy kellemes nyárestéken egészséges, csinos ifjú lányok labdázgatnak nálunk a Margitszigeten.