Önként, dalolva – Deák Zsigmond publicisztikája

A nagy sportesemények kis hangyái ők. Ha rosszul végzik a dolgukat, sokaknak kellemetlenséget okoznak, ha viszont jól, akkor az óhatatlanul bekerülő homokszemeket kiszedegetve a hatalmas gépezetből, a résztvevők, a szurkolók többsége szép emlékekkel távozik. Eközben ők maguk nem kapnak fizetést, legfeljebb költségtérítést, étkezést, esetleg pólót vagy más egyenszerelést, így leginkább a „van, aki pénzt gyűjt, van, aki élményeket” mondás második variációját valósítják meg. Klasszikusan vett amatőrök, sokszor profi igényeknek megfelelve: ők az önkéntesek.

Nyilván sporteseményen önként munkálkodni más tétel, mint mondjuk százhetven éve, 1848-ban a haza hívására – „Kossuth Lajos azt üzente...” – magunktól bevonulni a honvédség lobogója alá, harcolni, életünket kockáztatni, áldozni a forradalom és szabadságharc céljaiért. Az önkéntes motivációja a tudományos meghatározás szerint több forrásból táplálkozhat, az altruizmus ezúttal nem jön szóba, hiszen nem a saját kárunkra kell másoknak segíteni. A racionalitás részben igaz, ha például valaki egy bizonyos sportot szeret és/vagy űz, nyilván pluszélmény a legjobbakat testközelből látni, velük kapcsolatba kerülni. Külföldi jelentős rendezvény esetén a nyelvgyakorlás, az idegen kultúra megismerése is lehet racionális érv az önkéntesség mellett. A közösség, a hatalom nyomása mint indíték talán a sportban kevéssé működik, annál inkább bizonyos politikai rendszerekben, lásd társadalmi munka, kommunista szombat – ezeket nem kell bemutatni Magyarországon, volt benne részünk annak idején. Végül, de nem utolsósorban a személyes presztízs növelése szintén szóba jöhet motivációként, a büszkeség, hogy mutathatjuk a haveroknak, „nézzétek, szelfiztem X. Y-nal, a világ legjobbjával!”.

A sors bőkezű ajándékaként jártam néhány nagy sporteseményen újságíró-pályafutásom során, a témához kapcsolódó élményeim a 2008-as pekingi olimpiáról abban merültek ki, hogy a helyi önkéntesek alapvetően csak kínaiul tudtak, viszont folyton mosolyogtak. Persze ez is jólesett. 2012-ben Londonban viszont úton-útfélen magyar önkéntesekkel találkoztam. „Ne haragudjanak, nem tudják, mikor úszik Hosszú Katinka?” – fordult például hozzám egy, a sajtóközpontban sepregető fiatalember. Mint kiderült, több száz magyar takarított az olimpián – ezt már egy másik honfitárs önkéntes mesélte, akit szerencséje csapatunk mellé rendelte kísérőként. Mint mondta, már egy korábbi angliai rockfesztiválon beváltak a mieink ronggyal és felmosófával a kezükben, ezért a szervező cég eleve Magyarországon toborzott jelentkezőket az ötkarikás játékokra ugyanerre a célra. Többen már évek óta Angliában éltek, s mivel az étkezést és a tömegközlekedés borsos díját is állták a szervezők, nem jártak rosszul. „Két hete dolgozom az olimpián, s azóta öt fontot, ha költöttem” – mondta egyikük.

A brit fővárosban találkoztam még magyar sportági tolmáccsal, sofőrrel (utóbbi azonnal, kérés nélkül vette is elő piros-fehér-zöld sálját), valamint egy bárpultos hölggyel, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy interjúra hívták be, majd annak sikerültével a sajtóközpont egyik büféjének vezető menedzserévé nevezték ki. Mi ez, ha nem a személyes presztízs növelése? Négy év múlva Rio de Janeiróban érthető okokból megritkult a honfitárs önkéntesek száma, viszont a többség már beszélt a helyi portugál mellett idegen nyelvet, így például egyiküknek el tudtam magyarázni, hogy ne hűtsék le négy Celsius-fok alá az italokat, mert jégkásásak lesznek. A célomat viszont nem értem el, a piák túl hidegek maradtak valami központi utasítás vagy csak az ottani megrögzöttség miatt, viszont minket, firkás magyarokat sem ejtettek a fejünkre: gyorsan megittuk a sör jó részét, majd reklamáltunk a jég miatt, így grátisz kaptunk még egyet...

A hosszú évek alatt egyenes arányosságokat figyeltem meg a tárgyalt területen: az még logikus, hogy minél nagyobb az adott sportrendezvény, annál több önkéntesre van szükség, az viszont már kevésbé, hogy minél kisebb település a házigazda, annál szomorúbbak a helyiek, amikor vége lesz a versenynek. Konkrét élmény, hogy a 2002-es permi ökölvívó Európa-bajnokság végeztével, az Urál hegység lábánál sírtak az orosz segítők, amikor távoztunk, tudván-sejtvén, a háromszáz éves bányászváros következő háromszáz évében nem lesz a bunyósok kontinensviadalához hasonló esemény. Ugyanitt történt meg, hogy mintegy tízperces ismeretség után a sajtósokkal foglalkozó egyik helyi segéderő magától értetődő természetességgel adott kölcsön több tízezer forintnyi rubelt, hogy foglaljunk szállást, mondván, majd másnap megadjuk, amikor kinyit a pénzváltó. Csodálkoztunk, aztán rájöttünk, egyrészt ők tényleg szeretnék, ha jól éreznénk magunkat náluk, s ezért mindent megtesznek, másrészt pedig ugyan hova tűnhetnénk el azzal a pénzzel vadidegen helyen, a Dunánál is szélesebb Káma folyó partján, a tajgaövezet határán?

Korábban előfordult, hogy nem engem segítettek, hanem én segítettem: gimnazistaként s egyben ifjú birkózóként dolgozhattam az 1985-ös szabadfogású, valamint az 1986-os kötött- és szabadfogású világbajnokságon. A szép emlékű Budapest Sportcsarnok, a Stadion Szálló és a Népstadion toronyépülete közötti háromszögben mozogtam – akkreditáció intézése, eredmények sokszorosítása – amolyan lótifutiszerepben, de nagyon tetszett, s nem csak azért, mert kétszer több mint egy hetet hiányoztam a suliból. Hozzáteszem, ehhez kellett sportszerető, amatőr tájfutó osztályfőnököm, Marika néni extra engedélye, aki tudta, hiába a „lógás”, behozom majd a lemaradásomat. A legnagyobb élmény mégis az volt, hogy egy térben mozoghattam a sportág akkori sztárjaival: a magyarok közül Bíró Laci, Komáromi Tibi, Gáspár Tamás, Balla „Puki”, a külföldiektől Valentin Jordanov, Szergej Bjeloglazov, Arszen Fadzajev, Raúl Cascaret, Mark Schultz, Mihail Mamiasvili, Bogdan Daras és a többiek. A legtöbbtől aláírást is lejmoltam (a szelfit még nem találták fel, ugye), a cirill betűs autogramok tetszettek a legjobban, azok a cirkalmas ж betűk és a többi...

Manapság reneszánsza van a magyarországi rendezésű világeseményeknek, a tavalyi vizes vb sikere és nagyságrendje bizonyította, képesek vagyunk a legnagyobb viadaloknak is otthont adni. S aki magyarként vagy külföldiként ott volt a Duna Arénában, a Margitszigeten, a Városligetben, Balatonfüreden, bármely helyszínen, az tanúsíthatja, az önkéntesek hada tökéletesen végezte a feladatát. S egy részük, mint az építőipari munkások, ha van rá lehetőségük és kedvük, átmennek egy másik építkezésre, akarom mondani versenyre: a szombaton kezdődő birkózó-világbajnokság segítői között számos „vizes” tapasztalatot szerző, sportszerető és talpraesett, jellemzően ifjú és nyelveket beszélő honfitársunk megtalálható.

Mindezt onnan tudom, hogy a nagyobbik lányom is ott lesz az önkéntesek között. Becsületszavamra mondom, ebben nekem semmi szerepem, de természetesen apaként és a szervezők egyikeként egyaránt nagyon örültem, amikor egyszer csak előállt az ötlettel. Mivel az önkéntesek alsó korhatára tizenhat év, tavaly még csak szurkolóként „tevékenykedhetett” Hosszú Katinkáék, illetve a pólósok mellett a nézőtéren, most viszont nincs mese, nap mint nap ott tesz-vesz majd a Papp László Budapest Sportaréna sajtóközpontjában, valami olyasmit csinál, mint én több mint három évtizede. Sosem birkózott, helyette kajakozik, de általánosságban szereti a sportot, a miliőt, ezért gondolt arra, hogy önként segít.

Hogy dalolva-e, még nem tudom, de ha a Himnuszt kell majd együtt énekelnünk többezredmagunkkal, már megérte.